Népújság, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-15 / 192. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1987. augusztus 15., szombat Burkolókövek Recskről A robbantás utáni mázsás tömböket fúrógépével készíti elő Molnár István Több évtizede bányásszák az Észak-magyarországi Kőbánya Vállalat recski üzemében az időt álló, külön, leges keménységű andezit követ. Sokféleképpen hasznosítható. Főként utak és vasúti töltések alapozásához alkalmazzák, de létfontosságú díszítőelemei az építészetnek is, hiszen ezekkel újítják fel műemlékeinket, így az egri vár falait is. Kora tavasztól segíti a munkát az a tízmillió forintos új gép, amely egyszerre három köbméter anyagot rak a szállítókocsira A megfelelő méretek kialakításához elengedhetetlen a kézi faragás Lenyűgöző a táj látványa, szinte eltörpülnek a bányafalak alatt a hatalmas szállítóberendezések (Fotó: Tóth Gizelta) A oo •• • gyöngyöst nyulász Olvasóink közül bizonyára többen látták már húsvét előtt Gyöngyösön a Gyöngy- szöv Áruház kirakatában azokat a fehér szőrű tapsifüleseket, amelyeket minden évben kisorsolnak a gyerekeknek. Azt azonban bizonyára kevesen tudják, hogy ezeket a nyuszikat Hegedűs Jánostól, a gyöngyösi nyulásztól kapja az áruház. Ö az, akit a tenyésztésben elért kimagasló teljesítményéért nemrégiben a MÉM és a Szövosz által alakított Báldy Bálint-emlék- jelvény arany fokozatával tüntettek ki. Hazánkban az idén mindössze hárman kaptak ilyen elismerést. A mát- raalji nyugdíjast portáján kerestük fel. — Húsz éve foglalkozom kisállattenyésztéssel — mondja. — Nélküle már nem is tudnám elképzelni az életemet. Mindezt takaros portája is elárulja. Van itt gyöngytyúk, japánkakas, néma- és vadkacsa, nemes galambfajták. — Kezdetben négy anya- nyulam volt, most negyven. Az állomány jelenleg több mint 300 tapsifülesből áll. — Milyen fajtákat tenyészt, és hol értékesíti? — Űj-zélandi, kaliforniai, lepketarka és magyar óriás fajtákkal foglalkozom. A Gyöngyszöv Áfésszal szerződtem. Évente 600 nyulat adok át. Szerencsére a szállítással sincs különösebb gondom, mert itt a szomszédban van a felvásárlótelep. Szeretném azt is elmondani, hogy Zsákaiék tényleg mindent elkövetnek, hogy a kistermelők, a tenyésztők jól járjanak. Egyébként a munkába szívesen besegít a család is. Jani fiam is érdeklődik a nyulász- kodás iránt. Unokáim is nagyon szeretik az állatokat. — Megéri-e a fáradságot? Van-e kedvenc állata? — Ha nem érné meg, akkor is csinálnám. Én most is azt mondom, csak azok foglalkozzanak állatokkal, akik igazán szeretik őket. A legkedvesebb számomra mégis a legöregebb apa- vagy anyanyúl, mert azok már meghálálták a gondozást. (korcsog) Hat bivaly húzta . Lassan feledésbe merül minden abból a régi világból, amikor az aratás, cséplés szinte teljesen az emberi erőre hagyatkozó feladat volt. Emlékezetem filmszalagján még őrzök ilyen emlékeket. Nagyapámnak volt egy kis földje — négyholdnyi mindössze —, amelyen a család szükségletére búzát is termelt, amit ők maguk arattak le, amikor beérett. Nagyapa volt a kaszás, ő suhintott százszor, ezerszer, mire rendre ledőlt a búza, és csak csupasz tarló maradt utánuk. Hányszor, de hányszor megtörölte izzadó homlokát! Néha apám is segített, ha el tudott szakadni csőszködő határjáró munkájától, s ilyenkor gyorsabban jött el a pihenő ideje. Nyomukban a marokverő asszonyok hajladoztak, egy kampó- vagy horogszerű fával, a marokszedő gamóval húzták ölükbe, és fogták a hónuk alá a búzaköteget, majd a vizes rozsszalmából előre megsodort kötelekre helyezték. Aki pedig utánuk haladt, szintén valamelyik férfitagja a családnak, a búzanyalábot, vagyis a kévét összekötötte, és kereszt alakú csomókba rakta. Később a vendégoldallal felszerelt kocsira pakolták a búzakereszteket, és be- hordták a szérűbe, ahol szép, szabályos kazlat más szóval asztagot emeltek belőle. Ezek a műveletek nagy szaktudást kívántak, amit régen a parasztember a szüleitől tanult el még egészen kisgyermek korában, hiszen a gyermekek mindig ott lábatlankodtak a felnőttek körül, s amiben tudtak segítettek is: friss vizet hoztak, szerszámért szaladtak, de ha kellett a kévéket is cipelték. így lesték el a gazdálkodás, a mezei munka tudományát A vetőmagnak valót a gazda cséphadaróval — egy