Népújság, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-29 / 203. szám
NÉPÚJSÁG, 1987. augusztus 29.; szombat 9. tlfffflMP ar színtársulat előadásainak színhelye iza Prielle Kornélia Az új együttes kibontakozása laiBiHBBniBiBgHBasaafsaBEaaBBHmHBannnnBnBEBBaBaBBHnBOHnBBBaBnBBBBaHnBHBaaBBniBSCBgnnaBnnBnaHaaani 1945-ben az a feladat állt la színház igazgatója előtt, hogy fegy újjászülető ország számára mintegy újrafogalmazza a Nemzeti Színházat, s ehhez az újrafogalmazáshoz ! új együttest építsen ki, neveljen. Erre már csak gazért is szükség volt, mert a háború végén la társulatban is jelentős hiányok mutatkoztak. A régiek közül természetesen sok kitűnő művészre tovább is lehetett számítani. Így elsősorban Bajor Gizire. aki az első években né" hány nagyszerű alakítással koronázta meg színészi élet" művét. Jó munkatársnak és kitűnő művésznek bizonyult a női gárdáiban Gobbi Hilda, Lukács Margit, Makay Margit, Mészáros Ági, Olthy Magda, Somogyi Erzsi és Tőkés Anita is, akik a Nemzeti élvonalát, legjobb tradícióit képviselték. Továbbra is a színház kötelékében maradt néhány vezető művész a régiek közül. Így például Apáthi Imre. Baló Elemér, Balázs Samu, Ladányi Ferenc, Mak- láry Zoltán, Pásztor János, TapolcZai Gyula, Tímár József, Ungvári László: maga Major Tamás is sok jelentős szerepben járult hozzá az új együttes kialakulásához Ez azonban kevés volt. Gondoskodni kellett arról, hogy másfelől is kerüljenek olyan művészek a színházhoz, akiknek már régebben a Nemzeti Színházban lett volna a helyük, de a két világháború között különböző okokból nem kerülhettek oda — így elsősorban néhány fiatal, aki még az illegális előkészületi időben érett művésszé: Bánki Zsuzsa, llosvay Katalin, Gábor Miklós (pár év múlva más színházak vezető tagjai). Állandó tag lett, s ennek az időszaknak egyenletesen kibontakozó művésze Básti Lajos. Ide kellett kerülnie néhány nagy egyéniségnek, akik a múlt politikai rendszerben nem működhettek méltó helyükön. Ezért szerződtették elsősorban Rátkai Mártont, Somlay Artúrt és Törzs Jenőt. Sajnos, ezek a múlt bűneit jóvá tevő szerződtetések nem lehettek hosszú életűek: éppen ezek a művészek voltak azok, akik a leghamarabb kerültek a színház szomorú veszteséglistájára. A nemzedék- váltás túlságosan is meggyorsult a színházat érő sorozatos halálozások következtében. A régi tagok közül is sokan meghaltak a felszabadulás utáni évtizedekben és — ezúttal nem frázis azt mondani — pótolhatatlan űrt hagytak maguk után. A névsor valóban elkeserítő: Bajor Gizi. Márkus Emília, Vízvári Mariska, majd valamivel később Gombaszögi Frida a nők közül. Abonyi Géza, Apáthy Imre, Bartos Gyula, Csor- tos Gyula, Jávor Pál, Lehotay Árpád. Mányai Lajos, Rajnai Gábor. . Rátkai Márton, Somlay Artúr, Ta- polczai Gyula, Tímár József és Törzs Jenő a férfiak közül — olyan névsor ez, amely önmagában is indokolhatná, miért volt olyan nehéz aránylag rövid idő alatt ilyen kialakult művészeket akkora számban találni, hogy a színház feladatait tökéletesen el tudja végezni. Az,t is meg kell említeni, hogy nemcsak ilyenfajta veszteség érte a színház együttesét. Kétségtelenül hozzájárult a belső nehézségekhez az is, hogy a többi színház államosításakor az egész területen, elsősorban a fővárosban, nagy belső mozgás indult meg, és ez a Nemzetit -sem hagyta érintetlenül. Ekkor indult meg az a folyamat, amelynek során sok nemzeti színházi művész egy-két évre elkerült a színháztól, egy vagy több más színháznál kezdett működni, majd ismét visszakerült eredeti együttesébe, de távollétével nyilvánvaló módon kikapcsolódott egy egyébként szervesnek ígérkező folyamatból. Ezek a változások még akkor is érezhetőek voltak, ha egyébként a magyar színházi életre nyereség származott