Népújság, 1987. szeptember (38. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-12 / 215. szám

' NÉPÚJSÁG, 1987. szeptember 12., szombat

9.

látóhatár végében, rajta valami pontszerű fehérség.

Mire ezek ideérnek a lassú Níluson, gondoltam magamban, már lemegy a nap. Eszembe sincs, hogy várjak rájuk. Eltalálok én magam is, ahová csak akarok, bár nem sürgős számomra semmi, és tulajdonképp sehová se akarok menni.

Belegázoltam tehát a vízbe egészen nyakig, és úszva folytattam az utat. Hatalmas tempókat vettem, és utána kinyújtózkodtam a hullámokon a hátamra fekve. Néztem a kék eget és a könnyű, vonal alakú felhőket, amelyek a folyó fölött alacsonyan, mint egy finom, földig érő láthatatlan mennyei függöny látható fodrai és betüremlései lebegtek. Egy-egy íbisz madár felrepült a part felől, és lassú szárnycsapásokkal emelkedett az ég felé. Karcsú, szép teste csakhamar a felhők közt úszott, és elmosódott azoknak átlátszó, fehér rétegeiben. Ezt látni, nézni hasonlíthatatlan és nagy öröm volt. A látás maga isteni és tökéletes gyönyört adott. A víz pedig lassan vitt tovább.

Íme, mondanám, ily egyszerű dolog a boldogság. Boldog vagyok, mert nem kívánkozom sehová, és mert tökéletesen meg volnék elégedve, ha azt hallanám, hogy halálomig így fogok úszni a Níluson hanyatt fekve, kék ég alatt, délelőtti' napsütésben. '

Ezt a gondolatot azonban az álomban nem így gondoltam. Csak most fordítom át neked a reális élet szavaira. Mert elmélkedésemből teljesen hiányzott ez a profán viszonyítása az élet értékének a halálhoz. A halál ebben az álombéli létben nem tűnt fel legfőbb rossznak és az élet nem volt a legfőbb jó. Minden egyformán igen jó és szép volt, emellett új és csodálatos is és mégsem izgalmas, nem fárasztó és nem félelmes, mint itt e siralomvölgyben.

Eközben a víz jól elvitt a parttól, és legalább egy .kőhajításnyira bent úsztam már a meder közepe felé, amikor hirtelen egy asszonyt pillantottam meg a parton. Fehér kendővel volt bekötve a feje, és térdelve ruhát mosott a folyóban.

Leálltam a vízben, és figyeltem. Csak vállig látszottam ki a folyóból. Az asszony nem vett észre, mosott tovább. Keményen, fürgén és jókedvűen forgatta, súlykolta és öblítette a ruhát.

Lassan közeledtem a part felé! Ekkor vettem észre, hogy a fák között, de a víztől csak igen kis távolságban egy sárga faház áll.

Bizonyára a háziasszony — gondoltam magamban, mert a nő mozdulatai olyanok voltak, hogy nem tarthattam cselédnek.

fme — gondoltam magamban —, ez az asszony, bár tudja, hogy nem látja senki, mégis bájjal és kedvvel dolgozik. Az ilyesmire alacsonyabb rendű lélek nem képes, mert hiányzik belőle a felsőbb képesség, hogy a saját erejében, ügyességében és szépségében gyönyörködjék. Ez az asszony pedig munka közben ezt árulta el.

Barnás, gömbölyű vállai és fekete haja. amely apró tincsekben bújt ki a kendő alól, gazdag mellei, amelyeket sárga lepel szorított le, meztelen formás karjai és széles csípői, amelyeket a guggoló helyzet rendkívüli szépségben mutatott be. egészen lekötötték érdeklődésemet. Hiányzott azonban vágyamból az a maró és nyomasztó íz, amely hasonló esetben a való életben sohase marad el, s amely mindig abból az agr godalomból és félelemből származik, hogy a nő talán nem lehet, nem lesz a miénk, vagy ha lesz is, de nem mindjárt. Csendesen, nyugodtan álltám a vízben. A szerelmi tűz nem sürgetett, és nem homályosí- totta el a látásomat, s így annak örömét zavartalanul élvezhettem.

Az asszony felegyenesedett, és lassan kinyújtózkodott. Termetének rendkívüli arányosságát jól megcsodálhattam.- Puha volt ez a test és mégis tömör, jól összetartott. A középtermetűnél valamivel nagyobb, dúsan telt és mégis kecses. Azt hiszem, szükségtelen megjegyeznem, hogy pontosan megfelelt annak a képnek, amit még az este a szép asszony látásakor az ő igazi alkatára vonatkozóan magamnak kikombináltam.

A szép nő a ruhákat berakta egy kosárba, és a ház felé indult. Azt gondoltam, hogy nem látott meg és már kiáltani akartam, köszönteni vagy hívni, amikor hirtelen megfordult- és barátságosan, és szelíden egyenesen rám mosolygott. Jobb kezemet üdvözlésre emeltem, és sietve gázoltam a part felé. ö mozdulatlanul állt. és most már elkamolyodó arccal végignézett rajtam. Hamarosan előtte álltam, és tiszteletem jeléül mélyen meghajoltam.

