Népújság, 1987. szeptember (38. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-12 / 215. szám

8.

NÉPÚJSÁG, 1987. szeptember 12., szombat

MÉSZÖLY MIKLÓS

Előszó az Egy elmebeteg nő

naplójához

(Részlet)

Csáth rendhagyó jelenség; a századforduló irodalmának egyik legmeztelenebb rejtélye. Rövid, harminckét évébe beszorított életműve a teljes nyitottság pillanatában szakad meg tragikus hirtelenséggel. Pontosabban úgy, hogy miközben a nagyszabású folytatás ígéretét nyújtja, műveiben számtalan jelzést ad — élete fényeiben pedig már nem is csak jelzést —, hogy a va- lóságelmények ostromlása terén nem hajlandó és nem is képes megalkuvásra. Mindenütt a határzónák vonzzák elemi erővel, akár az önpusztításig — egy fontos is szócska közbeiktatásával. Csáthban ugyanis semmi sem egyértelmű, s ha lehet, még sokkal dá- monibban nem az, mint néhány rokon kortársában

— akiket ködlovagobnak szoktunk nevezni. Csupán kérdés, hogy mit értünk ezen.

Néhány novellája a világirodalom legbámulatosabb mértéktartással megírt „lidérces" műve közé tartozik: ösztön_ és tudat

olyan érvénnyel van jelen a megfellebbezhetetlen ártatlanság is. Idézzük fel röviden az Anyagyilkosság témáját és világát: ahogy a két Witman fiú a szeretőt tartó özvegy anyjuk mellett élnek — ahogy „Nagyúri foglalkozásnak ismerték föl az életet, s öntudatlanul és korán a saját szükségleteikhez formálták az időt”

— „Padlásokra mászkáltak, régi ládákban szaglásztak, macskákat hajkurásztak” — „Kifogyhatatlanul érdekelte őket a fájdalom misztériuma. Nemegyszer megkínozták egymást is” — vagy, ahogy egy bagolynak egyenként kiszedik a pihéit a melléből, és „figyelték, amint a titokzatos madár szemében a fájdalom színes füzei egymás után kigyúl- nak. Aztán drótokkal csavarták körül a szárnyának tövét, a lábait, a csőrét, és így kipeckelve, sokáig szótlanul bámulták. Ariról beszéltek, hogy a madár tulajdonképpen csak egy ház. ahová a Kín beköltözött, és ott lakik, míg csak a baglyot meg nem ölik (...) Ügy érezték, hogy valami feszes ruganyosság szállja meg tagjaikat, mintha a lekötözött vanagló állat hiába pazarlóit ereje feléjük, írójuk suhanna” — vagy, ahogy az első szexuális já- fék után „Witman fia a bagolyra gondolt, és átvil- ilant az eszében az, hogy mindaz, ami az életiben szép, nagyszerű és izgalmas, imiért rettenetes, megmagyarázhatatlan és véres eey- iszersmind?" — ahogyan „lehúzták magukhoz a leányt, csókolták, harapták, ölelték (...) Mind a ketten ütni kezdték (...) csipkedték, leszorították, hengergették és megkínozták (...) vörösre pirult arccal simultak rózsaszínű selyempongyolájához” — ahogy otthon a szobájukba zárkóztak utána, „és megállapodtak abban, hogy amit tapasztaltak, az összehasonlíthatatlanul felülmúlja összes eddigi kalandjaikat még a bagoly kínzását is” — ahogyan leszögezik: „Csak ezért érdemes élni” — „Ez az, amit annyi fáradsággal kerestünk” — majd végül, hogy ékszer- ajándékot vigyenek a lánynak, leszúrják az anyjukat, s utána „Levetkőztek, ágyba bújtak, és az izgalomtól holtra fáradva, pár pillanat múlva már mind a ketten mélyen aludtak” — hogy. aztán másnap, kora reggel fölkeressék a lánvt. aki „kipirult arccal, mélyen aludt, kitakarták és megcsókolták, aztán előszedték a zsebekből a drágaságokat. Rárak- ták a hasára, a melleire, a combjára” — s ígéretet téve, hogy még aznap vagy másnap visszatérnek hozzá, siettek az iskolába.

