Népújság, 1987. július (38. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-11 / 162. szám
NÉPÚJSÁG, 1987. július 11., szombat 9. Két alom Mozgó kép játék Három felvonásban és három filmben (Részlet) Első színpadi rész Erdei tisztás, öreg fa alatt fekszik Leon, alszik. Jobbról lábujjhegyen, óvatosan jönnek Paulette és József. Darabig mind a ketten nézik. Paulette mosolyogva és elmerülten, József összehúzott szemmel, kicsit kedvte- lenül. Paulette: Hallatlan! Hát itt aludt, a selymes ágy helyett. József: vállat von. Paulette: Fölkeltsük? József (gúnyosan): Én nem vagyok a legénye az alhadnagy úrnak! Keltse fel a legénye! Paulette: Maga haragszik rá, Joseph! József (fölényesen): Én? Erre a tacskóra? Paulette (nézi Leont kicsit meghatottan): Hiszen olyan fiatal! Nézze... Nem csúnya így, ahogy alszik ... Megszelídülnek a vonásai... Vajon miről álmodik? József: Mit tudom én? Mákos rétesről! Paulette: Nem ismeri az öccse álmait? József: Ennek? Azt hiszi, ennek vannak álmai? Ennek a (megvetéssel) matematikusnak! Paulette (szemrehányóan): Hogy mondhat ilyet! Maga, aki dunyha alatt töltötte az éjszakát. Mi hozta volna ide, ki a szabadba, a hajnali fák alá ... ha nem ... az első éjszaka, amit a szabadságából töltött. .. J ózsef (haragosan): Úgy an! Nem ismeri az én Leon öcsémet! Mit neki liget, mit neki hajnal, mit tudja ő . .. mi az .. . a bokrok illata ... a reggeli harmat... (Paulette- ra néz) sétálni, és nem tudni semmit... a csöndet érezni a pirkadatban ... mikor a fák úgy tárják ki ágaikat, mintha karok volnának . . . Lopva Paulette-ra tekint, aki Leont nézi. (Más hangon.) Nézze, úgy alszik, mint egy tacskó ... Nem ébred föl.. . Nem érzi. hogy valaki nézi... hogy reggel van . .. hogy a hajnal első .. . sugara .. . belopózott a fák közül... (irigyen) és éppen őrá esik ... a legszebb sugár ... (Halkan.) Paulette ... kis Paulette .. ha én ... feküdnék itt... Pauletté (tovább nézi Leont): Talán mert még szebbet álmodik... József (megvetéssel): Ez? Ugyan, mondom, hogy nem ismeri. Most egyetlen álma van: hogy hadnagy legyen, eddig terjed az ő képzelete, egy jottával se tovább. Higy- gye el nekem, a legszárazabb ember, akit láttam. Semmi sincs benne a mamából ... meg belőlem ... Én festő akartam lenni... meg szobrász ... verseket is írtam — ez, ennek a legnagyobb becsvágya volt mindig, hogy úri gyerekekkel legyen — a brienne-i akadémia. Meg a leckéi .. . hogy aztán Párizsba kerüljön. Hazajön szabadságra (megvetéssel) és hazahozza a tankönyveit! Paulette: Én inkább olyan szenvedélyesnek gondoltam, ahogy tegnap az ebédnél... József: Szenvedély? (Nevet.) Kis Paulette! Maga mégnem tud semmit a szenvedélyről... Az még nem szenvedély, Iha valaki mérges, mint a hörcsög... Akkor a hörcsög a legszenvedélyesebb ember ... Leon mindig ilyen ember volt. önző ... számító és hideg — és egy méregzsák amellett, ötéves korában majdnem leharapta a mama egyik ujját. Ügyis csúfoltuk: méregzsák. De szenvedély! — ez, aki szabadságra hazahozza a könyveit! Paulette (gondolkodva nézi) : Tizenhat éves . . . any- nyi, mint én .. . József (szenvedéllyel): Liget? Hajnal? Szépség... Ugyan!... Fogadni mernék, hogy tanulni jött ide ... hogy ne zavarják ... Nézze ... a feje alatt... egy nyitott könyv... mondom, ugye! Paulette: Talán versek. József (odamegy, óvatosan kihúzza Leon feje alól, forgatja, nézi, gúnyosan nevet): Versek! Ugyan! Nézze. Paulette (egy pillantást vet rá. csalódottan): Plutarchos ... József: Kinyitva a galliai hadjáratnál... Ezzel aludt el. A tankönyvei közül van. Biztosan ez lesz föladva — és ő előre be akarta magolni, hogyha esetleg a jövő tanévben megkérdezi valamelyik tanár ... hogy ő megmutassa, hogy ő a szünidőben is magolt... (megvetéssel) a jó tanuló! Paulette (makacsul): Mégiscsak volt valami ok, ami elűzte hazulról... József: Láthatja! Plutarohos. A történelemfeladat. Paulette (makacsul): Nem... a tavasz ... a tegnapi este ... József: Colhan ezredes, a történelemtanár. Paulette (m. f.): A májusi bólé... amit délután ittunk ... József: A hadnagyi kinevezés, hogy fehér kesztyűt hordhasson. Paulette (m. f.): Az erdő ... a liget... este olyan gyönyörűen szólt a fülemüle ... bent a ligetben ... olyan langyos volt a levegő ... József: És még nem volt bevágva kívülről a lecke. Paulette (m. f.): Nem igaz! Csak ő tudja, hogy nem igaz! József: De ő nem szól, ugye? Paulette: Mert alszik. József: El van foglalva, nem zavartatja magát. .Paulette (m. f.): Álmodik. József: Plutarchosról és Colhan tanár úrról. Paulette: Nem. nem igaz. A hajnalról. József (halkán): A hajnal — az — az maga. (Közeledni próbál.) Paulette (mozdulatlanul Leont nézi): Akkor rólam. József (Meghökken, ránéz, aztán dacosan vállat von. Kihívóan.): Magáról? Paulette: Rólam. József: Hát akkor talán — keltsük fel. .. Paulette: Pszt... még nem. Hallgassa csak. József: Mi az? Paulette: Mintha mondott volna valamit. Leon (álmában nyugtalanul mormogva): Caesar ... Caesar .... Paulette (izgatottan) Mit mondott? József (közelebb megy): Pszt... Paulette: Nem azt mondta, hogy „édes”? Léon (m. f.): Caesar ... Caesar .. . József (diadallal): Hallotta? Caesart emlegeti... Hát nem mondom? A lecke! A galliai hadjárat... Krisztus után 35-ben ... amit Caesar vezetett... Paulette (csalódottan): Igazán? _ J ózsef (fölényesen): Nekem nem kellett bemagolni, én úgy is tudom. Paulette (haragosan dobbant) : Keltse fel! József (fölényesen): Á1 Csak hadd aludjon most már. Fejezze be álmában a magolást. Paulette: De Laetitia néni nagyon aggódik. József: Majd megnyugszik. Gyerünk, keressük meg, mutassuk meg neki, hogy itt alszik ... Paulette: Jó, szeretném, ha így látná ... menjen maga, én majd itt megvárom. József: Fél, hogy ellopják? Paulette: Csakhogy vissza lehessen találni! Menjen már! József (közeledik): Csak ha előbb ... Paulette (nevet): Ugyan, Joseph! Elhárítja. József: Nem ad egy csókot? Paulette: Nem, nem nem . . . Most nem. József (hevesen): Hát mikor? Paulette: Majd, ha jólesik... Na, szaladjon már! József: De ad — ugye, megígéri? Paulette: Hívja már a mamát! József: Elteszi nekem a csókot — addiig? Paulette bólint. József: Akkor szaladok... (El balra.) — Sokat beszélsz, — mondta szárazon. Megsértődtem. — Ó! Ugyan! Nagyon tökéletesnek képzeled magad. Igenis, beszélek, mert tanítani akarlak... érted? Végre, idősebb vagyok nálad ... és én azóta sokat láttam ... és sokat tapasztaltam ... te gyerek vagy ... mit tudod te .... Egyszerre elcsuklott a hangom, lehorgasztottam a fejem, és egészen halkan és zavartan motyogtam, és halkan és zavartan felemeltem a kezem, és zavartan mosolyogva suttogtam: — ...Hát mit tegyek?... hát azt nem lehetett, ahogy te gondoltad. Hidd el, kérlek, nem lehetett... én próbáltam, de igazán nem lehetett . . . Most felém fordult. Elgör-. bűit szájjal, gyűlölettel nézett rám. — Hol a repülőgép? — kérdezte rekedten. Zavartan dadogtam. — Hát... mit tegyek ... feltalálták . .. Farman ... a Wright testvérek ... nem voltam ott... De hidd el, ők is elég jól csinálták ... egész jó, aránylag ... lehet vele repülni. .. — Látom, — mondta gúnyosan. Aztán megint rám nézett. — Hol az Északisark? Lesütöttem a szemem: — Valami Peary elérte .. • Kérlek, hát nem volt időm ... te tévedtél... nem lehet mindent... én akkor az egyetemre jártam . .. — Ügy, — mondta. Aztán: — Hol a büszke és szabad Magyarország? — Kérlek alássan ... igazán furcsa vagy ... dolgozunk rajta ... én is ... de az nem megy olyan hamar .., az embernek élni is kell. Hadarni kezdtem: — De látod ... azért én igyekeztem ... hogy legyen valami abból... amit neked megígértem ... Írtam ám... Elég jó dolgokat írtam ... Nézd meg csak, kérlek, a kirakatokat... a nevem ismerik ... jónevű vagyok... ahogy te akartad... és az emberek eléggé tisztelnek ... És látod, könyveket is írtam ... ahogy te elgondoltad . .. nézd csak ... itt van egy . .. elég jó ... Idegesen kapkodtam ki a zsebemből egyik könyvemet, amiben humoros rajzok és novellák vannak, és mutattam neki. — Nézd csak... elég jó ... Egyetlen pillantást vetett csak a könyvre, nem nyúlt utána. — Igen láttam már, — mondta kurtán. — Elég jó. Kinyújtotta a karját, az alkonyodó láthatár, az elgörbülő hegyek felé. — Hol a nagy szimfónia, a rettenetes színjáték a szürke láthatárról és a gőgös istenekről, akik ott lüktetnek és vonaglanak a láthatár mögött? Elpirultam. — Hát kérlek ... azt nem lehetett... Azt nem lehet három felvonásban megcsinálni ... Te tévedtél... A szürke láthatárt nem tudja eljátszani egy színész .;. aztán rájöttem, hogy ez nem is a megfelelő műfaj ... és nem is tudnék elkészülni vele ... Hanem írtam erről egy csinos szonettet... egy előkelő revü hozta... és tetszett ... és azóta jobban fizetnek . .. Nem felelt. Komor hallgatásba merült, tekintete eltűnt a távolban. Akartam még mondani valamit, megmagyarázni, hogy milyen fiatal ő... de homályosan emlékeztem rá, hogy ilyenkor, mikor így néz, nem lehet őt zavarni. Egyszerre eszembe jutott a feleségem és nyugtalankodni kezdtem. — Kérlek ... — mondtam — jöjj velem, bemutatlak a feleségemnek. Ó, ennek örülni fogsz. Nagyon szép asszony ... értékes, nagyszerű nő. .. látod ... és én meghódítottam ... szeret engem ... látod ... vagyok valaki ... ahogy te akartad ... Most rám nézett és a szemében végtelen gúny volt. — Meghódítottad, — mondta. — Ugyan! Ó, milyen büszke vagy rá! Te mentél hozzá és meghódítottad!... A várkastély leszállt a hegyről és ostrommal bevette a völgyet!... A tölgy meghódította a folyondárt, és szerelmesen körülcsavarta ... Miért nem jön ide a feleséged? összehúztam a szemem. — Ostoba vagy, — mondtam. — Gyerek vagy. Ezek fantazmagóriák. Nincs igazad. Nekem van igazam. Én felnőtt vagyok, és megismertem az életet. Mit tudsz te az életről! Téged mindenki kinevetne! Egészen mellém állt, a szemembe nézett. Most láttam meg sűrű és barna haját. — Nem akartam mgismerni az életet... az akartam, hogy az élet ismerjen meg engem ... Igaz, engem mindenki kinevetne, és te nem akartad, hogy ,miattam téged kinevessenek ... De te tudod, nézz a szemembe, merj a szemembe nézni!... te tudod, hogy te vagy a nevetséges és kicsi... és hogy nekem van igazam ... te szegény ... te kicsi... te senki ... Merj a szemembe nézni... El kellett fordulnom; a helyzet ostoba és kínos volt. Ö lassan távolodott el tőlem, aztán nem nézett többé rám, lassan gondolkoa indult meg ... Percek múlva, halkan tudtam csak megszólalni: — Hová mész? Maradj .. . suttogtam. De nem fordult már vissza. Csak a szavát hallottam még, távolról: — Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem... És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik ... írd meg ezt a találkozást... és írd meg nekik, hogy hagytalak el és hogy tűntem el, beléolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé ... Ezeket nagyon messziről hallottam már, és a karcsú alak vékonyodott, elfolyt, felemelkedett. Még néztem, azt hittem, hogy látom, de aztán rájöttem, hogy a vörös égen egy vékony felhő lebeg csak. Á feleségem türelmetlen lett. — Ki volt ez a fiatalember? — kérdezte. — Egy régi ismerősöm, — mondtam neki zavartan. — Kedves fiú .. . — Igen, — mondta a feleségem kicsit élesen. — Csak rossz modora van. Miért nem mutatkozik be? Pedig feltűnően hasonlított hozzád. Aztán idejöttünk a kávéházba. Nehéz kedvemről lassan oszlott el a görcs. — A téma szép —, mondtam magamban, felvidulva. — Versnek kicsit hosszú volna. De egy novellát lehet belőle csinálni. Röviden, szatirikusán. Ma úgyis kedd van, szállítanom illik valamit. Papírt kértem, és rövid habozás után leírtam a címet: „Találkozás egy fiatalemberrel ...” És csak tompán fájt már a seb.
