Népújság, 1987. szeptember (38. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-12 / 215. szám
■ P ókhálóba ütközik az arcom a padlásajtóban, törölgetem magam minden ujjammal, de a láthatatlan szálaktól csak üggyel-bajjal szabadulhatok. A boldogtalan pók, mint vesztett hadvezér menekül a szakadt szálakon, de miután észreveszi, hogy ezek már sehová nem vezetnek, hamar sodor egy testénél ezerszer hosszabb fonalat, és leereszkedik a mélybe. Szürke félhomály fogad az öreg padláson, denevér lóg a füstös kémény mellett a gerendán, álmából zavarja fel a nyikorgó ajtón bezúduló fénycsóva. Elengedi magát, és zuhanó repüléssel a sötétebb zugok felé', biztosabb menedékhelyre repül. Az öreg házat már évek óta árulják, hirdetik az újságokban a rokonok, de amikoí komoly szándékú vevő érkezik, sikerül mindig keresztbe tennem a vonót. Találok íTyen-olyan kifogásokat, és ha nem hallják az eladók még riasztgatom is a pénzes vevőket: — Ugyan mit kezdenének ezzel a romhalmazzal? A ház egyhatoda az enyém, vagyis alig van közöm valamihez, de ez a semmiség éppen elegendő ahhoz, hogy résztulajdonosként jégre vigyem az alkut. Ilyenkor aztán dúlnak, fúlnak, a pokolba kívánnak a rigolyáimmal, és felszólítanak, hogy akkor vegyem meg én az egész portát, és fizessem ki őket. Reggel anyám áll elém a család jogos kérésével. vagyis ágyúval támadnak rám nyilak helyett. — Miért állsz keresztbe a .boldogulásuk előtt? — Más boldogtalansága árán senki sem legyen boldog! Most, hogy még mindig törölgetem arcomról. hajamról á pókhálót, és egy másik denevér is elsuhan az orrom előtt, eszembe jut a mama szomorú arca, a bújkáló könnycsepp a szeme sarkában, amelyet — minek tagadjam — kicsalt helyéről a családi békétlenség. — Minek neked ez a rossz, öreg ház? — Én csak a padlására tartanék igényt! Ezen a mondásomon aztán már a mama is sírva mosolyog, csontos karjával megölel, és feladja az ellenem indított harcot. Tulajdonképpen ebben a pillanatban határoztam el, hogy nem öntöm tovább a tűzre az olajat, és megbékítem a családot. Így aztán a nagyapa házában ez lesz az utolsó padlásra vezető utam ... Üggyel-bajjal felhúzok két mohával benőtt cserepet, hogy világosságot árasszak a padláslakók legnagyobb bánatára, és hogy ne csupán botorkáljak, de lássak is valamit a kaoatok között. Egy ilyen száz esztendőt megért öreg házpadláson tulajdonképpen rejtve van egy családi múzeum, valóságos kincsek bújkálnak a kémények takarásában, a szarufák alatt, netán rongyokba csavarva. s szúrágta két háborút megért deszkák között, vagy azokkal keveredve. Alighogy felérek, és útjára bocsátom az áldott napfényt, a kezembe akad egy húrja engedte citera. Nyálat köpök rá, ujjammal törölöm le sietve a vésett betűkről a felírást eltakaró port: — Készült 1899-ben. Forgatom is, pengetném ís a hangjasza- kadt hangszert, simogatom a kitudja mióta leengedett húrokat, amikor eszembe jut — régen a földben nyugvó — nagyapám, aki a hőscincérek járta nagy makkfa alatt ült, és este a lobogó tűz körül a tücskökkel együtt citerázott a kis unokájának. — Ez a nagyapám citerája! A valóságra való rádöbbenés mindig meglepi az embert, kiváltképpen akkor, amikor a felismerés valamilyen fontos és új valóság felfedezésével jár együtt. Egy rongydarabbal letörlöm a százesztendőt a régi citeráról. és a szemet hunyorga- tó fényben ünnepi orcával keresgélek tovább. Sántikálva, botladozva, — mintha az örökkévalóság, könnyű mámorában járnék — szívem rendetlenkedő dobbanásait is érezve kutatom a magam és őseim múltját, a padláson rejtőzködő évszázadot. Macska dobbant a deszkák között, ugrása tudom egy egér halálát jelenti az élet rendje szerint, mert mi is lenne a macskákkal és főképpen velünk, emberekkel, ha elszaporodnának az egerek? Valakiknek mindig meg kell halniok, hogy mások élhessenek. Egy vén. színehagyott katonaláda fedelét feszegetem, amelyből szinte a kezembe poty- tyan egy palatábla, rámáján lyukba szorított madzagon fityeg egy kőkemény szivacsdarab. — Ez az én palatáblám! Lélegzetvisszafojtva hallgat most minden körülöttem, még a szú sem perceg a fában. a macska is elsomfordál az