Ha azt vesszük, hogy a ■két fiú végsőkig vitt cselekedeteinek óraműpontossága, hibátlan logikája, célszerűsége két olyan lélekben természetes, akik semmivel sem akarnak többet, mint önmaguknak jót vagy jobbat: ez önmagában a legemberibb. Csupán kötelezőnek szoktuk érezni, hogy ennek a törekvésnek határai vannak — kell legyenek. De ha, mondjuk, a történelmet nézzük — miféle határt ismer az emberi történés össz- folyamata? Az a Csáth. aki ilyen és ehhez hasonló novellák világába merül le. vajon ködlovag? Nem mi tűnhetünk inkább annak őmellette?

Ugyanez a Csáth azonban a földhöztapadt valóság olyan panoptikumában is otthonos, amilyen a századforduló Bácskája volt. Sőt, az a vérbő verista kép. amit a novelláiban, számos cikkében, tárcájában, néhány színdarabjában rajzol róluk, már sokban előlegezi azt a nagyepikai tablót, melyet a „kivilágos ki- virradtig”-ba hanyatló Magyarországról majd Móricz alkot meg. Ha igazságosak akarunk lenni, Csáthot a legjobb esetben is csak egy hasadt és szabdalt lelkű ködlovagnak nevezhetnénk — afcin több évi szellemi, erkölcsi és testi küzdelem után végül is a morfium arat győzelmet, és végez vele. Élete és műve olyan végleteket csomóz össze, ami nem is lehet más, csak konfliktusteremtő — az elrendez- hetetlen teljesség szomszédságában. Együtt birtokolni és élni mindent! Nem két vagy több — lehetőleg minden „képességet” latba vetni és kipróbálni. A duhajélveteg, a herdáló-önpusztító „bácskaiság” mákonynak „kórésetei” — melyeket annyira jól ismert és megfigyelt — szomorú kisszerű- ségek az ő kalandjához képest. Noha (s ezt fontos hozzátenni), ugyanannyira vonzotta a kor. rrjásik nagy trendje is: a"gyors kapita- lizálódás légkörében kiharcolt „józan karrier”. Csupán az ő több irányú - alkata számára volt és lehetett ez bonyolultan kevés — illetve, a feladat annál kényszerítőbb: úgy és annyit

hódítani ebből a tartományból, hogy annak a révén is — elsősorban — a szellemi tartományokat egészíthesse ki a totalitás felé. Másik fontos mozzanat: ez a sikerre, nőkre és hírnévre vágyó fiatalember mindig „partizán” maradt, az irodalomban éppúgy, mint a magánemberi, társadalmi és politikai ügyek terén. Sehová nem tartozott, csupán mindenről véleményt alkotott, s makacsul igyekezett is nyilvánosságot szerezni magának. (Lásd irodalmi, politikai, kritikai publicisztikáját.) Éppen csak a magatartása volt olyan, hogy a gyakorlati integrálódást eleve lehetetlenné tette. Újabb konflikus magva ez, amely a totalitásigény következménye — az ugyanis ellenez bármiféle valódi integrálódást, mert önkorlátozásnak, önfeladásnak éli meg. Olyan alapvízió légkörében otthonos. melyben a jelenségek és tények, a belső és külső normák egyetlen valóság és élmény járulékai. És integrálódni csak ehhez, ebbe a gyakorlatilag virtuális egyetlenbe szabad. Még nem volt gyakorló morfinista. mikor az Ópium című írásában már előlegezte magának a maradéktalan megismerés feltételét: egy nap alatt élni ötezer évet, ami egy év alatt körülbelül kétmillió évet jelent. Jogos hát azt gondolnunk, hogy a morfiumban — természetesen egyéb ösztönző motívumok mellett — döntően mégis ehhez az egyetlenhez keresett (és nem talált) segítő eszközt, utat.

Az író portréja (balra, fent).

Bálint Endre illusztráció a szerző drámáihoz

Egyiptomi József

(Részlet)

^ élután a Duna-parton találkoztam Zalay Jóskával. Ezt mondta:

— Te, a múlt éjjel egy csodálatos, hallatlanul szép álmom volt! El szeretném neked mondani.

