Népújság, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-08 / 186. szám
M egilletődve szórom szét tekintetemet a régi hóstyai kis házban, amelynek egyetlen szóbaablaka szembenéz az egri várral. Hangtalanul lépkedek, mintha a vízen járnék, érzem a kamra földjének agyagillatát, Szidi néni csontos karjának szorítását. Párásodó szemmel, hunyorogva tekintek ki a messzeségbe a város fölött. Vállam kétoldalt súrolja a szúrágta ablakrámát, miközben az jár az eszemben, hogy diákkoromban még ki is ültem az ablakba és meztelen talpamat a mélység fölött a líciumbokrok ágai csiklandozták. — Ennyire elfeledkeztél rólam? — veti a szememre Szidi néni a múló éveket, de most, hogy itt vagyok a szent megbocsátás sugárzik a tekintetéből. Emlékszem, mennyit jártunk apámmal annak idején megfelelő kvártély után, mert akkor a „megfelelő” jelzőt kizárólagosan az olcsóságra értettük. — öt pengő. — Tíz! — erősködött Szidi néni. — A kúton kell mosakodni! >— De szembe néz Dobóval! Minek is tagadnám, hogy a derék kofaasszony havi három pengőért bizony eladta nekünk a panorámát, hiszen magával a kvártéllyal nem volt dicsekedni valója. — Legyen nyolc! Szidi néni az egyezség jeleként magához ölelte a fejemet: — Te leszel akkor a harmadik fiam! A falumban —, amint másütt is — madárszárnyon járt a hír, így hamar megtudták, hogy városlakó lettem, érdeklődtek minden iránt, ami a kvártélyommal volt kapcsolatos. — Kaptak-e szép szobát? — Szemben az egri várral! — dicsekedett apám és úgy nézett rám, mintha én lennék a várvédő hős vitéz egyik apródja és egyenesen őhozzá sikerült volna bepro- tezsálnia. Emlékezéseink közepette morzsolgatjuk a magunk mögött hagyott éveket, kiülünk az öt deleváré szőlőtőke alá, amelyek ugyancsak megemberelték magukat azóta és olyan formás lugassá fejlődtek, hogy a legerősebben tűző Nap is csak hunyorogva tud a sűrű lombozat mögé bekukkantani. A fává erősödő tőkék büszkeséggel töltik el Szidi nénit, aki maga permetezgeti réz- gáliccal még most Is a karéjos leveleket, a már-már_zsendülő fürtöket. — Két hektót termett tavaly. Amint beszél, elnézem hajdani háziasz- szonyomat, aki eladta ugyan nekem a kilátást, de aki, amikor idekerültem, egyetlen jó falatot sem tudott volna megenni nélkülem. disznóöléskor pedig csak az én kedvemért füstöltéiért hajat. ^ — Hájjal kent pirítás! — jut eszébe mo#t is és nevetve megfenyeget. A gombolyított fonál hamar összekuszá- lódik, egyik évtized átcsap a másikba, az emlékekbe beleütközünk, amelyek pókhálómódra szövik a mögöttünk hagyott múltat. A közel nyolcvankét esztendő mángorló deszkája alól kikerülő arcon bizony erős, megváltoztathatatlan nyomokat hagyott az élet. Remeg a kéz, fáj a láb, nyilalló derékfájdalmaira is panaszkodik Szidi nem, de a szeme ragyogása még majdnem a régi_. A hagyományos egri hajviselet, a kendo alól előbukkanó magas homlok már barázdált, mint az alattunk húzódó, omladozó tufafal, emléket vésett rájuk a mindenkit elhagyó idő. — Én voltam a harmadik fia. És a másik kettő? Az ujját, mint a pap az oltáriszentséget a templomban felmutatja tanúbizonyságul: — Így maradtam! Egér cincog a lugas alatt, hívatlan vendég itt, gyorsan el is iszkol az omladozó várfal kövei között. Szidi néni meséi mindig lenyűgöztek, gyermekkorom álmait szövögetve, fonálként szolgált számomra valamennyi, mert ezek a mesék nem kitalált, hanem valóságos, igazi mesék voltak és csupán a történetek végét kerekítette ki mesés gömbölyűre a képzelet, mert a jónak, az igaznak győznie kellett. Sírás, halállal végződő mesét tőle sohasem hallottam, mindig küzdelmes, harcoló, győztes meséket mondott. Dobó Katicáról sok történetet tudott, pedig sohasem olvasta az Egri Csillagokat és saját bevallása szerint egyszer sem jutott el a kődobásnyira lévő várba. — Mennyi mindent tud Dobó Istvánról! — csodálkoztam el egyszer. Megbántó,ttan, szinte sértődötten pillantott rám: — A szomszédját már csak ismeri az ember . .. Borízű almával kínál, most szedett szederrel. mert mint mondja, a szederben sok a vitamin, aztán, hogy a további kérdéseim elől kitérni nem tud, önmagáról beszél. A szegénységéről, a házikóról, amelyet már százszor szemrevételezett a város. a húsz éve várt kisajátításról, amely aztáfi úgy tűnik most már, örökre elmarad. — A bástyák a fontosak fiam! Úgy építik ezek a várat, mintha már megint Almagya- ron lenne a török. — Dobó megérdemli! Erre már csak a vállát vonogatja, meg- adóan a fejével bólogat és elpanaszolja: tíz éve, hogy a szobájába nem talál lakót, mindenki csak a fürdőszobát, az angol WC-t keresi, a háromabrosznyi kertecske hoz csupán valami hasznot a kétezer-hét- százötven forint nyugdíj mellé, és ez a- néhány tőke szőlő. Csöndes iIllemmel csipegetem a tányérkáról a szedret, végigjáratom tekintetemmel az udvart, hátha találok valami újat. A nyúlketrecen akad meg a szemem, amelyet félig benőtt a csipke meg a kökény és bárhogyan is erőltetem az emlékezetemet, nem emlékszem, hogy a Szidi néni portáján valaha is lettek volna nyulak. — Húsnyulak! Nagy néha levágok belőlük egyet, persze, nem pótolják a sonkát. Olyan lágyan ejti a szavakat és dallamosan, mintha énekelne, különösen amikor a fiatalságáról, a régi kvártélyosairól érdeklődik, de a magány és az egyedüllét, a hívatlanul rátörő öregség hamar könnyeket csal a szemébe. — Rosszak az emberek! — húzza köze- lébb a széket az asztalhoz, és olyan élethűen kezd mesélni, mint régen, amikor szinte felszisszentem a fájdalomtól a törökökre rázúdított szurok hallatán. Története szerint a múlt héten besántikált a henteshez egy kis vagdalthúsért, mivel ráéhezett a íasírozottra. A hentes rácsapta az árut a mérlegre és megmondta az árát. — Annyi pénzem nincs édes fiam, csípj le belőle tízforintnyit. — Pénz nélkül máskor ne jöjjön a henteshez, mama! Körülnézett, szégyenében azt várta, hogy megnyíljon alatta a föld, aztán hús nélkül kimenekült az ajtón... Egy láthatatlan, szorító abroncs markolja össze a szívemet Szidi néni szavait hallgatva, ő pedig csak zokogja könnyeit a cövek- lábú asztalra borulva, hiszen ez a mese a végén sem fordult jóra. Később már csak nyeli a könnyeit, csontos öklével megtörti a szemét, és mintha égi magasságokból szólna hozzám, még ő kér elnézést. — Bocsáss meg fiam, de ma ilyen cse- pergős napom van! A kiskert végében látom, emléknek maradt n-.eg a régi kút, lármás verebek plety- kálkodnak a kövei között, már vödör sincs a drótkötél végén, szakadtán himbálódzik a sötét mélység fölött. — Megismerné a hentest? Csepergős időben könnyen jön a zápor, a feltörő sírástól ha akarna se tudna mit mondani, meg aztán ez a szúrás a szívéig hatolt. Időbe telik, amíg újra lecsillapodik, én pedig szótlanul pirongatom magam, hiszen tudhatnám, hogy ahol pénz nincs, ott felesleges a beszéd... Újra körüljárom: a lepedőnyi udvart, a sánc mélységében vadrózsák kapaszkodnak, éktelen nyári hancúrozás közepette gyerekek vívják Dobó István képzeletbeli várát, érthetetlen szavakat kiabálva egymásnak a janicsárok helyett. Eger varázsa köt gúzsba hajdani kis hajlékom udvarán, alattam a megifjodott város, a hegyek felé nyújtózó jelen, a beton kolosszusok, amelyeknek falán szilvásgombóc módjára múlottak volna szél — háromszáz évvel ezelőtt — a szultán á- gyúinak golyóbisai. zidi néni a múlt felkiáltójeleként áll szótlanul mellettem, a világért meg nem zavarna egyetlen szavával sem, csak bütykös ujjaival kabátomat simogatja olyan szeretettel, mint valamikor régen, a- mikor még én voltam a harmadik fia... Salty Irtván Várszomszédok Az öreg faszénégető Kőhidi Imre képriportja