hosszú nyélre szíjjal erősített tömzsi keményfával — csépelte ki a kalászokból az előre jól ledöngölt udvaron. A gazdasz- szony meg a nagyobbacska lányok kiszedték, szitával a magasba szórták, hogy a szél kifújja közüle a pelyvát. De a kenyérre való gabonát már a gép csépelte ki. A cséplőszerkezethez hosszú, széles és vastag szíjjal csatlakozott a meghajtó gőzgép, ez forgatta a nagy kerekeket, hozta mozgásba az egész gépezetet. Nehéz, súlyos alkotmányok voltak ezek — múzeumi tárgyként akad még belőlük néhány —, amelyeket a homokos dűlőutakon lovakkal vagy bivalyokkal húzattak át egyik tanyából. egyik szérűből a másikba. Elképzelhető, hogy a házbeli gyermekek, unokák milyen izgalommal várták a cséplés napját. Amikor kora hajnalban meghallottuk a kiabálást, ordítozást, már tudtuk, hogy az út végénél járnak a vontató jószágok és az őket biztató, ütlegtől sem kímélő emberek. Elijbük szaladtunk, s a homokra szalmát, kukoricaszárat szórva segítettünk az út járhatóbbá tételében. Egy alkalommal végképpen elakadtak az agyonhajszolt lovak, s valahonnét bivalyokat hoztak a megfeneklett cséplőgép kihú- zatására. Hat nagy testű, fekete jószág volt csak képes arra, hogy a homokba süppedt gépet kimozdítsa és a tanyáig elhúzza. Akkor láttam azt is, hogy ezek a lassú mozgású állatok milyen gyorsan tudnak szaladni, szinte rohanni, ha vizet éreznek a közelben. Amikor a gazdájuk a nehéz járomtól — a nyakukba akasztott húzó faszerkezettől — megszabadította őket, hiába pat- tintgatott, csördítgetett a nagy szíjostorával, s hiába ordítozott, hogy „hóha-hó”, a bivalyok elindultak a közeli tó felé, majd hatalmas porfelhőt kavarva maguk után, eltűntek a nyárfák túlsó oldalánál. Rohantunk mi is utánuk, s élvezettel néztük, hogy miközben a bivalyok gazdája ordibált, a jószágok nagy nyugalommal merültek bele az iszapos sárba, hogy kipihenjék fáradalmaikat. A cséplőgép közben zümmögve megindult, s ettől kezdve ezt bámultuk, amíg az asztagocskát fel nem falta az emberek, a gépes-banda segítségével a csettegő-csatto- gó, fel-felsikkantó masina. Láttuk azt is, hogy ez sem könnyebb, mint az aratás de- rékhajlítgató munkája. Az adogató a kazalból dobálta át a kévéket a gép tetején — ahogy nevezték — a dobnál álló etetőnek. Az etető éles késsel villámgyorsan elvágta a kévét szorító szalmakötelet, s az egyszerűen szétnyíló kévét egyenletesen beleszórta a gép falánk gyomrába, amely úgy törte-zúzta össze a kalászokat, hogy a magok meg ne sérüljenek. A megtelt kövér zsákokat a zsákoló vállára dobva vitte a mázsáiéhoz, aki mindet lemérte pontosan. Hiszen ők is ezért dolgoztak, ebből kapták a részüket. A szalmát a petrencések hordták két rúdon, szinte futva, a kazalrakp- hoz, aki már formálta, egyengette az egyre magasodó szalmakazlat. A törekesek az apró kalász- és szalmahulladékot, töreket, pelyvát gyűjtötték külön kupacba, közben olyanok lettek, mint a madárijesztő, mert az orruk, fülük, szemük, szájuk környékére rárakódott a szúrós, kellemetlen pelyhes törmelék. Csak a gépészt irigyeltük, aki nagy nyugalommal járkált a gőzgépe körül, biztatta a segédjét, egy izmos barnára pirult fiút, hogy tegyen a tűzre egy-két hasáb fát vagy néhány lapát szenet. Majd amikor eljött a dél, meghúzta a gőzsíp zsinórját, s a kitóduló gőz sivítva jelezte: egyórányi pihenő következik. Nagyapám egy kosárban almát tett ki az ebédelők közelébe, hogy aki akar, vegyen belőle, s a bandagazdát — így nevezték a cséplőcsapat szervezőjét, összetartóját — pálinkával is megkínálta. Az ebédet hozó asz- szonyok kilométereket gyalogoltak naponta a férjük után. de többen csak a térdükre terített kendőről szalonnáztak. Nagy keletje volt a kútból merített friss víznek, amit csak úgy, kannatetőből ittak sorjában. Délutánra már be is fejeződött a cséplés, meg se kottyant az a kis asztag annak a falánk gépnek és a hozzá igazodó, tempóját is átvevő embereknek. Akik tán azt se bánták, hogy aznap korábban térhettek pihenőre. Másnap hajnalban már húzattak is tovább hangos kurjongatással a szomszédos tanyába, ahol egy egész szérűnyi gabona várta őket. Bíztak benne, hogy egy "hónapi megfeszített munkával megkeresik a családnak az éves kenyérnekvalót. F. Tóth Pál Ezekből a vízelvezető kockakövek, bol az idén 23 tonna készül Svájcba