egérrel, zavartalanul maradok egyedül gondolataimmal, és fél évszázadot is túlhaladva ismét kezembe veszem a palatáblát, amelyen Ilonka néni. Puskás Emilné megtanított betűket és 1 számokat írni. Megsimogatom, és mint régi gyermekkori pajtásomat magamhoz szorítom, miközben észreveszem. hogy a vonalas oldalán itt-ott a palavessző nyomai még látszanak. Sietve felrántok még néhány cserepet, helyet adok a világosságnak, netán felbukkanna némi írásos emlék az elemi iskolás időkből! Nap felé tartom és olvasom a hajdani házi feladatot: — ír, úr, ól. ló. Szivacstörlés, majszolás nyoma, két sorral lejjebb: Li-li. Fennhangon olvasom életem első betűit, — amikor az írást még betűvetésnek neveztük —, és mint felbecsülhetetlen drágaságot a gerendára teszem, majd tovább kutatok a kacatok között, a zöldre mázolt lá- dikóban, Újságpapírba csavarva reszelők, birkabélyegzővas társaságában találok meg egy fél palavesszőt. Legszívesebben felkiáltanék örömömben, és hamarjában a tábla „kockás” oldalára felírom a mai dátumot. A hajdani újságpapírról is leolvasom a két korabeli hirdetést: — Monori mag. Aramit gumipatkó. Egy deszkadarabon ülök már régen, kezemben a tábla és a palávessző, a szívemben pedig Ilonka néni. aki mindig szigorúan szomorkás volt, de szemében vp'ami- lyen kiolthatatlan melegség ragyogott. Amikor megszólalt a csengő, mi tülekedve rohantunk be a helyünkre, kifújva magunkból a helytelenkedés, a pajkosság gőzeit. Zsibongtunk, beszélgettünk, amikor aztán a tanító néni elénk állt a dobogón, és magasra tartotta az ujját, nyomban elhallgatott mind a négy osztály. Olyan csend támadt, hogy aj vergődő darázs zümmögését is meg lehetett hallani az ablaküveg között. Magasban egy ujj! Ez volt a varázserő! Egy gyenge, törékeny nő varázsereje, amelynek láttán még a verekedő Domonkos is befogta a száját, és némán hallgatott. Csukott szemem sötétségéből egyszerre megvilágosodik előttem az első tanító né-, nim arca. a kör alakra nyírott frizura, két gyenge karjával egy fél iskola gyermeknépét irányító fiatalasszony. Belenézek a szemébe, amelyből — érdemeink szerint — egyaránt felénk áradt az öröm és harag, a mindent kifejező nézés, csupán a nagy egyéniségekre jellemző varázslatos tekintet, amely ha szükséges korbács, ha úgy hozza a helyzet simogatás. Torkunk szakadt meg az ordítástól a templomkertben a tízperces szünetben, de ha a magasba tartott kéz megjelent. lehűlt bennünk a vér. — A tanító néni ujja! Nem voltunk mi sem jobbak a Deákné vásznánál, a mai gyerekeknél, akiket — úgy mondják — nem lehet fegyelmezni. Hanem az a varázserő, a delejes vonzás, amely körülvett minket, amely kisugárzott ebből a törékeny fiatalasszonyból, ez volt a csodálni való. Egyetlen szavára percekig néma csendben ültünk, pedig sohasem kiabált. mindig halkan, néha csak suttogva kérdezte: — Megértettük egymást? Zörrenés zavarja meg a víziót, ki is nyitom a szemem, mert hunyottan már nem látok semmit, csak a palatáblát és a palavesszőt tartom a kezemben, féltett kincseimet, melyeket bizonyára elkótyavetyéltek volna az öreg házzal együtt. Nézem a feltárt katonaládát, és azon tűnődöm, hogy mitől különb ember a jó tanító. a tanár a többi embernél? És kü- lönb-e egyáltalán? Netán annyiban más. mint a hegedülni tudó amatőr az igazi művésztől? A pókhálós, denevérlakta, mohos zsindelyek alatti padláson érlelődik meg bennem, hogy az elhivatottság, a belső kényszerből fakadó, embertformálni vágyás, az erre való hajlam és készség adja a különbséget a pedagógus foglalkozása és a művészete között. Átvéve a világ birtokbavételének illúzióját. visszapergetve a régi filmet, vonulok le a padlásról féltett személyes tulajdonommal. és a mama elé állok: — Eladó az egész ház! — Legalább neked is jut belőle néhány ezer forint, — hallom még a vigasztaló szavakat. r-lmenőben érnek utói az utolsó han- 8** gok, amelyek annyi sürgetés után tulajdonképpen már nem is érdekelnek. mert a jussomat, a nagyapám citerá- ját és a palatáblámat önkényesen eltulajdonítottam. Még szerencse, hogy e családi kincsekre nem tartott számot senki az örökösök közül... Szalay István A palatábla