belőlük, mert ezek a művészek más színházak élén, illetve élvonalában működtek, és segítették egyenletessé tenni a többi színház színvonalát. A kiegészítés az évek során három forrásból is történt. Már kezdettől fogva kerültek olyan művészek más pesti színházaktól a Nemzetihez, akik azóta is tagjai, és tejesen beleilleszkedtek az együttes munkájába: azután olyanok, akik a vidéki színházak vezető rétegeiből léptek át a nemzet első színházának társulatába, végül olyan fiatalok, akik már a felszabadulás után végezték el a Színművészeti Főiskolát, s vagy diplomájuk megszerzése után azonnal, vagy egy-két év vidéki gyakorlat után váltak érdemessé, hogy bekerüljenek a Nemzeti együttesébe. Az együttes kialakulásának folyamatát igen nehéz pontosan nyomon követni, főleg azért, mert az elmúlt két évtizedben az egész magyar színházi élet átszerve- ződése során sok változás törént. Nemegyszer úgy, hogy egyes tagok néhány évre eltávoztak a színház kötelékéből, majd újra visz- szatértek: vagy más esetben : hos&zább ideig működve az együttesben máshová szerződtek át, mint például a tizenöt éven át vezető szerepkört betöltő Bessenyei Ferenc. A repertoár döntő szerepköreiben jelentkező feladatok megoldása most Bara Margit, Berek Katalin, Cser- nus Mariann, Kohut Magda, Ladomerszky Margit, Lukács Margit, Makay Margit, Mezei Mária, Mészáros Ági, Olthy Magda, Pápai Erzsi, Pártos Erzsi, Somogyi Erzsi, Tőkés Anna, Törőcsík Mari, és Váradi Hédi vállaira nehezedik: a férfiak közül elsősorban Agárdy Gábor, Balázs Samu, Barsi Béla, Básti Lajos, Bihari József, Gelley Kornél, Gázon Gyula. Kállai Ferenc, Kálmán György, Kemény László. Ladányi Ferenc, Major Tamás, Rajz János, Sin- kovits Imrer Szirtes Ádám, Tompa Sándor és Ungvári László képviseli a Nemzeti Színház mai arculatát. Többségük kitüntetett művész. Mellettük még jó néhányan váltak ismertté és kedvelt- tá a színház látogatóinak körében: bevált kiegészítői az élgárdának vagy olyan fiatalok, akik már jelenlegi értékükkel is a jövő ígéretét jelentik. Az együttes művészi munkája nap nap után a széles nagyközönség és a kritikusok előtt folyik. Alkotásaik elemzését, érdemeiket, fejlődésüket és művészi beteljesülésüket nem ezen a helyen ■lehet és szabad tárgyalni és méltatni. Életpályájukat szerepek, sikerek, kitüntetések jelölik és határozzák meg, és a magyar nép szeretett őrzi meg majd emlékezetében. A színház rendezői gárdá- jia is lényeges változásokon ment át. Az első két évet a keresés, a munkatársak válogatása jellemezte. Major Tamás nevén kívül Apáthy Imre, Egri István, Gellért Endre. Hont Ferenc. Nádas~ dy Kálmán, Nagy Adorján és Ráday Imre neve szerepel. Később Both Béla. Fáb- ri Zoltán, Pártos Géza és Rátái Dénes neve is feltűnik a plakátokon. Majd a színházak államosítása utáni években Hoivai István, Marton Endre és Várkonyi Zoltán is a rendezők körébe kerül. Közülük többen más színházaknál és más területen kapnak jelentős vezető szerepeit, és így kikapcsolódnak a Nemzeti munkájából, ha néha, egy- egy produkció rendezésére vissza is térnek, mint például Nádasdy Kálmán, az Qperaház főrendezője, majd igazgatója. De 1950-re kialakul egy állandónak nevezhető gárda, amely egészen az ellenforradalomig hordozza a szánház művészi vezetésének terheit. Major Tamás, Gellért Endre, és Marton Endre. Ha mindegyikük más és más munkastílust képvisel is, de együttműködésük ebben az időben nagyon szoros: sok a társ- rendezés is (azelőtt a Nemzetiben ezt a fogalmat nem ismerték), bár ez néha az erők összefogása helyett bizonytalanságot eredményez, mint például a hármas társrendezésében készült 1955'ös Az ember tragédiája esetében. Lassan kialakul a munkastílusuknak és jellegüknek megfelelő munkaköri megosztás is: Major Tamás elsősorban