Népújság, 1987. szeptember (38. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-26 / 227. szám

NÉPÚJSÁG, 1987. szeptember 26., szombat

9.

ismerője, a parasztember. De folytassuk az idézetet: „Szomszédja, Domokos, megfogta a gondolatot, s eljátszott sokáig vele, mint egy meleg hasú madárral.” Az ekkoriban még kisgyerek József Attila írja majd a szemlélet-, s az eszközhasználat bámulatos rokonságával: „A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szelíden s nézik, nézik a csillagok.” A fenti csupán egyetlen példa Tamási Áron prózaköltészetére.

Regényei csaknem az egész társadalmat átvilágították, a vidéki város uraitól a szegények legkülönfélébb rétegéig. A Szakállas Ábelt hősül választó három könyv (az Ábel a rengetegben. Ábel az országban, Ábel Amerikában) a kópéregény, a kaland-, s a fejlődésregény (nevelésregény) ötvözeteként annak az érzésnek, keményedésnek, tapasztalatszerzésnek a tragikomikus ábrázolását adták, amelyen maga Tamási Áron ment keresztül szülőföldjén.

tekintett rá, majd azt a nagy fekete kalapját közelebb húzta magához.

— Mivel szolgálhatok? — jött oda a korcsmáros.

— Ha már éppen szolgálni akar — mondta Lőrinc — akkor szolgáljon egy féí liter borral. De hozzon három poharat hozzá.

— Hát az minek?

— Az Isten is három személyből áll — felelte Lőrinc. Nem feleselt a korcsmáros, hanem elhozta a fél liter bort s a három poharat. Lőrinc töltött az egyikbe, majd felemelte, és a román legény felé sandítva, igy szólt:

— Ha volna egy társam, azzal innám. De hejh! mindig egyedül van a magyar.

A román most sem méltatta figyelemre, de érthetett magyarul, mert elévette a tarisznyáját, s abból furulyát bújtatott ki, mintha meg akarta volna mutatni, hogy a román is mindig egyedül van.

Szép karikás furulya volt, három rézkarikával, s a színe barnafényes, mint a pásztorok haja. Mindjárt a szájához emelte, és játszani kezdett rajta. Olyan szív- fájdító és messze szóló dallamot fújt, hogy Lőrinc ismét töltött a poharába, s azt mondta:

— Hajh, azok a csalfa lányok!

A legény ránézett a furulya mellől, s hát könnyes a ' szeme. Erre Lőrinc a másik pohárba is töltött, majd közelebb húzódott a románhoz, és így szólt hozzá:

— Megkínálnám ezzel a

s az „új világban”. Szívbe- markoló, ahogyan a csikcsi- csói erdőcsősz legényke megtanulja: mit jelent egy másik ország állampolgáraként élni anélkül, hogy nyelvet, szokásokat, helyet változtatnánk. S eközben azt is megtanulja: az öncélú, a realitásokat semmibe vevő, üres magyarkodás legalább olyan pusztító, mint a nemzeti kisebbség iránti türelemről, tiszteletről, tapintatról megfeledkező, erőszakos politika. Amerikát olyannak láttatja Tamási, mint Franz Kafka az irodalomban, Chaplin és Erich von Stroheim a film- művészetben: illúziókból kigyógyulva, tapasztalatokkal fölvértezve kerül vissza hőse a Hargita tövébe. Az Ábel egyszersmind alighanem az amerikai magyar emigráció első igazán pontos rajza.

Tamási színművei egy

Federico Garda Lgrca

szintű megújítás lehetőségét ígérték, ha meg lettek volna Magyarországon egy színházi forradalom feltételei. Színdarabjaiból — mint

kicsiséggel, ha nem sérteném meg.

A legény elfogadta a bort, és mind egy cseppig kfitta.

— No ugye, ez is muzsikál? — mondta Lőrinc.

