Népújság, 1987. szeptember (38. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-26 / 227. szám
8. NÉPÚJSÁG, 1987. szeptember 26., szombat Öreg pillangó Már esztendők óta özvegyi sorsban és egyedüli élt az öreg Nagy Mihály. Ügy is teltek a napjai, örök egyformaságban, akár a megapadt folyócska ahogy folydogál. Végre azonban mégis történt valami. Pedig az a nap is, amelyen megtörtént a nagy esemény, egészen úgy indult, mint a többi. Vagyis hajnalban a kakasok versengve és nagy buzgalommal, szólni kezdtek; s majd imitt-amott vaktában ugatni kezdett egy- egy kutya is. A kakasokat és a kutyákat egyaránt hallotta Mihály bácsi; sőt azt is meg tudta volna mondani, csupán a hang után, hogy melyik milyen a hol van otthon. De hát ez nem is csoda, mert amióta özvegyen és egyedüli1 él az öreg, azóta az első kakasszóra mindig felébredett. S ettől az időtől kezdve aztán, akár egy öreg óra, nagy egyformasággal így ketyegte tovább ébren a perceket. Hát a kakasok szóltak; s itt-ott vakkantott egy-egy kutya. Aztán derengeni kezdett. S a derengés csendjében pedig a Mihály bácsi két lába is elindult az ágyból, s követte ő maga is a lábát. Vagyis fölkelt, hogy a házban és a gazdaságban elvégezze mindazt, amit így hajnalban máskor is végezni szokott. Amikor minden szükséges dolgot megtett, egy kövér cigarettát sodort magának, s arra rágyújtott Aztán odaáiUott az ablak elé, hogy kinézzen a világba. Eregette lassan a füstöt, s' úgy szemlélte, a füstön keresztül, hogy mily csend van mindenütt. S hogy nem történik semmi. Csak a keleti égen erősödött egyre jobban a fény, s csak a pirosba hajló falevelek villadoztak, mint a madarak tükrei. Mert bizony, már ősz volt. így nézte Mihály bácsi, hogy vajon mit lehet látni; s miközben nem látott úgy szólva - semmit, lassacskán valami enyhe és derűs nyugtalanság kezdett rezegni benne, mint ahogy a lég is megunja néha, hogy ne legyen semmi szél. Hát igen, legalább egy kis fuvalomra vágyott az öreg. Kiment tehát az útra, s ott mendegélni kezdett, hátha lesz valami. Ment az öreg, egyre tovább a falu között, az országúton. De hát nem jött senki, s nem történt semmi, oly korán volt még az idő. Végre azonban mégis feltűnt egy teherautó, amint nagy hatalmasan törtetni látszott szembe vele. Haragos ember lehetett, aki vezette, mert senkit és semmit nem tekintett, hanem csak robogtatta a kocsit, ami ládákkal és hordókkal volt telerakva. Több időt gondolván az öreg, mint amennyit a robogó alkotmány hogyott neki, csak az utolsó pillantásban tudott az út szélire ugrani; s bizony onnét az útszélről is szinte a híd alá fújta a kocsi szele, mert a dolog éppen egy híd mdllett történt. — No hát — puffant meg az öreg —, az a teherautó mondhatni keresztülment rajtam! A nagy porfelhőben utánanézett a kocsinak, majd megindult ismét, és szép csendesen mendegélni kezdett visszafelé. S amint így mendegélt, hát egyszer egy ember tűnik elő, aki friss mozgással éppen feléje tart az úton. Nézte, de az első pillantásokkal nem ismerte meg. Ahogy azonban közelített az ifjú ember, egyre bizonyosabb lett, hogy János, aki jön. Vagyis ama rokon, akire nézett az örökség. — Jó reggelt, Mihály bátyám! — köszönt is János, elég kedvesen. — Jó reggelt, egy-öcsém! — fogadta az öreg. — Hát hogy-mint van? — Biza rosszul! — felelte Mihály bácsi. Erre jobban odanézett a rokon, hátha igaz lenne csakugyan, amint mondta az öreg. — S mért van maga rosz- szul? — kérdezte. — Én azért, kedves öcsém, mert egy nagy teherautó keresztülment rajtam! János jobban az öregre kapta a szemét, s hát csakugyan, az öreg igen meghuppanva és gyámoltalanul álldogál. Ejnye, tűnődött magában János, tréfa lenne a szó, vagy a valóságot takarja mégis?! Tréfa nem lehet, mert csakugyan igen roncsaiban áll az öreg; de a valóhoz mérten igen épségben mégis! Mit szóljon hát, ez most a kérdés. Mert ha megesve sajnálkozik, esetleg nevetség tárgya desz majd; ha pedig pogá- nyul veszi a dolgot, az örökséget veszítheti el. — Más ember ágyba dől ilyenkor — mondta hát János. — Engemet is igen húz — felelte erre Mihály bácsi. Aztán elváltak. A szél is meglibbent, meg az öregben is a kedv. hogy hát mégis történik valami. S mosolyogva