Népújság, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-29 / 203. szám
K örték, barackok, zsendülő szőlők között taposom a tegnapi záportól még nedves földet, zászlóháborút folytatok a felhő alakban surranó seregélyekkel, miköben nézem az alattam húzódó hosszú völgyet. Nyugatra tőlem a Mátra,-— ■tiszta időben még a .kékesi tornyot is látom — északra a Bükk, délnek az alfölddé szelídülő lankák. A kilátás lenyűgöző, pedig csak az an. dornaktályai szőlőkből gyönyörködöm a tájban, egy puskalövésnyire Egertől, ahol a magas tornyok, a pompás paloták, a ■sokemeletes betonóriások hiába nyújtóznak az ég felé, mégis lenézek rájuk a tizenkét négyzetméteres otthonom nyitott erkélyéről. — Akinek hegyen a háza, messzire ellát. Megismerem a vendégem zöld színű kocsiját, amint felkanyarodik az útról, kettessel próbálkozik, de aztán jobbnak látja a kaptató előtt viszakapcsolni egyesbe. Oszlik a porfelhő a házikó előtt, büdös férődül szag csap meg, cefetül füstöl az ■egyik hátsó gumi. Majd szólok, ha leég a kuplungom. — Meg kell tanulnod vezetni! — tör ki belőlem a nevetés az üdvözlésnek is beillő punparié közben. Az erkélyről letekintve most már ő is egészen másképpen látja a világot, türelmesen végighallgatja a történelmi mesémet, amely pedig szomorú valóság volt valaha, amikor itt a völgyön özönlöttek fölfelé Allah nevében a janicsárok, és halálos ölelésbe szorították Dobót. — Sok eszed volt, hogy annak idején nem a Balatonhoz, vagy a Mátrába kapaszkodtál. — Közelebb is találtam hegyet! — bizonygatom, meg aztán itt könnyebb lesz •kifizetni az „adót”. Kimondom a bűvös szót, amelynek varázsától manapság senki sem szabadul, 0 ton, útfélen ez a legfőbb beszédtéma, és úgy diskurálunk róla, mintha eddig egyetlen fillért sem fizettünk volna adó gyanánt az állam kasszájába. Közöttünk is szellemi bakugrást idéz élő, és azon vesszük észre magunkat, hogy országos gondjaink kellős közepében vagyunk. — Hogyan látod a helyzetet? Restelkedem már a korai kérdés miatt, és arra gondolok, hogy előbb talán egy kis •kolbászt kellett volna a vendég elé raknom, vagy éppen parizert, sajtot, hogy meg ne ülje a zsírosság a gyomrát, ajánlgatom is már, de tagadóan rázza a fejét. Kíváncsi vagyok, honnan származtatja egy mező- gazdasági üzem a bajok gyökerét, hiszen tudom, hogy elemi kár is sújtotta őket, amely még súlyosbította a korábbi eredetű pénz, áru és információs zavarokat. Milyen könnyű lenne most panaszkodni csupán az aszály, a jégverés, a perzselő hőség miatt, amely egy jómenetelű gazdaságnak alkalmasint meg sem kottyanna, ha nem lennének nyakunkban az eredendő bajok.. — Szerencsétlenül érintett minket a korszakváltás! A hetvenes évek radikálisan átrendeződő erőviszonyai közepette sajnos a vesztesek közé szorultunk. Képtelenek voltunk a magunk javára fordítani az adott helyzetet, késlekedtünk, tétováztunk az alkalmazkodásiban, toldozgatva, foltozgatva akartunk előre haladni, elveszítve versenyképességünket... Nem lep meg a negyvenhét éves szakember tömör, lényegre mutató közgazdasági elmefuttatása, hiszen manapság, amikor a HVG az egyik legizgalmasabb olvasmánya a történelemtanárnak és a szobafestőnek egyaránt, igazán nem különös a szakzsargon. ;— Az állam és a gazdaságok az évek során egymás zsebéből szedték ki a pénzt addig, amíg kölcsönösen el nem szegényedtek Keserű pirula az igazság, de kétségtelenül legelső lépés a gyógyulás felé. Vendégem, aki Tokajjpegyalján az egyik legnagyobb szövetkezet elnöke, és országos ügyekben is bennfentes, a szakember szemével járja végig a szőlősorokat, nézi a zsendülő, korai fürtöket, iskolás gyerek módjára kikérdez növényvédelemből és talaj utánpótlásból, és olyan részletes tanácsokat ad, mintha éppen az én kétszáz- nyolcvan tőkémen fordulna meg a magyar bor jövője. — A szőlő nem csicsóka! A kerti séta után végighallgatom Tokaj- Hegyalja jelenleg szomorú sorsát, a „szoknyaszőlők” már korábban jelentkező gondjait, a fagy, a jég okozta iszonyatos károkat, kipusztulásukat, a gazdátlanul maradt aranyat érő telepítéseket, és összeszorul a torkom. A világhírű aszuborról, amely annak idején huszonnyolc falu határában ötezer hektáron termett, először 1655-ben alkottak törvényt. Az első katasztrófa tulajdonképpen 1886-ban kezdődött, amikor is hét esztendő alatt a tokaji szőlők nyolcvanhét százalékát tette .tönkre a filoxéra. — Gyökeres fordulatra van szükség! —Van-e rá bizodalmatok? Tudom, hogy a lényeget csak tűzközelből lehet megérteni, ezért nem ismerve a lehetőségek mélységeit és a rejtett zátonyait, tőle, a vezetőtől várom a választ. Az aszály, a fagy, a jégverés helyett a nagy és mély vizeken evez gondolatainak csónakjával, újjaival az asztalon dobol, és az eresz alá hajló körtefa ágát figyeli, a körtéknek mondja el, hogy egyetlen, még gazdag országban sem lehet megtűrni a tartós veszteséget, az alacsony hatásfokú, a pazarló, a piac igényeire fittyet hányó gazdálkodást. — Miiként történjen a szerkezetváltás? Arra gondolok, nem vagyok-e kíméletlen, amikor a pihenésre meghívott vendéget a szó szoros értelmében belei oly- tom a napi gondjaiba, ahelyett, hogy ki- kapcsolódásképpen úszni, kirándulni, valahová szórakozni, társaságba vinném. Magam is átküzdöttem már nehéz időket, amikor a szó szoros értelmében az életem forgott kockán, és akkor a tétlenség egyet jelentett volna a halállal, így bizonyos va- nyok, hogy a restség, a várakozás ezúttal sem járhat haszonnal. A tettre kész embernek pedig nem mehet nyaralni az esze. Hajnalban leszedtem a barackjaimat, mutatónak, kóstolónak teszek az asztalra belőlük néhányat, örülök, hogy ízlik neki, azért újra fordulok a gyümölcsös tállal. — Ettől jobbat nem is adhattál volna! Ebéd után ránk szakad a nyárvégi délutánok tikkadtsága, amikor még meleg a föld, és perzsel a Nap, de az ősz már ott bujkál a távoli hegyek vízmosásai között. A dombélen vibrál a levegő, üres hordók konganak a pincesoron, mossák, szüretre készítik elő a gazdák, akik titokban önmagukban dédelgetik szerény reményeiket. — Van-e rá bizodalmatok? Az előbb feltett kérdésre a vendégem csupán elodázza a választ. Lehet, hogy éppen ennek a néhány szem őszibaracknak az evésideje kellett ahhoz, hogy csokorba gyűjtse a gondolatait. — Akaratnak is lennie kell! Nincs egyéb választás, nincs kiút, amely áldozatok nélkül gondtalanabbá, könnyebbé tehetné a kibontakozást. Be kell látnom a továbbiakban szavainak igazságát abban a vonatkozásban is, hogy bár a történelem leckegyűjteménye kimeríthetetlen, ezúttal hiába kutatnánk hasonló társadalmi gazdasági szituációk után, nem lelnénk egyetlen ösvényt sem, amelyen indulni lehetne. Így aztán a megoldás kint lakozik a szabad ég alatt, agyárakban. az üzemekben, a földeken és a laboratóriumokban. A receptet sem a patikus írja fel, hiszen a kór, és rája a megoldás számtalan formában, helyileg más és másképpen jelentkezik. — Minden madár úgy énekel, ahogyan a csőre áll! Nem tudjuk, nem is akarjuk átugrani saját árnyékunkat, de önmagunk józan észdiktálta megújítása tűnik célszerűnek. A Veres Péter írta keserű igazságot mindenképpen el kell kerülnünk: — Mire megértettük, hogy mit kellett volna tenni, már tehetetlenek vagyunk ... Járunk egyet megint a környéken, megnézzük a tsz új telepítését, amelyet szerencsére itt, és eddig elkerültek az évek óta szűnni nem akaró csapások. — Hegyalján hatvan hektárt újra telepítünk! K ésőbb kitartóan fordítjuk tréfálkozásra gondjainkat, nevetésünket sem fojtjuk vissza, amikor a nyolcvan esztendős Mátyus Sándor — vendégem édesapja —, szavait ismételgetjük: — Továbbra is bízzál a kerék gömbö- lyűségében! A délutánokon bizony már meglátszik a sok tyúklépés, amennyivel a nyár közepe óta rövidülnek a napok, a párásodó levegőben haldokló nyárvégi tüzek füstjét hozza felénk a szellő. Tüzet gyújtunk mi is a körtefa alatt, és tovább gombolyítjuk a beszélgetés éjfélig tartó fonalát... Szalay István A szőlő nem csicsóka