Még erre sem szólott a legény, hanem maga elé tette a furúlyát, és messze nézett, mint az előbb a nóta. Lőrinc nem azt mondta neki, hogy nézzen még messzebbre, hanem felvette a furulyát, és egy szöktető nótát , kezdett fújni rajta. A román legénynek odafordult lassan a feje, mint a napraforgó, majd lassan felemelte a karját, és a Lőrinc vállára tette.

— Muzsikaszóval szép megértés van — mondta.

Lőrinc abbahagyta a nótát és így felelt:

— Mert a muzsikaszó a szívet tekinti.

Csakugyan a szívet tekintette mert jól megindult a beszélgetés. A román elpanaszolta szerelmi bánatát, s el Lőrinc is az ő árvaságát. Amikor ismét ittak egy pohárral, a román olyan barátságba szökkent, hogy mindenképpen szeretett volna Lőrincnek adni valamit. Keresgélt is sokáig valami mozdítható dolog után, de szegény volt, s nem talált.

— Ne erőltesd magadat, Demeter! — csillapította Lőrinc.

— De én akarom, hogy örökké megemlékezzél rólam.

— Ha olyan erősen akarod, akkor add nekem furulyád harmadrészét, vagyis az első karikáig.

egész életművéből is — Tamási Áronnak egy olyan arculata rajzolódik ki, amivel viszonylag keveset foglalkoztak, mert főképpen az író ösztönös tehetségét, „ős- tehetségét” hangsúlyozták. A gondolkodó, bölcselő, filozofikus Tamási Áronról van szó. Mindig is érdekelte őt a tanultság. a műveltség társadalmi-politikai felelőssége. A már idézett Bölcső és bagolyban írta: ,,a tanult fiák könnyen el- foszlanak magukban és utódaikban, akár a szabad szélben a felhők, amelyek a barlangból kilépnek a légbe." Igen, ez a legfőbb, kínzó gondja a Csalóka szivárvány című „drámai színjáték" főhősének, Czintos Bálintnak is: érettségizett fiát felső iskolára küldené, pedig leginkább ő maga szeretne tudóssá válni, így orozva el a fiú választottját. S eközben Czintos Bálint a saját egyéniségét, identitását veszíti el — az önként bevég- zett élettel együtt. A Szűzmáriás királyfi című regényben is fölötlik a tanultság

Nagyon megijedt Demeter, de amikor Lőrinc jól megmagyarázta, hogy ő csak jelképileg akarja az eiső karikáig, akkor Demeter boldogan ajándékozta oda neki. Még azt is mondotta, hogy örökké Lőrincre fog gondolni, amikor a szíve elé- véteti véle a furulyát. S mintha Isten kormányozta volna ezt a találkozást, nemsokára egy szász legény is belépett a korcsmába.

— Ezt is híjjuk ide! — mondta Lőrinc, s mivel Demeter nem ellenezte, odaszólt a szásznak:

— Szívesen látjuk a ka- merádot, ha meg nem sértenék. A szász odaült és azt mondta:

— Szívesen fogadom, de pénzzel nem rendelkezem.

— Nem is pénzzel kell itt rendelkezni, hanem szívvel — szólott1 Lőrinc, és töltött a szásznak is. De a szász csak koccintott, s nem akart inni. Beszélni sem igen akart, csak bizalmatlanul nézett.

— Tud-e maga furulyázni? — kérdezte Lőrinc.

— Semmiképpen nem — felelte a szász.

Nagy baj volt, hogy a szász nem tudott megfelelő dallamot fújni a furulyába, de valahogy mégis segítettek rajta, mert Lőrinc addig únszolta, amíg énekelt nekik egy szász éneket, öt- ször-hatszor elénekeltették vele a dalt, s akkor Lőrinc szájához emelte a furulyát.

— Nagyon jód előre

felelősségének gondolata. Az. „ismerd meg magadat” görög filozófiai parancsa vezette Tamási Áron tollát a Jégtörő Mátyás című regény furcsa lélekvándorlássorozatában, ahol is különféle állatokból huppan végül a lélek a „vén görög” által felügyelt birodalomból a megszülető Jégtörő Mátyásba. Amiként a Csalóka szivárvány ban is megjelenik ez a motívum, „a megszomorodott filozófus”, Kund Ottó tanaként: „a lélek tovább vándorol a földön, s más testi alakot vészén fel mindjárt.”