— Jó — feleltem —, meghallgatom.

(Mert nagyon érdekelnek az álmok, és

érthetetlennek tartom, hogy az emberek, akik életök harmadrészét álmokban töltik el, nem törődnek az álmaikkal. Nem beszélnek róluk, mint ahogy a legfontosabb dolgokról szokás, az időjárásról, az étkezésről, az érdekes hírekről, a jó könyvekről. Szerintem az álmok mindezeknél fontosabbak, amit ki-ki könnyen beláthat, ha meggondolja, hogy semmi sincs amivel naponta egyvégtében hét-nyolc-tíz órát foglalkoznánk. míg az alvásnak és az álmo- dásnak valóban ennyi időt szentelünk. Folyton álmodunk, erről kétség nem lehet. Az agyvelő, az idegek csak részletekben pihennek, és az agysejtek egy részében mindig álmok bújkálnak, kapcsolódnak, peregd nek le. Csakhogy az álmaink túlnyomó részét elfeledjük. Néha, amikor felébredünk, van egy pillanat, amikor még az egész álom mint egy teljes akkord zeng bennünk, de a következő percben már akárhogy erőlködünk is, teljesen elveszítjük az összes szálakat, és minden a feledésbe zuhan. Aki azonban megtanul figyelni az álmaira, reájön, hogy valóban mindég álmodunk. Mindezt csak azért mondom el, nehogy valami ábrándozónak vagy irreális dolgok passzio- nátusának gondoljanak, amiért Zalay Jóska elmondandó álma csakugyan érdekelt. Az álom reális dolog, életérték, megbecsülendő, finom elmemunka, akár valami szép vers vagy mese, ami közvetlen és szinte lemérhető élvezetet szerez.)

Bementünk egy kávéházba, elhelyezkedtünk, rágyújtottunk, és teát rendeltünk. József erre megszólalt:

— Mielőtt elmondanám magát az álmot, meg kell jegyeznem, hogy tegnap este egy hangversenyen megismerkedtem Schwartz- néval. Gyönyörű asszony, amilyet még nem láttam. Emellett szerény, előkelőén tartózkodó lélek, aki nem mutogatja magát, korzóra például nem jár, és ez a magyarázata, hogy eddig látásból se Ismertem. Valami különös, buja, vonzó és emellett nemes zsidószépség. Emellett hiányzik belőle minden pretenzív kacérság és hisztériás érzékiség. Abszolút tisztességes híre van. és azt hallom, hogy a férjével, aki pedig nálánál tizenöt évvel idősebb, jól él. Az asszony úgy harmincnégy-harmincöt éves lehet. Emellett érezni rajta a meleg, nagy szexualitást. Amikor beszélgettünk, szinte zavarban voltam; olyan 'intenzíven hatott rám a nagyszerű teste, a sötét hajának gazdag illata és hangjának mély, érett csengése Soha még asszony nem tett reám ilyen benyomást. Rövid ideig voltam velők, a szünetben mindössze, de egész este nem tudtam szabadulni a hatása alól. Igaz, hogy talán nem is nagyon igyekeztem rá. Még amikor éjfél után ágyba feküdtem, akkor is magam előtt láttam a sötétben az édes, jó testét, fülemben csengett a hangja és kísértett a parfümje.

Elaludtam.

Azt hiszem, mindjárt álmodni kezdtem. Lassan derengett valami, majd mind világosabb lett, és végre nagy tiszta kékség tárult fel előttem, nagyszerű nyugalom, egy nyugodt, sík táj, pálmafákkal. A messze távolban piramis. Nyári reggel volt. és én már tisztában voltam vele, hogy Egyiptomban vagyok, és hogy a széles folyó, amelynek a túlsó partját alig látom a napfény ragyogásában, a Nílus.

— No ez jól van!

Ilyesmit mondtam magamban, és előreindultam a part mentén, a víz folyásával egy irányban.

A közelben öt-ihat íbisz madár álldogált a vízben méltóságos mozdulatlanságban.