DÉR ZOLTÁN

Csáth Géza drámái

(Részlet)

Amikor a Szépirodalmi Könyvkiadó 1964-ben A varázsló halála címmel közreadta Csáth Géza válogatott elbeszéléseit, még nem lehetett biztosan tudni, hogy alkalmi föllobbanás-e az iránta tanúsított érdeklődés, vagy a mű igazi utóéletének új állomása. Azóta eloszlott a kétség: a mű nemcsak

bírta az eseményekben szegénynek éppen nem mondható évtized próbáit, hanem — mint az igazán élő művek — arcának új ás új vonásaival tudta a fölkeltett figyelmet ébren tartani. Legutóbb a Zeneműkiadó gondozásában Éjszakai eszteti- zálás címen 1971-ben megjelent zenei tárgyú írások igazolták 'tüzetesen Csáth és a zene izgalmas kapcsolatáról többek által emlegetett, legendának tetsző verziókat. A róla szóló újabb tanulmányok már nem is jelentőségét vitatják, inkább művének természetét szeretnék pontosabban jellemezni,

súlypontjait hitelesebben megjelölni.

Ennek a meggyőző térhódításnak adott némi lendületet a Franz Kafkával való rókonítás, a Bartók iránti korai fogékonyság, a szenvtelen „orvosi” látásmód és a lélek rejtelmeinek misztikusszimbolikus ábrázolása, melyek révén több mai tendencia egyenes ágú ősére ismerhet Csáth Gézában. A pálya meredek íve s n tragikus letörés, a morfinizmus hátborzongató titkai iís bizonyára közrejátszottak az utóélet új szakaszának említett alakulásában, de az adaptáció legfőbb előkészítője mégis az idő volt. A történelem, amely súlyos ismeretekkel gyarapított bennünket. Megtanultuk, hogy a világ és az ember nem is olyan könnyen kiszámítható képlet, hogy a simának és egyenesnek látszó utak kegyetlenül megcsavarodhatnak, hogy a nyugodt jelszín alatt földrengések anarchikus erői rejlenek, hogy vágyak és igények nem csitulnak a lehetőségek javulásával, hogy a nemes és a nemtelen, a boldogító és a szörnyű néha egyazon emberben is igen közel lehetnek egymáshoz. S ez a tudás Csáth Géza novelláiban a jelen emberének egyik korai megsejtőjét fedezhette föl. S ha sejtéseiben Kafkával tart rokonságot, s egy- ben-másban Adyt és Kosztolányit, Karinthyt és Nagy Lajost is megelőzte, mint Csáth avatott ismerői állítják, figyelmünkre annál inkább rászolgál. Gyökeret napjaink irodalmi tudatában bizonyára ezért ereszthetett.

Az író imerői kezdettől tudták, hogy a kegyetlenségek, a hátborzongató események, a ferdült ösztönök, a kín és a kéj, a morbiditás, a félelem, melyeknek olyan nagy figyelmet szentel Csáth Géza, nem uralkodó jegyei 9 műnek, hanem következményei egy mélyebb oknak: a képtelenül 'túlszított teljességigénynek. Annak a mohó életláznak, amely Szomory- ban, Bródyban. Adyban, Kosztolányiban is lobogott. De amíg Ady történelmi ügyek vitorlájának feszítette ezt a vitalitást, s minden győzelme és veresége az élet Új és új titkaihoz juttatta, s amíg Kosztolányi anyagként, látványként tudott gazdálkodni önmaga lázaival is, addig Csáth kezdettől hajlott arra, hogy a teljesség művészi tárgyiasítása helyett élje a korlátlanságot. Valami időn és téren túlemelő, egyenletes gyönyörűségre vágyott, amilyenben Egyiptomi József című novellájának hőse részesül. Mámorra, amely a testi gyönyör bizonyosságával hat. Ne felejtsük el, hogy — jóllehet Bartók jelentőségét a legelsők egyikeként Ismerte föl — igazán

