Népújság, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-08 / 186. szám

NÉPÚJSÁG, 1987. augusztus 8., szombat 7 EGY FINN SZOBRÁSZMŰVÉSZ ÍTÉLETE A VILÁGRÓL ... „Székekké vált emberek...” (Foto: Tóth Gizella) bújhatunk a magunk kis életébe. privát gondjaink mögé. Mert mi is olyanokká válunk, mint azok, akik eze­ket a szörnyűségeket elkö­vetik. A kiállításom címe is e gondolatokat foglalja ösz- sze: a terrorizmus ma. — Ezt a meglehetősen bo­nyolult problémát ön nagyon világos, áttekinthető forma­nyelven közvetíti kortársai számára. Érdekelne, hogy milyen úton jutott el idáig? — Valóban, ennek törté­nete van. Még 1964-ben a helsinki pályaudvaron töl­tött éjszaka után fogalma­zódott meg mindez. A vá­rakozók körben, székeken ültek. A nagy terem köze­pén külön a többitől egy ré­szeg ember. Akkor éreztem meg ebben az egy tárgy­ban, a székben rejlő szim­bolikus lehetőséget. Gondo­lataim kifejezéséhez sokáig kerestem az anyagokat. En­nek is megvan a története, de talán nem is fontos. A lényeg az indulat, ami meg­fogalmazódik bennem. Ahogy aztán különböző tárgyakból, matériákból összeállítom a művet, közben alakul, tisz­tul a közlendő. Gyakran mást, többet is jelent, mint ami eredeti szándékom volt. — Egyik kisplasztikájában utal Renoir-ra. Mennyire ha­Ossi Somma különös szoborkompozícióinak emberalakjai arctalan lények. Egyforma maszkok, bábok, a tárgyiasult világ áldoza­tai. Viaszból, üvegszálból, fából komponált figurák olyanok, mint a székek, rideg tár­gyak. Az ember, aki napi robotját a javak megszerzéséért végzi, maga is áruvá válik. A hatalom — legyen az bárhol és bármilyen — áldozatává leszünk. Az egyik biblikus in­díttatású műben a faoltár közepén .Krisztus helyét egy mitikussá emelt szék tölti be. Os­si Somma szembesít bennünket önmagunkkal: ilyenekké váltunk. Figyelmeztet, felszólít, til­takozik : „Ezt nem engedhetjük meg. ' A Finnországból érkezett művész kiállítását a Dobó István Vármúzeum kollek­tívája rendezte Egerben, a Gárdonyi Géza Színház elő­csarnokában. Műveit széles körben ismerik a kontinen­sen. Tavaly Düsseldorfban mutatkozott be nagy siker­rel, korábban Svédország­ban. Dániában, Lengyelor­szágban. Hazánkban az eg­ri melleit a közeljövőben nyílik egy csoportos kiállí­tás Miskolcon, amelyen részt vesz. A 63 éves alkotóval a tárlat megnyitása előtt be­szélgettünk. Nem volt ne­héz dolgunk. Szobrai — ha lehet így nevezni e szimbo­likus. összetett kompozíció­kat. szavak nélkül is köz­vetítik kemény ítéletét a vi­lágról, a huszadik századról. A múlandóság őt nem za­varja. Olyan anyagokat hasz­nál, amelyek elporladhat­nak, akár tönkre is mehet­nek: a legfontosabb a gon­dolat, amit igen expresszi- ven, sokszor a leglényegig lecsupaszítva közöl a jelen­nek. — Felháborít az emberek közönye — fűzi a látottak­hoz. — Szinte minden pil­lanatban tragédiák történ­nek körülöttünk. Százezren halnak éhen a harmadik vi­lágban, a terrorizmus, a ha­talom szerte a földön sze­di áldozatait. A rádió, az újságok, a televízió néha csak egy-egy hírt közölnek. Engem leginkább az fog­lalkoztat, ami ezek mögött van. Nem mehetünk el e történések mellett szó nél­kül. Nem elég, ha nekünk mindenünk megvan. Nem távozták meg művészetét az avantgárd hagyományok? —- Nem jellemző. A Renoir- képem is ironikus, inkább a véletlen műve, hogy meg- I született. Annyiban persze hűtött rám az avantgárd, mint más művészeti stúdi­um. Tanulmányaimat egyéb­ként Helsinkiben és Lenin- grádban végeztem., Ez utób­bi helyszínre több montá­zsom is utal. A leningrádiak szenvedéséről — a második világháború, alatt — egyik ismerősöm is beszélt, aki gyermekként átélte. A kép, amelyet itt megtekinthet­nek. ennek az élménynek az alapján született.’ Régi új­ságokat is felhasználtam. — Egy másik fotó arról is árulkodik, hogy ön nem szokványos körülmények kö­zött él... — Tampere mellett egy 25 ezer lelkes kisvárosban, egy régi iskolaépületben la­kom a feleségemmel. A gyermekeink már felnőttek. Sokan jönnek hozzánk ba­rátok, képzőművészek, ta­nítványok is. — A kertjük pedig, ahogy erről több felvétel is árul­kodik — afféle szoborpark is ... — Számomra minden tárgy, például a ronccsá vált ré­gi autóm, amely beépült a környezetébe (egy lombos fa vette birtokába) lehetőség, egy-egy gondolat kifejezésé­hez. — Említette tanítványait. Vannak követői is? — Azt, hogy követőim van­nak, nem tudom. Egyébként egy közeli kisváros művé­szeti főiskoláján oktatok szobrászatot... — Mi a legfontosabb út­mutatás, amellyel diákjait ellátja? — Nehéz ezt röviden ösz- szesűríteni. Bármi történjék, legfontosabb az egyes em­ber élete, s az emberiség sorsa. Ezt figyeljék, köves­sék! S tiltakozzanak min­dennel szemben, ami hu­manizmusellenes. Jámbor Ildikó Zenében éltem, zenében élek Beszélgetés a 75 éves .Csenki Imrével Csenki Imre felkészülten várt lakásán, többkötetnyi dokumentumot rakva ki az asztalra. A múltat! Még alig váltottunk néhány szót, és ő kérdés nélkül elmondta a számára legfontosabbat. — Az élet utolsó szaka­szában a vetés beérett. A sors egy csodálatos unoká­val ajándékozott meg. 18 éves. és ezekben a napok­ban vették fel a Zeneaka­démiára. Most úgy érzem, korán meghalt fiam helyé­be lépett az unokám, van már utódom! Így kezdődött csaknem két­órás beszélgetésem Csenki Imrével, aki most, augusz­tus első napjaiban tölti be életének 75. esztendejét. — öreg koromra kezdek zeneszerzőként befutni. Deb­recenben szerzői estem meg­rendezésére készülnek. A város felkérésére írtam né­hány zenei művet. Ősbemu­tató lesz. Édesapjától — tanító ember volt — elsajátította a zene szeretetét és ismeretét. Ko­rán taníttatni kezdték Deb­recenben a zeneiskolában. Az apa úgy vélekedett: „legyen fiam a kezedben biztos ke­nyér”. így a négy polgári után beiratkozott a debre­ceni tanítóképzőbe. Csak ez­után juthatott el a (zenemű­vészeti főiskolára, ahová már végzett tanárként újra visszakerült, de most már tanítani. — Ott alapítottam az első énekkart, a Debreceni Kol­légiumi Kórust. Több mint száz koncertet adtunk tár­sadalmi munkában. 1948­ban az első nemzetközi mun­káskórusversenyen mi nyer­tük el az első díjat idehaza. Mi utaztunk elsőként kórus- szereplésekre Svájcba. Huszonnégy évesen eljut Chicagóba is és a „yenkik” ott akarták tartani. „Nagy pénzt kaptam volna tőlük” — meséli, én azonban any- nyira magyar vagyok. Chi­cago helyett Mezőtúrt vá­lasztottam. Az Állami Népi Együttes énekkórusának megszerve­zésére 1950-ben felszólítják Budapestre. Az idő szava szerint ő is oda ment, ahová rendelték. Akkor került oda Rábai Miklós és Gulyás László is. — Növendékeket nevel­tem és tanítottam a szemé­lyes példámmal. Csenki