Népújság, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-03 / 233. szám

A távoli országokból érkező együttesek általában az egzotikum varázsával kecsegtetnek. Különösen, ha a társulat — ez esetben az Amazonas do Brasil — a dél-amerikai ritmusok és táncok, a ringó csípők és a csillogó ruhák karneváli világába vezeti el a közönséget, A Budapest Sportcsarnok széksorai meglehetősen messze vannak a színpadtól, de munkatársunknak, Koncz Jánosnak mégis sikerült test. közeibe jutnia. Igaz. csak kamerával...

C

akóné mindent akart, amit csak pénzen meg lehetett, szerezni. Az urát, aki a termelőszövetkezet egyik állatgondozója volt, új, meg új tervekkel biztatta munkára. Igaz, Cakót nem kellett nagyon sürgetni, hajtotta ő magát anélkül is. Egyrészt mert szerette a munkáját, másrészt mert mindenképpen teljesíteni akarta az asszony kívánságait. Ezektől a becsvágya erőre kapott, és folytonos jói feszültségben tartotta benne az igyekezetét. így épült fel az új, négyszobás ház, szebb, mint a két szomszédé, s drágább vasrácsos kerítéssel, mint bárkié az utcában. így cserélődtek ki a bútorok, s teltek meg szép gépi perzsaszőnyegekkel és tetszetős porcelán- meg kerámiafigurákkal a szobák. A javak bősége a harmincnyolé éves asszonyt büszkeséggel, a kilenc esztendővel idősebb urát meg mély elégedettséggel és biztos önbizalommal töltötte el. Cakóné ezután soron következő vágyának új sínjére állította rá az urát, aki engedelmes készséggel haladt rajta előre, az erősebb irányító akarat igájában. Sokszor vállalt helyettesítést, éjszakai műszakot, különösen az elletések idején, s a gondossága folytán szaporodó életképes állatok neki járó hányada is szép pénzt jelentett. Így azután sokasodni kezdtek az autóvásárlásra félretett forintok is. Cakóné a helyi vegyesboltot vezette, és ez sem volt minden haszon nélkül való. A tizennyolc éves lány az általános iskola befejezése óta a helybeli varrónő mellett tanult szabni-varrni, azzal az anyja által sugalmazott céllal, hogy amint kellő tudást és gyakorlatot szerez, maga mellé vesz mint alkalmazottat néhány lányt, és önállósítja magát.

A szőke kislány, akinek csinos arca, kék szeme már iskoláskorában vonzotta a fiúkat, éppen olyan engedelmes anyagnak bizonyult az anyja kezében, akár az apja. Bál Cakónét Jucinak hívták, gyermekét nem kereszteket te Júliának. Ez már nem illet a gyönyörű házhoz, sem az ő öntudatához, s amellett nagyon is emlékeztetett volna a szegényparaszti eredetre, ezért az Andrea nevet választotta ki számára. Andreát az asszony anyai féltése, s legalább ennyire becsvágya miatt is szigorúan óvta a köny. nyelműsködéstől, a nem kívánatos hatásoktól — s a kislány a köréje húzott határvonalat soha nem lépte át.

Te nem leszel a mindenféle rossz kölykök prédája — ismételgette untalan. — Amikor eljön az ideje, férjhez mész, addig nem engedhetsz senkinek sem. Az urad, meglásd, hálás lesz a tisztaságodért.

Ha sétából vagy táncból jött haza, Cakóné a gyakorlott asszony pontosságával kérdezte ki Andreát, aki lesütött szemmel és rózsaszínből pirosra gyúló arccal számolt be a hazakísérés ideje alatt váltott és engedélyezett néhány csókról.

— Neked is jólesett? — firtatta jóné- hányszor merő tekintettel Cakóné.

— Nem is tudom... — felelt neki minden alkalommal elvékonyult, vontatott hangon Andrea, és kerek arca még pirosabb lett.

Cakóné olykor olyan közeledési kísérletek felöl is tudakozódott, amelyekre a képzelete késztette, s ez a képzelet különös kényszerrel néhány pillanatra olykor a lánya helyébe varázsolta.

j— Ilyenek nem voltak... — hebegte az effajta érdeklődésre Andrea.

— Ne is legyenek — vágta rá komoly szigorúsággal az asszony. — Az én lányom ne adja el magát senkinek, aki nem hozzá, való. Még házasság útján sem.

— Néhány csókig elmehet — mondta az urának. — De hogy ki legyen az ura, azt majd én határozom meg, hogy ne járjon rosszul. En möst már jól tudom, milyen ember való férjnek. Azt akarom, hogy mindenben elégedett legyen — fűzte hozzá. Erősen ránézett az urára, s telt ajkát egy egészen picit félrehúzta.

— Jó van, jól, majd csak találunk neki egy mindenben megfelelő, derék fiatalem. bért — bólogatott Cakó. Ilyenkor, amikor nyílt célzás történt arra, hogy a lánya is nő, akinek férfi kell, mindig zavar fogta el. Különösen azért, mert a pattanóan kemény húsú. telt mellű, üde arcú Juli effajta szavaiban és merő tekintetében nehezen elviselt szemrehányás lappangott. Ez, maga sem tudta pontosan, miért, azt juttatta eszébe, milyen morgolódva és sokáig szel- lőzteti-mossa felesége az ő munkaruháit, amelyek kiirthatatlanul magukba szívták az dstállószagot, és mindennek ellenére hányszor fordult hozzá éjszaka anélkül, hogy ő le tudta volna rázni a megbéklyózó, álomba húzó fáradságot.

Végül is a vőnek valót nem kellett kötéllel fogni. A legjobban kereső, már autóval is rendelkező traktorista, Szijjas Bálint kezdett Andreának udvarolni, és nemsokára meg is kérte feleségül. A keménykötésű, fekete hajú, széles vállú, huszonnégy éves fiú szemre tetszetős ellenpárja volt a mézszőke, törékeny Andreának. A fiú, mint szerelmes jövendőbeli ura, tisztelte Andrea tartózkodását, mert szerinte a könnyen megkapható lányok a házasságban sem változnak meg, s büszkévé tette

az a tudat, hogy ő lesz felesége életében az első férfi.

Az esküvő mindkét család nagy megelégedésére hamarosan megtörtént. A fiatalok részére már régen fenntartott és előkészített két szobából nagy boldogság sugárzott.

,— De jó nekik! — sóhajtott olykor Cakóné amikor, a házasok felkeltek a közös vacsoraasztal mellől, hogy külön lakrészükbe menjenek. Hátrafordult a székén, és hosszan utánuk nézett.

— Jó hát — hagyta helyben az ilyenfajta megjegyzéseket Cakó feszélyezetten. Ügy érezte, neki szól a szemrehányásként hangzó megállapítás, s arra kényszeríti, hogy válaszoljon rá. — Most esküdtek, fiatalok, hogyne lennének boldogok. Mindenkinek megvan és megvolt a maga ide. je.

Ennek az újra meg újra elismételt mondatnak kissé védekezés íze volt, mert a „de jó nekik” sóhajában nem csupán anyai öröm, hanem valamiféle vád is rejtekezett. . Néhány hónappal később azonban elfakult a boldogság fénye. Andrea halványodó arcán gyermeki ijedtség és megbán. tottság látszott, a fiatal férj pedig morcosán jött-ment, s ült az asztalnál.

— Mi bajod? Miért vagy olyan kelletlen?

.— faggatta a lányát Cakóné. — A férfiak nem szeretik nézni a feleségük fancsali képét.

— Semmi bajom, anyuka — felelte Andrea, de könnytől elködösült szeme, meg a félretekert feje másról vallott.

.— Engem ugyan nem csapsz be! Légy őszinte, hiszen én segíteni akarok neked. Ki vele, mi a baj?

— Jaj, anyuka! — Andrea megint elfordította a fejét. — Szégyenek én arról beszélni! Hagyjon, ne kérdezzen ... Majd .. majd egyszer elmondom ...

Cakóné nem vallatta tovább a lányát, mint aki már mindent tud.' Még azt is, hogy ezt a puha, gyámoltalan teremtést hiába próbálná kioktatni. Ehelyett a ve- jét vette elő.

— Mi van közietek? Mert látom én. hogy valami nincs rendben.

— Nincs hát... —mondta sötét tekintettel a fiatalember. — Zsákbamacskát vet. tem én a lányukkal.

— De hiszen eleinte... — kezdte Juli de a fiú keserűen a szavába vágott:

— Eleinte! Mikor még hályog van az ember szemén! Azt hittem, a jó nevelése, meg a gyakorlatlansága miatt olyan restell, kedő, és ennek még örültem is. De most. öt hónap után is csak olyan szégyenlős, csak olyan máié, mint az első héten. Pedig hát én mindent megtettem a változásért. Az hittem, mellettem majd kifejlődik.

— Van aki hamar tanul, van aki lassan, vagy soha.

Cakóné belenézett a veje arcába, szeme rávillant a dús, barna haja alól, és halk kis kacagással hozzátette:

— Majd én elmagyarázok neki egyet, s mást. Bárha az apja természetét örökölte, hiába minden.

— Maga, úgy hiszen érti a módját — felelte a vő, és az ő szeme is megvillant.

— Boldog lehet az ura, hogy ilyen asszony jutott neki, akit, úgy vélem, tanítani se nagyon kellett.

— Hol van már ő attól, hogy boldog legyen! — mondta az asszony. A szeme és mosolya csupa tűz és csupa ígéret volt.

— Hiszen ha olyan követelő lenne, mint te...

Ügy négy héttel később, amikor hazatért a varrodából, Andrea hiába várta terített asztallal az anyját, meg az urát. Csak az apja jött meg, s vele együtt ült az

italnál az éjszaka közepéig. Egyikük sem próbálta a faluban és a Szijjas családnál keresni az eltűnteket, meg az autót, mint akik lelkűk mélyén sejtik, mi az igazság. Éppen ezért hangosan nem is találgatták, hova lettek azok ketten. Némán üldögéltek, anélkül, hogy egymásra néztek volna. Azután lefeküdtek azzal a bizonytalan reménnyel, hogy reggel bűnbánóan előkerüldekj bár a hiányzó ruhák és táskák másról tanúskodtak.

Másnap azonban csak egy levél érkezett Andrea címére, talán Bálint valamelyik barátja dobta be az utcai ajtóra erősített dobozba. Csak ennyi állt benne:

„Ha olyan lennél, mint az anyád, nem hagytalak volna el.”

Este Andrea sírva mutatta a levelet az apjának.

— Ilyen Szégyent hozott rám .. . Tegnap még nem akartam hinni... Az anyámmal ment el. Csak azért, mert nem tudtam, mit akar. De ugye visszajön, apuka? Hiszen anyuka öreg őhozzá, nem érthetik meg egymást.. .

Cakó elolvasta a kétsoros üzenetet, s megértette, hogy az egy kis őrá bízott kiigazítással neki is szól. Sokáig gyürkélte maga elé meredve a papíros szélét, azután fejét ingatva így szólt, mint aki megadja magát a jó ideje feje fölött keringő, s a vő hozzájuk költözésével még sötétebbé váló fenyegetésnek:

P zek ketten lányom már soha nem

*" jönnek vissza ...

BIHARI KLÁRA:

„Ha olyan lennél...”