ihletetten Puccinit elemezte. S nem titkolta, hogy csik- landó hangzásai, bágyadt, simogató, ravasz és perverz hatásai, reszkető izgalmai, izzó erotizmusa, édes finomsága és harsogó szenvedélye- — esendőségei ellenére is — közel állnak hozzá. Mert nemcsak lázas, de élveteg is volt ez az életvágy. Ábrándjainak elemei 'közt lépten- nyomon nagyúri kedvtelések s a nagyvilági életvitel jegyeire bukkanunk. A szecesszió ismert előkelőség- rekvizitumaira. Amit később, már a morfiummámor kan- csal prizmáján át jövőjéről elképzel, torzult alakban mutatja ezt az ábrándvilágot, de éppen kínosan pőre és lehangoló mivoltában fedi föl a teljességvágy romlandóbb elemeit: '„Nem szabad csüggednem! Tehetségemben bízom, és kitartással eredményt fogok elérni. Megalkudni, lemondani (egy kényelmes, szép és gazdag életről) ma semmi 'kedvem. Újra fogom kezdeni, tízszer és százszor, és ha kell — ezerszer. Nerr. szabad eltévesztenem a célt! Arra kell néznem. Még mindig látom, és előttem van az irodalmi világsiker, egy könnyű és fényesen dotált fürdőorvosi állás 'szép hotelben, tenasz- szal, fehér teniszcipő, jó szivar, finom hálószoba, elképesztően elegáns rendelő, könyvek. Finom, nem szorgalmas, de mindig előrehaladó Irodalmi működés, zene, harmincöt éves kor körül az első opera vagy némajáték teljes, nagy zenekari apparátussal, München, Párizs, utazások, színdarabjaimnak német premierjei, később gyermekek: egy-kettő. Mindaz a boldogság, amii e pillanatban, mikor gyenge hányingerem van a mai nagy dózis következtében (3,2 cgm. morfium és 3,8 cgm. pantopon), elérhetetlennek, soha el nem jövőnek tetszik.” (Az író napijából idézi Illés Endre A varázsló 'halála előszavában.)

A, határok kitágításának egészséges vágya mellett tehát egyfajta élvezetvágy, egyfajta gyöngeség is jelen volt ebben az életlázban. Ez keresett föloldást a narkózissal rokonnak érzett Puc- cini-zene élvezetében iís. A rendkívüli, a szenzációs, a csoda iránti szomjúság mögött egyszerre dolgozott a szűkös életkeretekből, a realitás taposómalmából merész lendülettel szabadulni igyekvő szellem igénye, s a küzdelemtől való iszony is. Az az érzékenység, mely korlátokba ütközve hajlik arra, hogy a valóság egészét képtelennek érezze. A kívül gátakba ütköző teljesságvágy így fordul a lélek felé, melynek felszíne mögött a lélektan is épp akkor fedezte föl a befelé terjedő végtelent. Így ismeri föl Csáth lis az álom, a kéj, az őrület, a kegyetlenség borzongató és riasztó titkaiban azokat a szenzációkat, melyekben a lélek névtelen, lázas feszültségei. vágyai és ezek torzulásra ítéltsége is kifejeződhet. S így inkább eredményeiben, mint szándékaiban fejezhette ki a kor italmi mámorai mögött rejlő vadabb indulatokat is. Ereje és eredetisége abban van, hogy tudatában volt e rejtelmek kórosságának, nem élvezte avatottságát, és orvosi tudásával sem élt vissza: közelről nézte és természetesen tárta föl az emberi lényeg betegségeit. Ez ad súlyt és erőt fantasztikumának, humánus jelentőséget hűvös diagnózisainak. S ez juttatja fantasztikus novelláit olyan jegyekhez, hogy eredetisége E. T. A. Hoffmann. E. A. Poe után és Kosztolány szomszédságában is szembeötlő tud lenni.

S ugyanilyen eredeti Kafkához mérten is. Kafka a szorongás okát a társadalom mechanizmusában leplezi le, s egész szövevényét fölfejtve ábrázolja a kiszolgáltatottság rendszerét. JEzért minősülhetett némely látomása a fasizmus előképének. Csáth Géza is fél, de ez a félelem önmagában, az emberi lélekben érzi okait. S ezekre figyel. Arra, hogy az egyensúly látszata mögött a hiány mtilyen kóros aktivitása lappang, s így figyelmeztet az embert fenyegető veszélyekre: nem a külső viszonyok tényeiben, hanem a belső feszültségben érve tetten az abnormális kitörés barbár erőit, amikor az oktalannak látszó agresszivitás eseteit ábrázolja. Nem vitás, hogy műveinek társadalmi érvénye kétségesebb, motivációja szegényesebb is ezáltal, mint Kafkáé, az eset nála valóban csak emberi kóreset, s nem a létezés jellegzetessége.

Csáth Géza írói világának tehát csak egyik pólusa az a riadalom és borzongás, amelyet a lélek alvilágának ismerete ébreszt benne, a másik póluson pedig folyton az egészség, az életvágy és a remény erős hatottak. Merő önkényesség volna 1910 áprilisát, morfinizmusának kezdetét művészete végének tekinteni. Csáth tudatában volt a veszélynek, amely rá leselkedett, s megkísérelte az ellenállást. Küzdelme a természetes, jóízű örömökért: a munkáért, a termékeny egyensúlyért nemcsak emberileg i megindító, de értéket lis teremtett. Drámái e küzdelem legbeszédesebb dokumentumai. Egyszersmind azt is példázzák, hogy a gyors fölívelés stiláris vívmányai: a fantasztikus novella, az impresszionista-szimbolista módszer, s a hűvös tárgyias- ság nem avathatok Csáth pályáján belül sem normákká, mert benne is egy több szólamú próza készségei érlelődtek.