Imre belevetette magát a munkába. Volt olyan idő, hogy egyidejűleg 12 kórust vezetett. Archívu­mából egy Kodály-ajánlást vesz elő. „Csenki Imre hosz- szú karvezető pályáján szá­mos emlékezetes előadással írta be a nevét...” — ol­vasom a levélből Kodály so­rait. Aztán lemezek. Cigány­rapszódiák. Népdalok. Kül­földön publikálták őket. Van vagy tíz ilyen lemeze. És az itthoniak. Büszke vala­mennyire. Amerikában, Ausztráliában és persze Ma­gyarországon adták ki sa­ját szerzeményeit. A Régiposta utcában lé­vő lakása relikviák gyűjte­ménye, egy életpálya doku­mentumai. Oklevelek, fény­képek, raplók. Két érdekes oklevél: a Párizsi Folklór Nagydija (1956). Es egy má­sik Leningrádból. — A párizsi nagydíjnak története van. Még csak pró­bát énekeltünk, de többre nem is volt szükség, rögtön utána közölték velünk; kész a lemezfelvétel! Igaz, én mindig szigorú voltam a kó­russal. Megköveteltem, hogy kotta nélkül tudják a leg­nehezebb műveket is. Ezért volt Párizsban is sikerünk. Anekdotázik és mesél. A Bajusz debreceni bemutató­járól. arról, miként gyűj­tötte öccsével a cigányfolk­lórt. Nincs vége történetei­nek. Sokoldalúságát. tevé­kenységét évtizedek zenei munkáját zavarba ejtően így fogalmazza meg: — En muzsikus voltam, muzsikus vagyok. Hol zon­gorista, hol népdalgyűjtő, hol zenepedagógus, hol karmes­ter. És a hátralévő néhány esztendő is zenével fog már eltelni életemben. Búvárként merül alá, ku­tat, keresgél a múltban. Ne­héz korszakokról mesél. Pá­lyáján sokan indultak el má­sok is, de sokan csalódtak is. Ö nem panaszkodhat. Csaknem egyetlen Kossuth- díjas volt a kórusvezetők között. Városától. Debrecen­től Csokonai irodalmi díjat kapott. Saját megfogalmazá­sa szerint nemzedékét meg­törte a történelem, és gyak­ran kellett mindent újra­kezdeniük. — Hogy mi jelentette a csúcsot az életemben — íz­lelgeti a kérdést. — Akkor, ott a nagy siker a kezdetek­nél, a kollégiumi kórussal a Zeneakadémián, amikor Orosz bácsi', a portás oda­jött. és azt mondta, 30 év alatt, mióta ő ott dolgozik, nem volt ekkora tombolás. Aztán Debrecenben, a Jé­zus és a kufárok bemutató­ja. Majd Párizsban a már említett nagydíjas koncer­tünk az Állami Népi Együt­tessel, amikor a L’Umanite „Éljen Magyarország” cím­mel tiszteletünkre magyar nyelvű vezércikket publi­kált ... De csúcs volt. ami­kor megjelent háború alatt tragikusan elpusztult öcsém­mel közösen gyűjtött Ci- ■ gányballadák és keserve­sek című kötetünk. És ugyan­így említhetném, amikor a leningrádi Pravda méltat­ta ottani fellépésünket. — Csaknem hét évtizedes zenei múlt. Egy fantasztiku­san gazdag életpálya összeg­zése. Éppen hogy csak a leg­fontosabb állomásait érint­hettük. Az idő rövid, dis­kurzusunkat befejezzük. Hogy mivel? — Elérkeztem a leglényeg- hez, a zeneszerzéshez! Ez a fontos ma számomra, no meg az egészség. Hetvenöt éves koromban is jól érzem magam. Ennél többet ugyan mit érhetnék el — mondta Csenki Imre. Sz. B. AIDA — bemutató a margitszigeti színpadon A margitszigeti színpadon július 30-án mutatták be Verdi: Aida című operáját. Rendező: Koltay Gábor. Vezényel: Pál Tamás. A képen Isola Jones, Gregor József (MTl-fot&rFöldi Imre — KS) „Konstruktív . konfliktushelyzetek...!?” Már megértük azt is, hogy a magyar családokban nincs ’ nézeteltérés, vita. vagy ép­pen veszekedés, csak