— Ó, ti szent madarak! — sóhajtottam boldogan, és mentem tovább. Majd gondol*

tam egyet, belegázoltam a sekély vízbe, és a langyos-hűvös hullámokban megfürösz- töttem a bokáimat. Valami téglaszínű tűnt fel a vízben1 a lábaim alatt. Jobban megnéztem. A saját testem tükörképe volt Most végigtekintettem magamon. A bőröm egészen téglavörös volt. A derekam körül kötény alakú fehér öv és a fejem redős citromsárga kendövei bekötve. A kendő két vége kétoldalt a füleim előtt ráncosán, füg- gönyszerűen hullt le a vállamig. Gimnazista koromban sokat törtem a fejemet, hogy hogyan csinálták az egyiptomiak ezt a kendőkötést. Most rögtön eszembe jutott, hogy íme itt az alkalom, azonnal megtudhatom. De azután mégse vettem le a kendőt. Arra gondoltam, hogy nem tudnám a kötést újra megcsinálni, és mehetnék kopaszon, hajadonfővel a forró napon. Mert éreztem, hogy a kendő alatt egész sima, borotvált a fejem. Elhatároztam tehát, hogy elhalasztóm a dolgot, míg valami hasonló fejű egyiptomival nem találkozom, aki azután megtaníthat a kötés fortélyára.

A víz folyásával párhuzamosan ballagtam tovább. Olyan boldognak és fiatalnak éreztem magam, mint soha. Ilyen abszolút boldogság az ébrenlétben nem képzelhető el. Szabad voltam, senkihez se tartoztam, és mégis az egész élet, amelybe belejutottam. annyira az enyém volt, s benne minden annyira hozzám tartozott! Elhagyott és egyedül voltam, de a magányomnak nem volt árnyéka, és az egyedüllétemben nem rejlett semmi fájdalom. Királyilag éreztem magam!

Így mentem, mendegéltem a tiszta vízpárás, könnyű, langyos jó levegőben. Az életöröm mint állandó, csodás akkord zengett bennem és körülöttem a levegőben halkan és mégis impozáns teljességgel, tömören, megszakítás nélkül, soha meg nem ún- ható szépségben.

Szaladni kezdtem. Mérföldeket szaladhattam. és nem fáradtam el. A szívem nem dobogott gyorsabban, és a lábaim nem éreztek semmi fáradtságot. A lélegzésemet még csak nem is hallottam. A víz ezüstös csilingelőssel csobogott a lábaim alatt. Majd apróztam a lépéseket, majd nagyokat lendülve ugrottam, vetettem magam, és a legszebb ritmusokat eszeltem ki ily módon.

Azt gondoltam ekkor, hogy a mozgás tulajdonképpen nagyszerű életöröm, amelyet nem becsülünk meg eléggé. Persze fontos, hogy az embert ne födje ruha. A ruha tudniillik nemcsak a mozgásban gátol bennünket, hanem megakadályozza, hogy azt a helyzetváltozást, amelyet a levegőben végeztünk, a bőr a levegő ellenállásában megérezze. midőn ez a láthatatlan és lenge gáz engedelmesen kitér az utunkból és könnyű szellő alakjában elfoglalja a helyet, ahol még az elébb mi voltunk.

Időnként megálltam, és a növényeket nézegettem. Szerteszét óriási lótuszvirágok fehérlettek a vízen, tökéletes pompában kibontott szirmokkal. A körülöttünk tenyésző vízi növények ragyogó zöld színe egyenesen káprázatossá tette a virág pihegő. élő, illattos fehérségét.

És a Nílus szélesen, lassan hömpölygött. Egészen lassú séta közben is kényelmesen lépést tarthattam a víz folyásával.

A túlsó parton pálmaerdők végtelen egymásutánja húzódott vékony kék vonalban. Csak itt-ott szakadt meg ez a vonal egy- egy keskeny résnyire, melyen keresztül csillogva ködlött a távoli puszták messzesége. Visszanéztem a megtett utam irányában, hogy látok-e csónakot vagy tutajt a vízen. Csakugyan egy apró fekete vonal úszott a