hazament. De egy óra sem telt belé, már nagy búsulásban egy vénasszony érkezett, hogy vajon még életben van-e, mert éppen most hallotta azt az eilborzasztó nagy szerencsétlenséget. — Ki mondta? — János beszéli — felelte a vénasszony. Hát ha így van, gondolta magában az öreg, akkor csakugyan folytatni kell, amit unalomból és tréfából elkezdett. Folytatnia kell, mert különben János marad a győztes. — Bizony, csak pislákolok — nyöszörgött az öreg — Hát akkor miért nem fekszik le? — Nem tudok levetkőzni! Ha nem tudott, hát az öregasszony megkönyörült rajta, s gyöngéd kezekkel levetkőztette. Aztán szépen ágyba is fektette, de imádkozni már nem tudott érte, mert új látogatók jöttek, akik mind törötten ülték körül az ágyat. Majd a sor végén János is megérkezett, hogy a halált nehogy lekés- se. Idejében is jött, úgy találta, mert a helyzet nemcsak egészen siralmas volt, hanem maga Mihály bácsi is a végső szóhoz folyamodott. — Hagyakozni akarok! — mondta nehezen. S mindjárt ki is nyilvánította, hogy a jelenlévő tanúk előtt s lelkiismertes szokás szerint minden vagyonát Jánosra hagyja, aki viszont, ennek ellenében, két dolgot megtenni tartozik. Nevezetesen tartozik azzal, hogy illendő temetésről gondoskodjék, másodszor pedig tartozik azzal, hogy húsz pengőforintot rögtön lefizessen. Ennyit és nagy nehezen el*- mondhatván az öreg, végső megerőltetéssel félig felült az ágyban, és János felé fordult. — így jó lesz-e? — kérdezte. A megtört szívűek mind Jánosra néztek, a szerencsés rokonra, s a hála kibugy- gyanását megilletődve várták. S amit vártak, abban nem is csalódtak, mert János fájdalmas szavakkal jelentette ki, hogy az illendő temetésről gondoskodni fog; majd a szavak után sújtot- tan felállít, és a húsz pengőforintot átnyújtotta Mihály bácsinak. Az öreg megnézte a pénzt, majd a markába szorította, mintha a fájdalom görcsében tette volna. Aztán visszaereszkedett lassan a párnára, és úgy nézte fektéből a gerendát, mintha ott a tetőn egy nyílást keresne, amelyen a lelke elszállhasson az egekbe. Egy öregasszony sírni kezdett. De akkor hirtelen, mintha valami csoda történt volna, az öreg könnyűszerrel felülit az ágyban, és biztos mozdulattal lelépett a földre. S elkezdett öltözködni. Olyan erőben és egészséggel mozgott, hogy egy darabig szólani sem tudott senki. De aztán János felugrott a helyéről, s nagy szemrehányással szólott az öregre mondván: — Mért hazudta, hogy egy teherautó keresztülment magán?! — De bizony, keresztülment! — mondta az öreg. — Magán?! — Hát nincs magának semmi baja! — Nincs, mert a híd alatt voltam — nevetett az öreg. S nevettek mások is, az egész gyülekezett. Mihály bácsi pedig bort vett elő, hogy a húsz forint háta mögül az ő illedelmes vendégeit megkínálja. A prózaköltő „Mivel jórészt dombosán hullámzik a folyó mind a két partján a tájék, s mivel a házak magosabbak is, mint ahogy sík helyen lenni szoktak, úgy tűnik a szemnek, mintha könnyed és játékos lenne a faluban minden. Lábujjhegyen állnak a házak, és magos ablakaikon úgy kukucskálnak le a folyó felé, s figyelnek a nagyvilágba; a folyó fölött pedig az egyik utca kíváncsian néz átal a másikra, hogy vajon miképpen élhetnek odaát, vagy nem jött-e végre valami jó hír.’’ 1897. szeptember 20-án jó hír érkezett a Nyikó-menti. á Bölcső és bagoly című regényben ily módon leírt Farkaslaka székelyeihez: fiú született a Tamás családban. Áron, aki aztán egy napon a hozzáillesztett i-vel, mint Tamási Áron robbant be a magyar irodalomba. Régi família sarja, anyai és apai ágon kétkezi fölmí- velők és tanult emberek egyaránt megtalálhatók. Már székelyudvarhelyi diákként elismerést szerez első irodalmi próbálkozásaival. De a korai felnőttség, a háború, majd a kisebbségi lét kemény tapasztalatai kellettek ahhoz, hogy olyan tündökletes íróvá legyen, akit a magyarországi, s az erdélyi irodalmi életben egyaránt ünnepelnek. Novellái káprázatos erejű látomásokból szövődnek. Kép és szó korábban megvalósulatlan találkozásai révén. Tamási legfőbb anyaga a nyelv, az erdélyi székely, a farkaslaki nyelv, amely — az ott megfordult szakemberek tanúsága szerint — úgyszólván az egész község tulajdona, s szinte csak véletlen, hogy