konf­liktushelyzetek teremtőd­nek. A televízió Családi kö­rének klubjában elhangzott hozzászólás nyomán idézhet­tük a címül adott jelzős szerkezetet. Mindennapi éle­tünk beszédhelyzeteiben egy­re gyakrabban szerepet vál­lalnak a feleslegesen hasz­nált idegen szavak. Hogy többed magukkal. halmoz­va tolakodnak nyelvünkre és toliunkra, bizonyítja a televízióbeli beszélgetés kap­csán megszólaló „szakértő”, amikor így fogalmazott: A hozzászólónak igaza van, de tegyük hozzá: vannak konst­ruktív konfliktushelyzetek is. A mondanivaló egyértel­műbb megfogalmazása érde­kében a magyar megfelelők; a nézeteltérés, a vita, a ve­szekedés szavak felhasználá­sa sem gyengítette volna a vita színvonalát. De az sem, ha a szakértő a konstruktív jelző helyett ezekből a ma­gyar szókészleti elemekből válogatott volna: építő jel­legű. alkotó szándékú, elő­revivő, a megértést szolgá­ló, elősegítő stb. Hogy mégis egyesek in­kább szókincsünk idegen eszközeihez folyamodnak, an­nak egyik oka és magyará­zata; nem. elég gazdag a magyar szókincsünk. S ha feleslegesen elszaporodnak beszédünkben és írásaink­ban az idegen szavak, an­nak az lesz a következmé­nye, hogy égyre több jó ma­gyar megfelelő kihullik nyelvhasználatunkból. S az eredmény: magyar szókin­csünk egyre inkább keves- bedik, színtelenedik. Ezt a folyamatot siettetik a rádi­ós és televíziós riportok ké­szítői, amikor pl. teljesen fe­leslegesen a nem szakembe­rek számára „resriktív” gaz­daságpolitikáról beszélnek és írnak. A korlátozó magyar jelző a jobb megértést szol­gálja, még úgyis, hogy a két szót együtt használjuk fel, s így szakszerűen és köz­érthetően fogalmazhatunk: „Az eladósodás megfékezé­sére bevezetett restriktiv, te­hát korlátozott gazdaságpo­litika hosszú távon nem hozhatja meg a kívánt ered­ményeket” (Nagyar Nemzet. 1987. febr. 11.). Vannak, akik az idegen szóval élésbe a választéko­sabb nyelvhasználatra tö­rekvés szándékát magyaráz­zák bele. De vajon igazuk van-e? A kompetens magyar megfelelői: az illetékes, a jo­gosult, a hivatott, az irány­adó miért nem alkalmasak erre a szerepre? Az illetékes­ség, a jogosultság szerepkö­rét gyakran átvállaló kom­petencia felhasználása sem szélső, végletes eset egy szak­előadásban, szakcikkben. Nyelvi ismeretterjesztő írá­sunkban nem véletlenül a szélső és végletes jelzőket használtuk fel, s nem jut­tattuk nyelvi szerephez az extrém idegen megfelelőt. Újságjaink vezércikkírói mintha egyre több idegen szót tukmálnának rá olva­sóikra. amikor ilyen szöveg- részletek terhelik cikkük nyelvi formálását: „A négy­napos időtáv hitelesen tük­rözi a bejelentett panaszok száma, s a kapacitás közötti diszkrepanciát" (Magyar Nemzet, 1987. márc. 4.). Fogadjuk el, hogy a ka­pacitás szó közérthető és köz- használatú nyelvi forma, de diszkrepancia a szakszerűsö- dés tipikus jele. A lényeg­beli különbség, az egyenet­lenség kifejezések kiiktatá­sát semmi sem indokolhatja, önmagában véve is a dezin- formálás, a dezinformáció jelenségének és gyakorlatá­nak tekinthető ennek a két idegen szónak egyre gyako­ribb jelentkezése, a sajtó hasábjain. Ezért találko­zunk egyre ritkábban a félr retájékoztatás, a hiányos, a félrevezető, a helytelen irá­nyú tájékoztatás és tájékor zódás magyar megfelelőkkel. Dr. Bakos József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents