Népújság, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-17 / 245. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1987. október 17., szombat „Bölcs mosollyal tűrd, ha bánta na k...(?)” A kitüntetett édesanya (Fotó: Perl Márton) Nem olyan régen mutat­ták be a magyar mozikban a Szemünk fénye című olasz alkotást. A főszerepet a még mindig vonzó Sophia Loren játszotta, filmbeli gyermekét pedig saját fia testesítette meg. A történet eléggé banális: a fiú egy baleset következtében el­vesztette szeme világát, a műtéthez pedig, ami ezt visszaadná, igen-igen sok pénz kell. Ezért az anya el­indul, hogy régi szerelmei­től, alkalmi ágyasaitól meg­szerezze az összeget. Persze, aki nem látta, az is kitalál­ja: a film végén teljes az öröm, mindenki boldog, a fiú pedig újra lát... Néhányszor eszembe ju­tottak ezek a képkockák, amikor a Vakok és Gyengén- látók Országos Szövetsége Heves Megyei Szervezetéhez készülődtem. Az egri Dobó utca egyik lakóházában, az alagsorban, egy kézzel írott tábla jelezte csupán: itt ka­pott helyet az az egyesület, amely megyénkben több mint 600 tagot számlál. — Valójában jóval töb­ben vagyunk vakok és gyen. gánlátók — mondja Ha- nuszka József titkár. — So­kan azonban valamilyen okból nem jelentkeznek a szervezetbe. S hogy miért? Vannak, akik szégyel­lik a betegségüket. Ennek nem tudom a magyaráza­tát. Nem kell körüljárni^ el­kerülni ezt a szót, ön is nyugodtan használhatja, le­írhatja: mi vakok vagyunk. Ezzel együtt kell tudni él­ni. Aztán akadnak öreg, vi­déki emberek, akik csende­sen elpihengetnek otthon, fá­rasztó lenne nekik esetleg taggyűlésekre járni. — Az időseket mivel se­gítik? — Személyi járadékot kapnak. A nyugdíjasok ha­vonta 520, a rendszeres tá­mogatással nem rendelkezők pedig 2300 forintot. Ezen­kívül vannak kerületi meg. bízottak, akik vidéken és a városokban az egy-egy kotr zetben lakók gondját vise­lik. Forgács Mihályné is egyi­ke az ilyen társadalmi fe­lelősöknek. Meglepett, hogy mennyire kiegyensúlyozot­tak a mozdulatai, s a szem­üvege mögött élénken csil­logó szemek sem árulták el, hogy ő is a sorstársak közé tartozik. — Ezért a munkáért nem kapunk külön pénzt, min­denki a lelkiismerete sze­rint csinálja, úgy, ahogy kell. Vannak köztünk ma­gatehetetlen, egyedül élők, őket többször meglátogatjuk, amiben tudunk — akár ház körüli munkában, akár más elintéznivalóban — segí­tünk. De már annak is örül­nek, ha csak egy kicsit „ki­beszélhetik” magukat, vagy hallanak egy-két őket is érintő dologról. Hálásak a legapróbb mozdulatért is, amellyel törődnek velük. — S mi a helyzet a mun­kahelyeken? — Változók a tapasztala­tok — magyarázza Vancsai Katalin, öt néhány napja választották meg a megyei szervezet elnökévé. Vonzó, fiatal nő, divatos ruhában, s ezzel harmonizáló fülbe­valóval. Mosolyog, amikor megjegyzem, mennyire ízlé­sesen öltözik, azt mondja, a nővérét dicsérjem, vele szo­kott vásárolni. — Nagyon sok kellemet­len élményünk volt már a munkával kapcsolatban — folytatja. — Én most a sü­tőiparnál vagyok telefonköz­pontos, és akad nap — nem is kevés —, amikor több­ször is el kell tűrni a kol­légák apró