Népújság, 1987. szeptember (38. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-05 / 209. szám
8. NÉPÚJSÁG, 1987. szeptember 5., szombat Testvéri szó Hamar ráeszméltünk arra, hogy nyelvünk társtalan Európában. A történelem során sokfelé kerestük rokonainkat, végül a finnugor népekben találtunk rájuk. Közülük is. az ugyancsak önálló hazában élő finnekkel építjük ki mindinkább a „családi kapcsolat” szálait. Eger iFinnország egyik jelentős városával, Porival tart testvérvárosi viszonyt, melynek jegyében kulturális, művészeti események zajlanak, gazdagítják kölcsönös ismereteinket. Összeállításunk elsősorban a mai finn irodalomról ad ízelítőt, amelyben ma is élő a néphagyomány, a dal, a ballada: az ősi források ma is felfakadnak. HANNU MÄKELAÄ Hu úr kalandjai (Részlet) — Jó napot! — mondta. A hód fürkészően, ugyanakkor barátságosan nézett vissza. — Mit csinálsz te itt? — kérdezte. — Horgászok — vágta rá Hu úr. — Horgászol?. — Igen. De hogy dobjam be a horgot a vízbe, ha egyszer üveg borítja? — Jég az — igazította ki a hód Hu urat. — Az bizony — hagyta rá Hu úr, a!ki alapjában véve udvarias ember volt. — Ki vagy te? — kérdezte a hód. — Én vagyok Hu úr, a vakmerő, szénfekete, félelmetes, Hu úr vagyok, a rettenetes — mondta Hu úr nem túl, nagy meggyőződéssel a hangjában. A hód elmosolyodott, de vigyorgó arcát a két mancsa mögé rejtette. — Csakhogy most nappal van — próbált Hu úr magyarázkodni. mivel észrevette, hogy a hód nem ijedt meg tőle. A hód szemügyre vette Hu úr horgászfelszerelését, a jeget, majd .magát Hu urat, és mintha kérdezni akart volna valamit, de aztán elállt a szándékától — Segítek néked — szólalt meg végül'. És a hód nekilátott, hogy a farkával léket vágjon a jégbe. Ügy használta a farkát, mintha az elektromos dugóhúzó volna. Klutty, hallatszott hirtelen, és máris elkészült a jégen a szép kerek lék, s ott fodrozódott az alján a sötét, hideg víz. Hu úr odavonszolta a horgászbotját, és a horgot a vízbe ejtette. A zsinór hihetetlen sebességgel siklott lefelé míg végre megfeszült. Hu úr kényelmesen letelepedett a lék szélén. Most már csak meg kell várni a halat. Ült és várta a halat. Fázni kezdett. — Pedzi-e már? — kérdezte a hód, és hamiskásan mosolygott a mancsai mögött. — Azt hiszem, már majdnem pedzi, de nem merem .biztosan állítani — válaszolta Hu úr. — Megyek, megnézem — mondta a hód, és a léken át a vízbe bukott. Telt-múlt az idő. Hu úr egyre jobban vacogott. „A hód alighanem ott ragadt a víz fenekén” — gondolta. — Segítség! — kiáltotta el magát egyszerre. De csak az erdő zúgása felelt rá. Hu úr nagyon picinek és magányosnak érezte magát. Egyszer csak a hód ugyanolyan könnyedén és hangtalanul, mint ahogy az imént ailámerült, ott termett a jégen. — Most már kihúzhatod. Én mondom neked, lesz hal a horgodon — szólalt meg. Hu úr húzni kezdte. Addig cibálta, vonszolta óriási fogc&ikorgatás közepette, míg végül a horog nagy nehezen kikerült a jégre. És nem is üresen! Egv jókora, ezüstös, pufíadt döglött hal himbálódzott rajta. — Nicsak! — szólalt meg büszkén Hu úr. — Ezt nézd meg! A hód remegett, mintha a hideg rázná. — Csak nem fáztál meg? — kérdezte Hu úr. — Nem, nem — csapkodott a hód, és majd szétpukkadt a visszafojtott nevetéstől. Hu úr megragadta a halat, és megpróbálta levenni a horogról. De az olyan erőísen. ráakadt, hogy meg sem tudta mozdítani. Mit tehetett Hu úr, a hátára vette a horgászfelszerelését, és a hód felé fordult, hogy köszönetét mondjon a segítségért. de annak addigra nyoma veszett. A lékből buborékok szállták fel1, és amikor szétpattantak, nevetés buggyant elő belőlük. Hu úr értetlenül bámulta a buborékokat. „Az a fő, hogy fogtam halat” — gondolta, és elindult hazafelé. Terhe alatt roskadozva tűnt el az erdő fái között, hatalmas rozsdás horogján ott himbálódzott a hal. EINO LEINO A vándor Barátok, barátok, engem nem találtok ott, ahol kerestek: mire odaértek, én már messze járok, engem hív a minden: hegycsúcs és völgytorok, sűrű lombsátorok, síkság és szakadék, homályos halál-rét: dacolva, ragyogva, szabadon csapongva, gázlókon gázolva, lápokon lábalva, csapáson csörtetve, járhatatlant járva, várhatatlant várva, ismeretlen ívben keresve, kutatva, térve új utakra, fejszével verve szét a kusza, vad vadon konok tenyészetét — hát hogy lelhetne rám az ellenség hada? Fordította: Képes Géza BO CARPELAN A gyilkos A virradat színtelen. Csak a fakó ég tükröződik benne, átitatva a gyilkost, aki sietős léptekkel suhan végig a csatornák (partján, a szigorúan szép házak magába zárkózó homlokzata előtt. Pontosan úgy lépdel, ahogy a többi éjszakai vándor, könnyedek és határozottak a' léptei, csak néha gyorsítja meg őket, és vált futólépésre, hogy aztán ismét lassítsa az iramot, miközben szeme a templomtorony körül suhogó galambrajt figyeli, vagy a kevés szembejövőt: egy orvost széles karimájú, fekete kalapjában és kis táskájával a kezében, ez biztosan a város szegényeit kezeli, pillantását fogva tartja a macskakő és az esővíz-levezető árok; vagy azt a falfehér arcú és vérpiros ajkú asszonyt, aki ré- zsutosan vág át az utcán, és eltűnik egy sötét kapualjban. Mindenfelé csatornák, néma épületek, hámló falak, az agyagos föld szaga. Nyomorúságos odújának tő- szomszédságában, egy ház pinceablákaiból énekszó és pörölycsapásszerűen durva, részeg hangok árja bugytbo- rog, kivágódik az ajtó. valaki fölsikolt! A gyilkos nem akarja, hogy meglássák, ám a sápadt, forradá- sos arcú kislány a kabátujjába csimpaszkodik, kénytelen lebotorkálni vele a csúszós grádicsokon. Most zavarodottan áll a kocsma közepén, valaki a kezére mutat, gyorsan elrejti, a terem döngölt pad- lójú, és a kilöttyent italok bűze könnyű páraként lebeg a durva asztalok körül bóbiskoló maroknyi ember fölött. Szótlanul üldögél közöttük, majd váratlanul hahotára fakad, a zsebéből nagy köteg bankót húz elő, és fizet két kört. Üdvrivalgás! A kicsi lány az egyik sarokban üldögél, és a mocskos és zajos környezetről megfeledkezve bámulja, s kigyúlt piros arccal zendít rá egy dalra gyerekkora erdeiről. És mindnyájan bekapcsolódnak. hajladoznak, ahogyan a kalász hajladozik anélkül, hogy eltörne, hatalmas síkságok nyílnak meg előttük, örökös vándorlás, az égen suhanó és szemük elől soha el nem tűnő felhők alatt, most pedig itt ülnek, nyirkos kövek közé bezárva; hull a könnyük, nagy koppanással kés vágódik az asztallapba, egyikük, mint akit fejbe vertek, mély álomba merült, de a gyilkos hirtelen hátradől halottsá- padtan, neki a ragacsos falnak. Olyan furcsán ég a szeme ennek a kicsi lánynak. valósággal keresz'tül- fúrja a tekintetével, és a gyilkos föláll, és kitántorog az utcára. M^r reggelre jár, csikorgó lovas szekerek róják a várost, nehéz parfümillat lengi körüli egy előkelő hölgy várakozó hintáját. A gyilkos befordul egy piszkos sikátorba, benyit az egyik magas és szürke falba vágott kapun, és egy öreg cseresznyefákkal teli kertben találja magát. A kertben nyári lak, a gyilkos kulcscsal nyitja ki a kis lak ajtaját. Eltűnik a homályban, majd kisvártatva hivatali egyenruhájában tér vissza, magas gallért visel, selyem nyafcfödrot, tűzpiros sávval díszített, szűk, testhez simuló nadrágot. Csak az arca halottsápadt mintha olyan iszonyú dolgokat látna, amikről a falakon belül még .ál. modni sem lehet. Eltűnik a nagy szalonban, melynek erkélyajtaja most félig nyitva áll, tálcával a kezében egy öreg és hajlott hátú lakáj fut utána, ő felhajt egy po. húrral, aztán még eggyel1 és bezárkózik a könyvtárszobába. — Milyen fiatal és mégis milyen magányos — mormolja az öreg inas, miközben 'könnyek folynak le az arcán —, meg kellene házasodnia a kegyes fejedelemnek! Néhány év múlva megházasodik. az ősi kastély bálterme gyertyáktól ragyog, a park szelíden öleli körbe á hófehér házat, és odabent folyik a tánc, és a csodálatos, leendő fejedelemasz- szony úgy röpdös körbe, akár a forgószél'. Tánc közben kissé hátradől, pillantása belefonódik