melyik lakos röppen általa a szóművészet magasába. De a valóság költői ábrázolásához a valóság ismerete szükségeltetik mindenekelőtt. Tamási Áronnál mindezek a tényezők együttesen hatottak. Pél-; dául az 1925-ös Siralnivaló székely című, az I. világháború orosz frontján játszódó novellájában: „Birta- lannak balján Jóska feküdt, ki markával földet merített, s azt morzsolgatta. majd erejét megszagolta, s így szólt: — Olyan búza lenne benne, mint a templomi ének." Irodalmunk becses vándormotívuma ez: amikor a fegyvertűzbe hajszolt katonából előbúvik a föld Erdélyi társaság Csak kilenc nap múlott el azóta, hogy Lőrinc a hírnö- ki foglalkozást elnyerhette a cukorgyárban. A kilencedik nap éppen vasárnapra esett. Délelőtt még ruhát kefélt, és más szépítő műveleteket végzett a hírnökség mellett a gazdáinak, de azután, hogy megehette a délebédet, szabad volt ő is. — Egész héten keresztül eleget szolgáltam másokat — mondotta magában. — Ezen a délutánon tehát érdemesebb embert fogok szolgálni, vagyis önmagamat. Könnyű és kellemes szolgálat volt, amit a maga számára kitalált. Látta ugyanis, hogy verőfényes őszi idő van, s látta azt is, hogy a mezők integetnek feléje. — Jövök, ne féljetek! — mondta, és magához vette a botját, amelynek párja sehol nem veit, mert ilyen botja csak egy vad püspöknek lehetett volna, ha ugyan vad püspök volna a világon. Vette tehát a botját, és elindult a mezők felé. Nem ment mindjárt és ész nélkül az úttalan földekre, mert nem szeretett okvetlenül bukdácsolni, mint ahogy azt a városi fiúk szeretik, ha nagy néha kiszabadulnak a természetbe. Az úton ment, az utak között is a főnök- útón, amelyet más emberek országúinak neveznek. Itt is látott elég mindent, amit nézni érdemes vollt. Néha szekerek mentek lassú döcögőssel, s azoknak ernyője alatt mindig ült valaki, akivel kedve lett volna versenyt szaladni. Leggyakrabban női személy volt az illető, mert az efféle vásáros szekerek mindig fityegtettek magukkal egy kellető embert, aki mellett a portéka dupláját érte. Gyakran kutya is poroszkált a szekér után, s Lőrincnek nagyon tetszett, hogy ezeknek a kutyáknak sohasem kellett előrenézni, mert a kötelék kinézte a négy lábnak az utat. Madarakat is látott, különösen varjakat, amelyekről eszébe jutott, hogy bizony jó volna disznót hizlalni, s majdan a körmüket és a farkuk hegyét odaadni a varjaknak. S látott egyebet is, ami mind jó volt arra, hogy hasznos gondolatokat ébresszen benne. Ilyen gondolatai voltak is már bőven, valósággal egymás hegyén- hátán nyüzsögtek, mint a rengeteg újonc katona a kaszárnyában. Ezek mérték neki az utat, nem a kilométerkövek, mert amikor áldott gyümölcsfa módjára már roskadozott a feje, szépen megállt a vad bottal, és azt mondta: — Eleget mentél már, Lőrinc. Szétnézett, hogy valami alkalmas helyen trónust keressen magának. Talált is volna egy alkalmas dombot, amelyen hatalmas kórok lázadtak a hervasztó idő ellen Lépett néhányat arra, de aztán mégis azt gondolta, hogy üljön a kórók közé aki szamár, mert ő olyan helyre kívánkozik, amely emberhez méltó. Közel is volt egészen egy falu, s úgy találta, hogy a pihenés számára a tegméltóbb hely mégis ott lehet. El is indult tehát, és tíz perc múlva bent volt a falu szívében. Itt megállott, és azon gondolkozott, hogy a paphoz menjen-e, vagy valaki világi emberhez. Egyikhez sem ment. mert döntés előtt meglátott egy kirajzolt kezet, amely nagy és egyenes mutatóujjal valami sárgára festett ajtóra mutatott. — No, ez se mutasson hiába! — mondotta, és belépett az ajtón. Sejtette már künn is, hogy olyan helyre mutathat az ujj, ahol más keresi a hasznot. De van olyan korcsma is, amely csak akkor nyilvánvaló, ha már bent van az ember. Ez éppen olyan volt. Két asztal kínálkozott az egész szobában, de az a kettő legalább jó nagy volt. Az egyiknél már üldögélt is egy legény. Szép fehér ing volt rajta, a derekán széles szíj s nagy fekete kalapja előtte az asztalon. Odaült Lőrinc, és azt mondta: — Szabad lesz megháborítanom? A román legény egyet sem szólt, hanem bizalmatlanul New York 1924 januárjában A gyulafehérvári tisztiiskolás A székelyudvarhelyi diák barátjával. Nagy Istvánnal A szülői ház Farkaslakán