szurkálásait. Ku­tyával járok, állandóan ve­lem van, és néhányan ezt nem hagyják szó nélkül. „Hullik a szőre, fújj, biztos harap is ... ”, meg egyebek. — A kutyáról jut eszem­be — szól közbe Balogh Ferenc —, hogy baj van az emberek szemléletrendszeré­vel. A kórházban dolgozom, szintén telefonközpontos va­gyok. A múltkor jöttem ki­felé, amikor hallom, hogy egy kisfiú kérdi az apját, miért van az állaton vörös- kereszt. Mit gondol, mi volt a válasz? „Azért, mert a kutya beteg, fertőző és nem szabad hozzáérni...” Hát hogy tanulja meg; így az a gyerek, hogyan kell visel­kedni egy vakkal szemben? Időközben egy kicsit el­ragadja őket a hév. A meg­élhetés mindenkinek sebez­hető pontja. Selmeczi György sorolja, hány helyről uta­sították már el. Van, ahol nem is mondják meg egy­értelműen, hogy nem akar­ják felvenni. Ehelyett kité­rő válaszokat kapnak: „igen, de a telefon mellett a te­lexgépet is kezelni kell... Jó. de akkor maga fogja beszedni az ebédjegyek árát... Iktatni tud.-..?" Az emberi butaság vagy egyszerűen csak a figyelmet­lenség, tapintatlanság ke­gyetlen dolgokra képes — folytatja Vancsai Katalin. —, Évek óta „rágjuk” a vo- lánosok fülét: mondják be a megállóhelyeket a jára­tokon. Amikor erről tárgya­lunk, bólintanak, aztán ma­rad minden a régiben. Vagy mikor tíz méterről is meg­hallom, hogy egyik nő oda­szól a másiknak: nézd, vak! A gyerekek csodálkozását még csak-csak megértjük, no de a felnőtt, értelmes embe­rekét!? Valahogy meg kel­lene változtatni a közhangu­latot. Nem vagyunk leprásak, nem kell tőlünk elhúzódni, Néha úgy érzem, hogy meg vagyok bélyegezve. Ilyenkor összeszorítom a fogamat és mindig eszembe jut egy mondás: „Bölcs mosollyal tűrd, ha bántanak". — Gondolom, azért akad­nak örömteli dolgok is ... — Hát persze — kapcso­lódik ismét a beszélgetésbe Hanuszka József. — Nagyon várjuk már például, hogy ■megkapjuk az új helyisé­günket. A régi Ibolya, illet­ve Sárvári cukrászda he­lyén épülő házban lesz egy 109 négyzetméteres részünk. Itt fogunk majd irodákat, különféle helyiségeket be­rendezni, ahol végre kultu­rált körülmények között ta­lálkozhat a tagság. — Mivel töltik szívesen a szabadidejüket? — Sokan barkácsolnak, kézimunkáznak, kefét, söp­rűt kötnek — sorolja a tit­kár. — Nagyon jó, hogy van, ez a hangos könyvszolgál­tatás. A posta ingyen hoz- za-viszi a magnóra olvasott regényeket, meséket. — De akárcsak más em­berek — fűzi hozzá az új elnökasszony —, mi is já­runk moziba, színházba. Mindegy, hogy nem látom, a zajból már ki tudom szűrni, mi történik a szín­padon, mozivásznon, pohár tört, vagy pofon csattant. Jár a Vakok Világa című újság, amely a vakok szá­mára Brailler-írással ké­szült, néhányan ezt is tud­juk olvasni. Aztán ott van az otthon, mint a legtöbb nő­nek, nekem is törődnöm kell a háztartással, a fiam­mal. Ebből is látható, hogy nem vagyunk valami külön, leges lények, ugyanúgy ér­zünk, élünk, gondolkodunk, mint mindenki más. Csak hagyni kellene, hogy ezt be­bizonyíthassuk ... Doros Judit Elég hosszú és szép há­zakkal beépített Ecséden az Akácfa utca. Itt lakik a 108. szám alatt Maksa Albinné, aki arról híres, hogy tíz­gyermekes