a férfi pillantásába, ugyan hol látta azelőtt? Éjszaka fölriad a férfi éí bámulja asszonyát, és egyszerre páni félelem fogja el, hiszen akit néz, az a sápadt kislány a kocsmából, karcsú nyaka lüktet a párnán a férfi keze remeg, hirtelen ráfonódik az asz- szony nyakára, de az fölriad, fölnéz, és a pillantásuk találkozik, a férfi kezébe temeti arcát. — Megbocsátok — mondja a nő —, de vallomást kell tenned. Követtelek egész életedben, tőlem nem szabadulsz, míg csak vallomást nem teszel! Pirkad. és a férfi leghit- ványahb rongyaiba burkolózva siet az utcákon, önmaga árnyéka csupán, árnyék a többi árnyék között ebben a nyirkos városban, a fakó lánggal égő utcai lámpák alatt. Eléri a széles su- gárutat, utat tör magának, batyujukat cipelő emberek, bögő-visítozó gyerekek sodródnak eléje, a sárga folyó méltóságteljesen kanyarog keresztül a hegyes végű templomtornyokkal és fénylő kupolákkal megtűzdelt városon, a síkság felől szabadságtól és szegénységtő! terhes szél suhan ... a férfi mint az őrült ront be a sok ajtón, föl a lépcsőkön, a pulpitusok mellett hivatalnokok görnyednek, akár kenyérhéjon rágódó patkányok, szinte bezuhant egy nagy hűvös terembe, letépi - magáról mocsokfoltos ingét, és térdre roskad: — Irgalom! És lázasan és összefüggéstelenül habog, Krisztusról dadog, elvezetik, saját nevét kiabálja, de senki sem hederít rá. üzenet indul a kastélyba, kocsit küldenek a Fejedelemmőért, áki látja őt összekuporodva feküdni a cellájában. — Szabadíts ki! — suttogja a férfi, és a Fejedelemnő kiszabadítja, igazolja, elítéltetett, fölmentetett, elátkoztatott, sír. így kel útra a Gyilkos és a Fejedelemnő, kikocsiznak a jeges síkságra, minden hatalomról lemondva, szétzúzva és porba taszítva tűnnek el az ismeretiembe. Dübörögve gördül a rabszállító kocsi a tejfehér utcákon, el a palota előtt, ahol lakott, el a kocsma előtt, ahol üldögélt, el a gyermekgyalázó háza előtt akit úgy ölt -meg, ahogy egy tetvet tapos szét az ember — és belenéz a kislány szemébe, a hitvese szemébe, mely riadt, és védtelen, és minden szenvedés és minden megbocsátás Ott fénylik sötét szembogarában, melyben az ő tükörképe ragyog. Hirtelen hóvihar zúdul a városra, a sikátorok és a házak oszlopsoros homlokzata elmerül az üvöltő szélben, minden elmúlik, ahogyan egy álom, és végül nem marad más, csak ai síkság az örök síkság, a meg szentelt föld és a közönyös felhők, melyek cél nélkül vándorolnak, sötétségbe borítva várost és falut. Jávorszky Béla fordítása MARTTI LARNí Az elsőszi (Részlet) A házasság gyakran nyilvánvaló félreértések eredménye csupán. A férfi szerelmi vallomását a nő házassági ajánlatnak tekinti, és igent mond. Elvégre nincs nagy jelentősége, hogy az ember kivel köti össze a sorsát: a nászéjszaka után úgyis mindketten rájönnek, hogy idegenek egymás számára. S elkezdődik a megismerkedés. Az esküvő előtt a férfi úgy érzi, semmi sem lehet elég drága a szeretett nőnék; az esküvő után úgyszintén ez a véleménye. centrikus. Véleménye szerint könnyebb a lányokat felvenni a kocsiba, mint azután valahol kirakni. ★ Aatos Náverit aggasztotta, hogy a fiú tizenegy hónapos korában még nemi tud támasz nélkül járni. A kicsi botladozott, azután lehuppant. Az apa véleménye szerint viszont a járás a mozgás legegyszerűbb formája, amihez nem kell mást tenni, csak rakosgatni kell egyik lábát a másik elé. ★ Aatos Náveri is egy apró félreértés következtében nősült meg, noha már betöltötte a negyvenet, és hősiesen küzdött szabadsága és függetlensége megőrzéséért — legalábbis ezzel kérkedett a régi és sorsukba beletörődött férjek előtt. Nem a házasságot ellenezte, csak óvatos volt, gyanakvó és ego— Ennyi idős koromban én már segítség nélkül jár- tam — jelentette ki. — És még emlékszel rá? — kérdezte a felesége. — Nem emlékszem, de a szüleim mondták. — Mi a csoda van ezzel a gyerekkel? Mindig oldalra lép. megbotlik és elesik. — Alighanem volt egy kis alkohol a gyümölcslében. — Anna, ez komoly dolog.