Tamási Áron lélekvándorlásának általunk ismert szakasza 1966. május 26-án zárult le, halálával. Csaknem hetven esztendőt élt, ahogyan az Énekes madár című „székely népi játék” fanyar iróniával formált szereplője, Bakk Lukács tervezte. Írói kornak nem sok, bár nem is kevés. A fél századot átfogó életmű mindenesetre csorbítatlan egész- szé kerekedett.

Köháti Zsolt

megy! — örvendezett a

szász, és úgy kinyílott a szíve, hogy Lőrinc indítványára Demeter neki ajándékozta a furulya közepét. A szász nem értette, miképpen lehetséges, hogy valami az övé legyen, s mégis más vegye hasznát, de Lőrinc megmagyarázta neki.

— Ez a furulya a mi közös kincsünk — mondotta Lőrinc. — Csakhogy hárman egyszerre nem fújhatjuk.

Éppen jókor fejtegette a közös furulyát, mert egy román őrmester lépett be a korcsmába. Nem ült az ő asztalukhoz, de a másiknál az öklére könyökölt, és hatalmasan nézte őket.

Lőrincék csak annyira nézték őt, amennyire rangja után megérdemelte, és tovább játszottak a furulyán. Amíg Demeter búbánatát és a szász harsogását beszélje a furulya, addig ment is a dolog, de midőn Lőrinc egy székely keser- gést kezdett szikráztatni, akkor odaugrott az őrmester, és a furulyát kirántotta -a Lőrinc kezéből.

Aztán a földhöz vágta, és nagy csizmájával rátaposott.

A szegény furulya recs- csent egyet, s abban a reccsenésben benne volt mind a hármuk dallama.

Demeter felugrott, és egy széket tett maga elé a szász is. Lőrinc azonban odaállott a középre, ahol minden ütés csak őt érhette válna, és könnyes szemmel csak eny- nyit szólott:

— A közös kincset rontottad össze, te balga!

A fekete zongoránál

Hallom az érdekes eseményt, hogy a jövő kedden Ady.estélyt rendeznek Nagyváradon. S ha igaz, Hatvanv Lajoson és Zsolt Bélán kívül maga Reinitz Béla is szerepelni fog azon az estén.

Gondolom. nagyon érdekes dolog lesz ez Onnét gondolom, mert én már kicsiben hallottam ezt a műsort, illetőleg csak a gerincét. Rsinitzet magát. Nem is olyan régen. Azóta is a nyelvem hegyén, sőt, a szívem kapujában van, hogy beszéljek róla, s most ez az alkalom éppen jó keret nekem a vallomásra.

A dolog úgy kezdődött, hogy minapi budapesti időzésem alatt a fülébe jutottam Hatvány Lajosnak, s üzent nekem, hogy szívesen lát vasárnap este vacsorára. Én voltam ugyan azelőtt is a Hatvány házánál vagy kétszer, de most mégis váratlanul ért a megtiszteltetés, mert az utóbbi időben olyan híreket hallottam Hatványról, hogy a barátságét az írókkal felmondta, s író látogatókat még csak nem is fogad. nemhogy maga hívjon ilyeneket. Hirtelen úgy éreztem, hogy ez a meghívás némiképpen demonstráció az elterjedt hírekkel szemben, s különös volt. hogy erre a felette „barátságos, sőt békekötési szerepre éppen engemet választott, aki sem neki való író nem vagyok, sem pedig kiváló társadalmi lény. Este nyolckor ott vártam a Központi ká- véházban a Hatvahy autóját, amikor bejött egy úr, és engemet keresett. Magasnak mondható úr volt, vastag a hangja, s a termete egyaránt, s ahogy jött a levegőben lengő sétapál- cájával és széteresztett kabátjában, kettőt gondolhattam volna róla. Vagy azt, hogy egy Zola-figura, ki szemlét tartani béjött a kávéházba, vagy azt, hogy egy vidéki földbirtokos, aki tekintet nélkül, s csupán hogy lásson, engemet keres. Mielőtt azonban megállapodhattam volna bármelyik gondolatomnál is, odajött, és egész lényéhez találó, régi jó világiasan azt mondta:

— Reinitz.