édesanya, s aki­nek az elmúlt napokban a honvédelmi miniszter a Ha­za Szolgálatáért Érdemérem arany fokozata kitüntetést adományozta. Az ünnepség­re a helyi tanács épületében került sor, ahol az indok­lásban az állt, hogy Maksá- né tíz gyermeke közül hét fiú közülük négyen — Zol­tán, Albin, István és János — már becsülettel letöltőt— ték tényleges katonai szol­gálatukat, Tibor pedig feb­ruár óta viseli az egyenru­hát az egyik dunántúli ala­kulatnál. Péter és Tamás bevonulás előtt állnak; Rác­kevén, illetve a fővárosi cso­koládégyárban dolgoznak. A szülői ház, az édesanya so­kat tett azért, hogy fiaiból szorgalmas, a haza fegyve­res szolgálatára mindig kész férfiak váljanak. — Nagyon váratlanul ért ez a kitüntetés. Amikor szóltak, hittem is benne, meg nem is. Nekünk ugya­nis soha nem segített senki. — mondja a sötét ruhát vi­selő asszonyka, amikor né­mi feszengés után leülünk beszélgetni a középső szobá­ban, István és Mária asz- szonyleánya no, és a körü­löttük toporgó két unoka társaságában. Először a gyerekeket vesz- szük számba, miközben el- figyelem az asszonykát. Idő­sebbnek képzeltem. Javako­rában van és a tíz gyerek sem törte meg nagyon. A fekete ruhát is azért viseli mostanában, mert nemrég temették el egyik közeli ro­konát és őt gyászolja. Sze­rencsére a vidámságra ennél nagyobb és alaposabb indo­ka van: három nappal ez­előtt legkisebb lánya, Kata­lin adott életet nyolcadik unokájának, Gabriellának. Így öt fiú és három lány mondhatja ezután nagyma­májának Maksánét. — Kérjem és én is helybe­liek vagyunk. 1957-ben esküd­tünk, most leszünk novem­ber 10-én harmincéves há­zasok. — Pörgeti vissza az emlékezés fonalát az édes­anya, aki a helyi tsz-iro- dában takarítónő, férje pe­dig Ráckevén gmk-zik. Ké­sőbb elmondja azt is, hogy két évig édesanyjáéknál lak­tak, ahol a 29 éves Zoltán és a 27 éves Albin született. Aztán ötévi albérletezés után, 1966-ban saját házat is tudtunk vásárolni, miköz­ben kétévenként tovább nőtt a család, megszületett Ist­ván, János, majd rá egy évre Mária, Tibor és Péter. 1970-ben megvették a jelen­legi házukat, ahová aztán Katalin és Tamás is meg­érkezett. Hogyan tudtak megélni, élelemmel, ruihával, tan­szerekkel ellátni ennyi gye­reket, főleg faluhelyen? A kérdés ebben az esetben csak látszatra tűnik sablo­nosnak: tizenkét ember min­dennapi betevő falatjáról, jelenéről és jövőjéről volt szó. — Rengeteget kellett dol­goznunk. Ráadásul az ilyen kis faluban, mint Ecséd is, nem mindig lehetett azt vá­sárolni, amit akart az em­ber. Sorba álltunk a boltban, s megvettük, ami maradt. Évente két-három malacot hizlaltunk, szárnyasokat ne­veltünk. Ez segített ki a bajból bennünket — mesé­li kissé elrévülve, majd hoz­záteszi: csak naponta 20—25 pelenkát mostam rájuk kéz­zel, a ruhákról nem is be­szélve. És a főzés. Nálunk minden nagy fazékban, lá­basokban készült az étel. Reggelire elfogyott hat liter tej vagy tea, meg bundás- kenyér. Ebédre nyolc liter leves kellett, napjában há­rom kilogramm liszt, meg még több is, két csirke a pörkölthöz, a rántott húshoz pedig legalább két kiló ka­raj. Nagyon szerették a pa­lacsintát, a rétest és a