Népújság, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-17 / 245. szám

NÉPÚJSÁG, 1987. október 17., szombat

EGY MAGYAR FESTÖMOVÉSZNÖ AMERIKÁBÓL

ff

Ember és árnyéka"

— Nem szabad tragikusan felfogni tévedéseinket, hibáinkat, esetleg rossz döntéseinket. Hazajövet most Bécsben például arra az Orient-expresszre szálltam, amely Párizsba indult. Űti- társaim sopánkodtak esetemen, majd én vigasztaltam őket, mert a csodálatos táj és a két férfi szellemes társalgása ajándékként poty- tyant ölembe. Túl azon, hogy csaknem negyven percet utaztam az ellenkező irányba. Meg aztán az a kedvesség, ami itt várt.

Giselle Lindenfeld — ez a művészi szignója — LoviGzár Gizellaként született ebben az annyiszor megfestett alföldi tájban. Még csitri kislány, amikor az újságból lerajzolja Verebélyi profesz- szór arcát. Innen indult, majd az Iparművészetire járt később felvették a Képzőművészetire: öt évig

másolt szorgalmasan

a Szépművészetiben. Az első sikerét egy anyaportrén mérhette le, amikor az ugyancsak festő, Fáy Győző leintése után Burkhardt Rezső, a jó szemű professzor a másolat bírálása után tekintélyével és tudásával melléje állt.

ötvenhatban egy szobrász. szal együtt hagyták el az országot, mint sokan, akik az addigiaktól nem látták rózsásnak a jövőt. Tizenöt év után ez a házasság szomorú körülmények között bomlik fel, majd 1965-ben lesz Lindenfeld Emil felesége. Aki akkor már — 1926 óta — járja a világot, fest, tájképeket, zsánert; hol Olaszországban, hol Amerikában telepszik le. A negyven felé közelítő ragyogó szőkeség, az alföldi lány felesége lesz Amerikában a Hódmezővásárhelyről indult beérkezett festőnek. Ettől az időtől kezdve egymást értve és kiegészítve dolgoznak, élnek húsz esztendőt. Giselle Lindenfeld sok-sok fotót hozott haza férje és saját munkáiról; a parkról, ahol ma is egy nagyobb házat bérel, New York-i műteremről, ahol a falakat Lindenfeld Emil képei borítják.

Természetesen minket a festőnő személyisége izgat, s főleg az, mit is jelent portré- festőnek lenni Amerikában? A képek fotói egyértelműen bizonyítanak: ez a műfaj a gazdagok, a felső tízezer világa. Egészalakos ábrázolás a divat és áz arc, az egyéniség bonyolultabb kérdésein túl az is fontos — ha nem a legfontosabb —, hogy kifessék: a portré valaki.

Ruhája, ékszerei, tartása sokszor egy-egv operahőst juttat eszünkbe. Mert a hiúság és az esztétikum csodálatosan tud keveredni egy jellemben. Az egyik ilyen műavatási partyról meséli Giselle Lindenfeld:

— Mindenki az ötórai tea méltóságához öltözötten éppen megbeszéli a lehulló lepel pillanatában a mű értékeit, mikor a portré, az anya, fia — egy dúsgazdag család elkényeztetett sarja beront a társaságába, s csak úgy odamondja mindenkinek: „Az én anyám egy vén boszorkány, már a hetedik ábra mutatja őt, de talán ezen elfogadható.”

A hetvenes években megfesti önmagát is. A könnyű zöldes árnyalat jól illik az érett szőke asszony egyéniségéhez, a felhőkarcolók kékesen viliódzó sziluettjei a háttérben ugyancsak zöldbe futnak át. Hetvenhárom- ban férjét festi meg. Ahogyan ezt az energikus arcot, a vonások összhangját vé- gigtanuljuk — mert a kép annyira élethű, hogy jellemet hív elemezni —, két dolgot igazolva látunk Giselle szavaiból, ö szénnel sáokta felrakni a vonásokat és ha már a kusza keresgélésben megtalálta a gyújtópontokat. azokat a fókuszokat, amik neki a bizonyosságot megadják, már nem érdekli semmi más, csak a munka, az, hogy minél hamarabb, minél gyorsabban és minél biztosabb ecsetvonásokkal megszülessék a rend, azaz a mű.

A saját munkájának bemutatásával gyorsan végezne, ha mi nem faggatnánk mélyebbre. Így kerülnek elő a Los Angeles feliratot viselő magyar újság, egy másik orgánum Kanadából, megint egy másik, magyar közösség kiadásában megjelenő hírlap, kolumnás cikkek arról, mit is jelent az amerikai festészetben ez a házi szeretet, a hála hangján. Ügy vallja: ma még nem ismerik eléggé itthon. Amerikában és Olaszországban nagy tekintélynek örvend. Több ezer képét őrzik köz- és magánmúzeumokban, gyűjteményekben. Amikor idehaza járt, öt képet adott a Magyar Nemzeti Galériának és ötöt Hódmezővásárhelynek. Testestől-lelkestől onnan való. S mi nézzük a sorjázó színes fotókat. Megelevenednek a vásárhelyi vidék álomból felébresztett alakjai, a kévekötő férfiak, a marokszedő, kévét cipelő lányok, a madárijesztők, a fazekak, a halászok, a jellegzetesen alföldi vizek, a kis tavacskák, a vízerek, a törpeházak a város szélén, vagy a tanyán. Kicsiny torony a nagy síkságban, a kukoricatörés, a részeg madárijesztő — ugyan mire gondolt a Mester? — a szélmalmok. De ott vannak nagy hatású díjazott kompozíciói, az Ember és az árnyéka, a Don Quijote, az önarckép és a döbbenetes erejű „Krisztus egyedül”. 1926- tól kezdve, távol a hazától, a gyermekkorból és a lélek mélyéről feltörtek ezek a be- ivódatt látások-látomósok. így nem tűnik véletlennek az sem, hagy nemcsak Giselle emeli őt előttünk illő magasba, hanem az olasz szaklap is, amikor egyik füzetében Velasquez, Giotto képeinek ismertetése közben tanulmányt közöl Lindenfeld Emilről, hogy aztán Modig- lianiról elmélkedjék.

zaspár. Hol és miért kapott aranyat Giselle vagy diplomát Emil, vagy erre is volt eset, egyszerre mindkettő, Rómában.

A művészi elismerésékről beszél. A siker látható a fotókból, az újságcikkekből; friss, eleven egyéniségéről, az élénkségéről, vibráló szellemi jelenlétéről leolvasható. amit nem lehet megteremteni egy női arcon. S azzal mond el magáról, életéről, lelkiségéről, művészi alázatáról a legtöbbet, ahogyan férjéről beszél. Az igaEgy egri modern lakótelepi lakásban már órák óta beszélgetünk, vidáman és ol- dottan Giselle Lindenfelddel, a kitűnő amerikai festőmüvésznövel, aki férje, Emil Lindenfeld halála után — ugyancsak festőművész, érmek, kitüntetések, akadémiai és egyéb tagságok tulajdonosa volt Olaszországban és az USA-ban — meglátogatja rokonait és egyszer csak így szól a fordulat.

Giselle Lindenfeld akkor mutatta be teljes mélységében önmagát és művészetéit, amikor férjéről, a nála meghatározóbb jelentőségű és kiapadhatatlan szellemi energiákkal dolgozó művész- társáról beszélt. S csak any- nyit tesz hozzá még nagyon halkan: még nem eléggé ismerik őt. De azt szellemiekben is meg kellett szolgálniuk, hogy „feljutottak a tetőre”, és éppen Olaszországban és éppen Amerikában, ahol a művészek egy százaléka él meg műveiből. És mindezt úgy, hogy mindig is magyarok maradtak. És ez nem politika. „Csak” művésznek született és „csak” művész akart maradni mindig.

íme, egy portrévázlat, néhány tétova mozdulattal.

Farkas András

A New York-i Hárfaegyüttes Szombathelyen

A Savaria őszi Fesztivál zenei rendezvénysorozatának egyik kiemelkedő eseményeként a New York-i Hárfaegyüttes adott koncertet a napokban Szombathelyen, a Bartók Béla- teremben. Az együttest húsz évvel ezelőtt Aristid Würzler hárfaművész alapította, aki Budapesten, a Zeneakadémián tanult, szerzett diplomát. A szombathelyi hangversenyükön Bach-, Vivaldi-, Albeniz-, Bartók- és de Falla-műveket szólaltattak meg.

A koncert után a közönség ismerkedik a hangszerekkel

(MTI-fotó: Czika László — KS)

Etalon:

epatíroz...?!

Több oka is van annak, hogy közleményünk élén párba került a címbeli két idegen eredetű szóalak. Először azért, mert mindkettőt a francia nyelvből vettük át, s éppen napjainkban egyre gyakrabban jelentkeznek folyóirataink, újságjaink hasábjain, s ugyanakkor az olvasóközönség kevésbé ismeri jelentéstartalmukat és használati értéküket. A sajtó mellett egyéb közhírelő eszközeink, a rádió, a televízió adásaiban is hallhatók, s ma még — egyik levélírónk vallomása szerint is — a nyelvhasználat működési feltételeit és a megértést tekintve csak zavart okozhatnak, önkéntelenül vetődik fel az a kérdés: egyáltalában szükség van_e rájuk, s helyettesíthe- tők-e jó magyar megfelelőkkel.

Hogy a feltett kérdésekre a válasz egyértelműbb legyen, először azt mutatjuk be, hogy milyen közléshelyzetekben és szövegkörnyezetekben vállalnak közlő, kifejező szerepeket. Elsőnek kerüljön sorra az etalon megnevezés. Eddigelé inkább csak szakszói szerepvállalását ismertük, de éppen napjainkban a semleges szótári jelentéshez (mérték, minta, mérce) sajátos és különleges jelentéstartalmak és használati értékek is társulnak. Erről bizonykodnak ezek a szövegrészietek: „Azt is elhiszem, hogy hízelgő számunkra, ha egy gazdag nemzet az etalon” (Magyar Hírlap, 1987. márc. 3.). — „A politikai etalon századunkban: a nép” (Élet és Irodalom, 1987. júl. 31.). — „Ma ők az etalon a mozga. lomban (a citeraművészet- ben): ahogyan játszanak,

ahogyan szervezik az utánpótlást” (Magyar Hírlap, Melléklet, 1987. aug. 20.). — „A párbeszéd (a hívők és nem hívők között) eredményes folytatásához etalonnak tekinthető Lukács József tárgyilagossága” (Magyar Hírlap, 1987. aug. 28.).

A francia eredetű szóalak magyar megfelelőinek szócsaládjába tartoznak ezek a szó- és nyelvi formák: hiteles mérték, mértékegység.

mérce, minta, modell, példakép, mintakép, mérvadó, -irányadó példa stb. A szakszerűnek álcázott idegen szavakkal való felesleges élés, vagy éppen dobálózás tehát elkerülhető, de csak akkor, ha a megfelelő magyar szavakban is bővelkedik szó- és nyelvhasználatunk.

Az sem közömbös, hogy milyen jellegű írásokban, előadásokban jelentkeznek gyakran és feleslegesen az idegen eredetű nyelvi formák. Nem a szaktudományos közlemények szóhasználatáról van szó, hanem az átlagolvasóknak szánt és ismeretterjesztő célzatú közleményekkel kapcsolatban kell pl. rostára tennünk az epatíroz epatírozás epatírozó szóalakok egyre gyakoribb jelentkezését a szélesebb körű érdeklődésre is számot tartó kritikai megjegyzéseket megfogalmazó közleményekben. Ahogyan ezt ezek a szövegrészietek tanúsítják: „Spiró az epatírozó őszinteség jelmezében sem tetszeleg előttünk érzelmeivel” (Élet és Irodalom, 1987. máj. 29.). — „Az irodalom belvilágában megejtett epa- tírozáson kívül semmiféle botrányt nem vállalnak a szójátékra fogékony epatí. rozók” (Kritika, 1987. 7. sz.).

Olvashattunk olyan szöveg- részletet is, amelyben az idegen szó magyar megfelelőjét is beleszerkesztik a szövegbe: „A szerkesztés

legfőbb elve éppen az epatírozás, a meghökkentés” (Élet és Irodalom, 1987. máj. 29.). A magyar megfelelők nagy szócsaládja révén kiiktatható a francia eredetű szóalak gyakori használata: meghökkent, meghökkentés, meghökkentő, elképesztés, elképeszt, megdöbbent, meglep, megütközést kelt stb. E rokon értelmű szósor ismeretében kelepcébe esett szövegrészlet megfogalmazója: „A fiatal költő epati- rozza, és nem meghökkenti a közönséget” (Kritika, 1987. 2. sz.). Vajon. mit értsünk ezen a közlésformán-. Szerintünk: érteni semmit, legfeljebb meglepődve, elképedve tudomásul vesszük.

I)r. Bakos József