Ránéztem, s akkor hozzátette:

— Mehetünk, itt az autó.

Kiderült, hogy ő is hivatalos Hatványhoz, s jött. hogy felvegyen engemet is a kocsira. Mehettünk is volna, de egy meghívott fiatal hölgyre kellett még várnunk. De Reinitznék szerencséje volt. két dologban is. Az egyik az volt, hogy a szomszéd asztalnál egy urat fedezett fel, akit úgy üdvözölt, mintha diákkora óta nem látta volna, át is ült mindjárt hozzá, s így se neki. se nekem nem kellett azon törnünk a fejünket, hogy égből pottyant megismerkedésünk első perceiben miket mondjunk egymásnak. A másik szerencséje az volt, hogy nyugodtan kibeszélhette magát, mert a fiatal hölgyre legalább húsz percet kellett várnunk. Megérdemelte azonban, mert kedvence lett a társaságnak, sőt magának Hatványnak is, aki egyenesen hercignek nevezte.

így indult el fél kilenckor az autó: festővel (aki hölgy volt), zeneszerzővel és íróval megrakodva. Sőt, miközben még felvettünk egy írót, aki azonban csak lelkileg volt kövér.

Hatvány lent a kapunál fogadott minket, jelezve, hogy úri módon fogadja azokat, akik úri módon jönnek. S megismerkedtünk egy. fiatal asszonnyal is, aki nemcsaik háziasszonyi szerepében volt a legkedvesebb, hanem szociális vallomásaival és tiszta emberi hitével az este folyamán mindnyájunkat elragadott. A környezet tehát olyan volt, hogy kívánta a szellemet, s mi igyekeztünk is szellemesnek lenni, ami talán nekem sikerült a legkevésbé, mert Hatvány olyan jó szivarral kedveskedett, ami inkább csábított élvezetre, mint világnézetem kifejtésére. Ezt azonban nem bántam meg, mert így pihentebben vetettem rá idegeimet az est fénypontjára, amely azzal kezdődött, hogy Reinitz-Béla a zongorához ült.

Én kértem őt, hogy adjon elé valamit Ady dalaiból. S ez a darabos, sűrített magyar úr olyan kedves volt, hogy nem kérette magát, hanem szó nélkül felállt, és játszani kezdett. Elég közel ültem hozzá, hogy az arcát is láthassam. Furcsákat lát néha a szemem. Most például azt láttam, hogy a nagy hideg zongora úgy áll Reinitz előtt, mint egy kamasz, aki feszültig tele van szenvedélyekkel, aki sírni és lázadni egyformán készen van. Reinitz értett ahhoz, hogy sírjon is, lázadjon is. öt-hat Adyt játszott rajta. Kezdte a medve puha és lusta erejével, énekelte is a verset, s közben borzolni kezdte a szőrét a medve, míg végül egy öregedő oroszlán ült a zongoránál, aki visszafiatalodott idegekkel és a rekedt erő meg-megáradásával idézte fel a régi buja, zsákmá- nyos időket: magát és annak az időnek lomha, díszes fejedelmét.

A végén azt mondtam Reinitznek, hogy köszönöm, s majd írni fogok erről. De ez nagyon nehéz. Megírni valakit, aki a nagy áradásban odaállott volna a Tisza, gátjára, és még most is ott áll rekedten, egy-egy ritka mozdulattal, az idők jelei felett, a gáton, a magyar fekete zongorán.

i az Énekes madár megírása idején

Az Amerikából hazatért író 1927-ben

Portré 1955-ből