kap­ros lepényt is a gyerekek. — Nem mindennapi bá­torság volt ennyi gyerek fel­nevelésére vállalkozni — vetem közbe. —Azt mondtuk a fér­jemmel, amikor összekerül­tünk, amit a sors ránk mér, azt vállaljuk. Hát így ala­kult. Jó gyerekek voltak kiskorukban is, nem zúgo­lódtak, marakodtak, még a játékokon is megosztoztak. Ahogy nőttek az idősebbek, úgy segítettek a kisebbeknek a tanulásban. Valamennyi­en elvégezték a nyolc álta­lános iskolát. Szakmát is szereztek. Jutott még a tánc­ra és a focira is. István, Albin, Péter, Tamás és Ti­bor a helyi népi együttesben szerepelt. Albin kétszáz­negyvenszer volt vőlegény a színpadon, aztán ő is meg­nősült. Sok helyen felléptek az országban, így én is ve­lük utazhattam. A focista fiúk közül Péter most a leg­jobb. ő vezeti a góllövőlis­tát Ecséden. Lassan „elcsendesülj a ház, már csak négyen van­nak itthon, ők is távolban dolgoznak, a többiek pedig önálló családot alapítottak. Milyen érzés ez? — Soha nem vagyok egye. dűl. Jönnek-mennek a gye­rekek, az unokák és a mun­káiból is kijut bőven minden napra. Egyébként is csak az édesanyák tudják megmon­dani, milyen öröm, amikor látják a gyerekeiket boldo­gulni. Hát én látom. Hat lagzi volt a háznál, beleke­rült darabja 100—100 ezer forintba. János, Tibor, Péter és Tamás még nőtlen, őket is szeretnénk tisztességgel ki­házasítani, ezért is dolgo­zunk . . . Fazekas István Külföldön gyakori — nálunk most terjed Beszélgetés az Iparcikk Kölcsönző és Szolgáltató Vállalat igazgatóhelyettesével „Ha nincs pénze, kölcsö­nözzön!” Régi mondás, de vajon mennyire áll ez ma, ha nem bankkölcsönre, ha­nem iparcikkre, mindennap, vagy csak alkalmanként használt tárgyainkra gondo­lunk? Érdemes-e kölcsönöz­ni, és ha már ráálltunk, megtaláljuk-e a boltokban a kedvünkre való sátort, vagy éppen videokészüléket? Maga a kölcsönzés megíté­lése sem egységes, pedig ez már egy régi intézmény ... — A közfelfogás évről év­re változik, s mondhatom, hogy egyre népszerűbb a kölcsönzés — mondja dr. Szmodics József, az Iparcikk Kölcsönző és Szolgáltató Vállalat kereskedelmi igaz­gatóhelyettese. — Termé­szetesen azért még ma is találkozunk szélsőséges véle­ményekkel. Volt egy régi, vezető beosztásban dolgozó ügyfelünk, aki esküdt híve a kölcsönzésnek. Még a gye­rékeit is rábeszélte, hogy ne vegyenek hűtőszekrényt, televíziót, mosógépet, hanem kölcsönözzenek. És két év után vigyék vissza, s hozzák el a legújabb típust. így mindig a legkorszerűbb gé­peket birtokolhatják. A má­sik végletet egy vidéki köl­csönzőnkben történt esettel példáznám. Egy házaspár gyerekkocsit bérelt, ám más­nap a nagyszülők felháboro­dottan hozták vissza, hogy micsoda szégyen az, amikor még saját kocsija sincs 'a gyereknek. — Külföldön, s főleg a fejlettebb országokban meny­nyire jellemző a kölcsönzés? — Sokkal elterjdtebb, mint nálunk. Egy régebbi felmérés szerint Angliában például a tartós fogyasztási cikkek 60 százalékát köl­csönzik. Nálunk éppen for­dítva van, az életszínvonal­emelkedés azzal járt, hogy majdnem mindenki megvá­sárolta ezeket a cikkeket, mert tehette. És ezt gyak­ran akkor is megtették, ha kifizetődőbb lett volna