a klasszikusok újraértelmezésében, a már ismert szerepek és jellemek gazdag és ötletteli újrafogalmazásában ért el értékes eredményeket: Gellért Endre magas rendű intellektu- alitással és éleslátással, nagyszerű hangulatteremtő erővel viszi színpadra a tizenkilencedik század végének és a huszadik század elejének nagy realista alkotásait és néhány kiemelkedő új magyar művet: Marton Endre pedig a hazai, s a világirodalom legújabb termékeinek első megfogalmazásával, egyre alaposabb és körültekintőbb munkával jut el érdekes gondolatébresztő színpadi alkotásaihoz. Gellért Endre korai tragikus halála bontja meg ezt a triumvirátust. Ha mégis volt olyan alap- gondolat, amely egységesen összefogta a különböző rendezőegyéniségeket és rendezői törekvéseket, akkor a szocialista realizmus útjainak keresése és — különösen a felszabadulás utáni, első évtizedben — Sztanyisz- lavszkij alkotói módszerének meghonosítása, kikísérletezése és hasznosítása volt. Ez egészen természetesen adódott. A klasszikusok és a nyugati eredetű, polgári bulvárdarabok előadásának Magyarországon alaposan fejlett hagyománya volt. De szinte semmilyen hagyományra nem tekinthetett vissza a haladó politikai mondanivalójú művek előadása. Márpedig a most színre kerülő szovjet műveket vagy az új magyar drámákat, amelyek a társadalmi igazság jelszavával születtek és kerültek színpadra, nem lehetett a hagyományos módszerekkel bemutatni, nem lehetett sablonos színészi eszközökkel megközelíteni és ily módon esetleg meghamisítani. Érthető tehát, hogy ha a szakma legjobbjai, s élenjárva, éppen a Nemzeti Színház művészi vezetői új alkotói módszert kerestek, amely alkalmas lehet a felmerülő igények kielégítésére és módot ad egy magasabbrendű színjátszás, a realizmus követelményeinek megfelelő színjátszás kialakítására. A korszerű rendezés természetesen elképzelhetetlen a színpadkép szerves kialakítása nélkül. Az eddig történeti fejezetekben nem sok szó esett a szcenikai művészeteknek a Nemzeti Színház életében elfoglalt helyéről. Éppen ezért, csak nagy vonalakban, itt próbálunk összefoglaló képet adni, hiszen az anyag amúgy is elég sovány. A Nemzeti Színház történetének első évtizedeiben érvényesülő irányzatokról egyelőre még csak nagyon keveset tudunk: csak most készül az első összefoglaló tanulmány, amely a korabeli rendezés irányzatairól s ezzel együtt a színpadművészet és színpad- technika helyzetéről ad majd képet. Úgyszólván egészen az első világháborúig alig tulajdonítottak jelentőséget a szcenikus művészeknek, s csak a két világháború között, a színpadtechnika fejlődésével és a modern stílusirányzatok, az úgynevezett izmusoknak a színpadra való betörésével kerültek * képzőművész-alkotók is előtérbe. Hevesinél bukkan fel a fiatal Oláh Gusztáv neve, Németh Antalnál találkozunk Jaschik Álmossal, Jaschik Álmosnéval, Horváth Jánossal és a fiatal Varga Mátyással, akik már önálló színeket hoznak: Jaschik a maga stilizált mesedíszleteit, Horváth János az erősen nyugati ihletésű, hatásos és jó színpadi érzékkel megalkotott műveit és Varga Mátyás nagyvonalú, szuggesztív hatású színpadképeit. A fel- szabadulás után Varga Mátyás vette át az irányítást, és híven követte azokat a rendezői elképzeléseket, amelyek a korszakra jellemzőek voltak. Kénytelen-kelletlen ő is elkanyarodott a naturalizmus felé. de igazi értéke a kitűnő játéktéralko- tásban és a monumentalitásban rejlik. Az utóbbi időben költői jellegű művek, líraibb hangvételű színpadi alkotások díszleteinek tervezésénél a főként festői erényekkel, gazdag Hincz Gyulát foglalkoztatta a színház — ezzel is bővítve egy korszerűbb színpad stíluspróbálkozásait. (Részlet „A Nemzeti Színház” című, 1965-ben megjelent Gondolat-kiadványból.) —r és belső tere