köl­csönözni, hiszen például egy takarítógép vagy sátor csak egyszer-kétszer kell egy év­ben. — Az utóbbi években, év­tizedekben, hogy változott a kölcsönözhető cikkek köre, népszerűsége? — Régebben porszívót is kölcsönöztek, de azt ma már nem keresik, hiszen mindenki megvásárolja. Ugyanígy jóval kevesebb kempingcikket kölcsönöz­nek, mint azelőtt, hiszen akinek kocsira jutott, az már a sátrat is megveszi. Ugyanakkor amióta sok sző- nyegpadlós lakás van, na­gyon népszerűek a tisztító­gépek. A színes televízió és a video is a slágerek közé tartozik, sőt az utóbbiból nem is tudunk eleget kí­nálni. A fagyasztóládák és-szekrények ugyancsak kere­settek. — ön is azt mondta beszél­getésünk elején, hogy a köl­csönzés évről évre népsze­rűbb, de önök, mint a leg­nagyobb kölcsönző vállalat, győzik-e a keresletet? — Egyre nehezebben. Je­lenleg hatvan boltunk van a fővárosban, a megyeszék­helyeken és a nagyvárosok­ban. Kevés, ám nincs pén­zünk fejlesztésre. Sőt még arra sem jut elég, hogy a kölcsönözhető cikkek körét bővítsük. És közben olyan gondjaink vannak, hogy a szőnyegtisztító gépek több­sége áll, mert nincs alkat­rész. A behozatalukra viszont nem kapunk devizaenge­délyt. Ezek ugyanis nyugati gépek. — Egy kívülálló azt hin­né a kölcsönzési díjakat bön­gészve, hogy önöknek szép bevételük, nagy nyereségük lehet, tehát így tőkéjük is volna fejlesztésre, új üzle­tek nyitására? ... — Bár így lenne. A köl­csönzés azonban nem ilyen jó üzlet. Így jutottunk ar­ra az elhatározásra, hogy boltjainkban nemcsak bé­relni, hanem vásárolni is lehet. És nézze meg ezt a táblázatot, ha egy hűtőszek­rényt vagy televíziót el­adunk, sokkal nagyobb nye­reségre teszünk szert, mint­ha ugyanazt kikölcsönöz­zük. Ezért sem tartom egyébként reálisnak, hogy ugyanazok a szabályok ér­vényesek ránk is, mint a kereskedelmi vállalatokra. Mi ugyanis sokkal nehezeb­ben keressük a pénzt. És hiába jósolható meg teljes biztonsággal, hogy a jövőben az emberek még inkább rá­kényszerülnek a kölcsönzés­re, pénz híján nem sokat tehetünk. Már nyitottunk autósügynökséget, és pró­bálkozunk mással is, hiszen a kölcsönzési díjakat nem volna ildomos emelni. Más­hogy szeretnénk nagyobb bevételre szert tenni. — Ha a bérlő egy idő múlva úgy gondolja, hogy a bevált gépet, berendezést megvásárolná, önök milyen lehetőséget kínálnak? — Korábban úgy kötöttük a szerződéseket, hogy két év után visszahozták, meg­vásárolták vagy meghosszab­bították a bérletet. Ma már hároméves lízing szerződé­seket kötünk, ahogy az le­telik, automatikusan a bérlő tulajdonába kerül a hűtő- szekrény, televízió, vagy amit éppen bérel. Am köz­ben is bármikor megvásá­rolhatja. Három nap vagy 11 hónap múlva, ahogy ép­pen tetszik. Ez egyébként nagyon népszerű. Ügy lát­szik, hogy sokan előbb meg­barátkoznak, megismerked­nek a hűtőszekrénnyel, te­levízióval, videóval, és az­tán már nem sajnálják a pénzt, kifizetik az árát. Ha viszont mégsem tetszik meg, akkor csak addig bérlik, míg nagy szükségük van rá, vagy még azt sem várják be, hanem visszahozzák, és kicserélik egy másik típusra. Dalia László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents