Népújság, 1987. július (38. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-04 / 156. szám
Lehet-e 2,5 köbcentiméteres kétütemű motorral, — egy Trabant-eröforrás kétszáznegyvened részével, —• kétszáz kilométeres sebességet meghaladni? Lehet-e egy harminc centiméteres autóba négykerékhajtást, sebességváltót beleépíteni? Lehet-e Forma—l. követelményeit állítani egy telefonkészüléknyi rádió gombját csavargató „pilóta” elé, aki fantasztikus reflexekkel vezeti gépét a félórás döntőn végig? Lehet-e ember vezette kocsikhoz méltóan izgalmas e mini csodák versenye? A kérdésekre a múlt heti egri verseny és közönségsikere egyértelműen igennel válaszolt, és így felel rá a „fogcsikorgató” küzdés fotóriportere is: Köhidi Imre csorogni az esőben, ejnye-ejnye, II nem egészséges dolog — mondta a rendőrjárőr parancsnoka, s egyetlen sercintéssel megnyerte a versenyt. Ez úgy történt, hogy egy részeg hajnalon a kollégámmal végigmasíroztunk a főutcán, s elhatároztuk, hogy föl a fejjel. Egyformán húzunk a melódiában, már-már nem tesznek közöttünk különbséget — mondtuk is néha, hogy két bolond egy pár —, tehát megméretkezünk. Vagy megmérettetünk. — Kik a jók? — Magyarok... ! Hát, hogyne a magyarok lennének a világon a legjobbak? Itt készítik például a kontinens legszebb és legvonzóbb víz- műcsatorna-lefedőit. Az aranymetszés szerint szemben egymással két apróka lyukkal, hogy a vályúkutatók egy-egy kampóval felemelhessék, amikor a fürdővizük már felfelé jön. Nem tudom, hogy hányadik hajnal volt, de a lángossütőnél még kaptunk hitelben egy felest, még egy frissensültet. Meg is ülte a gyomromat, ezt hiába bizonygattam otthon, az asszony csak azt hajtogatta folyton: — Korhely, korhely, korhely ... Amíg zúgott a WC-tartály, szépen, csendben bezártam a külső ajtót és visz- szamentem a piacra. Ott legalább egy lángos erejéig férfi voltam. Csak az a baj, hogy nemcsak én, hanem a kollégám is ott áztatta magát. — Tudod mit, haver, énekeljünk egyet ...! — Rendben.... Ismered, hogy kilenc kis gólya, leszállt a tóra. Elhozta nékünk a nyár. Ne félj kislány, hiba nem lesz, nálunk a gólya fuvaros lesz... ha-la-la- la-la-, la-la-la-la-la, la-la-la-la-la-...” S ekkor lépett be az életünkbe a magyar ipar terméke, a kontinens legszebb és legvonzóbb vízműcsatorna-lefedője, mint említettem. — Ha bele tudsz köpni az egyik lyukba, vendégem vagy még egy italra... — szólt a kihívás. Ugye, láttak már amerikai western- filmet, amelyikben a magányos lovas megböki a kalapját, egy centivel fentebb tolja, aztán hanyag eleganciával terpeszállásba vágja magát. Nos, így nézhettem ki én is, amikor „lövésre” szántam el magam. — ... pökk ...! Hát, ez nem sikerült. Most a haver jött. — ... pökk ... ! Mekkorát röhögtem. Csodálom, hogy le nem öntöttek valamelyik ablakból. — ___pökk ...! — hangzott fel a hát unk mögött, s abban a pillanatban vesz- tesebbek lettünk, mint a magyar válogatott Mexikóban. A szolgálatos rendőr jól célzott, s ezen a jogán azt tanácsolta: — Uraim, legjobb lenne hazamenni... ! Oké ....? Mielőtt a Pökk-pálmát a nyakába akaszthattuk volna, beült a meseautójába és angolos gyorsasággal távozott, mert megeredt az eső, s az UEH-n keresztül értesítették, hogy a parkban fekszik egy felmérhetetlenül elázott lány. Sok megoldás nem volt: ha reggel így bemegyek a dolgozóba melódiázni, a főnököm azon nyomban kirúg. Maradt hát a „lénia”, azaz a fehér vonal, amelyet — nem is tudom, miért — olyan egyenesre húztak az országút kellős közepén, hogy nem győztem kerülgetni hazáig. Bár elmosta volna az eső, ami egész idő alatt szakadt. Eszembe jutott, hogy elhatároztuk a haverral: föl a fejjel... ! Megtöröltem a hajam, s úgy éreztem, ez az egyetlen pillanat, amikor felkérhetem egy táncra a záróvonalat. Megpróbáltam énekelni, de be kell vallanom: leléptettem magam a pódiumról, mert olyan fals volt minden szólamom, hogy nyugodtan utánam jöhettek volna a Kék fénytől. De azért kitartottam és úgy döntöttem, nincs megállás: voltál, fiam katona? — Nótát... ! — Walking in the rain... ín the rain ... In the rain .... Meg kell hagyni, a záróvonal becsülettel ment hátrafelé, bár piszokul elázott. Csodáltam is, hogy meg tudta tartani a pozíciójához illő színét. Én nehezebb eset voltam, úgy éreztem magam, mint egy finn szaúnázó, aki a kilencvenkilenc fokos tyúklétráról beleveti magát a gleccsertó vizébe. — In the rain .... Miért is nem tanultam meg igazán angolul. Legalább tudnám folytatni a dalt — az esőben.... Bezzeg Helsinkiben mit összevagánykodtam, amikor a zuhogó zápor elkapott és megszólítottam egy fiatalembert, hogy igazítson útba, merre van a szállodám. Nem mondta meg ... 1 Inkább elkísért, mekkorát sétáltunk az esőben, hogy is mondjam el.. .? Hadd ne énekeljem! — ín the rain ...! Frank Sinatra azt mondta egyszer, hogy nincs szebb egy esős napnál. Akkor az ember megkönnyebbül, s azután az eser- nyős séta után, vagy a lusta nyújtózkodás közepette, az ablak előtt egy szép napnak néz elébe. A felhők ugyanis olyan tulajdonsággal rendelkeznek, hogy szeretnek az ég kékjében tovaúszni. — Vajon mit szól ehhez az Esőisten? — Az Esőisten siratja Mexikót... Eszembe jutott a rendőr, hátha tudna segíteni egy dél-amerikai útlevél gyors elintézésében. Az ember átrepülné a fél világot, s amikor a pilóta letenné a gépet a nedves betonra, rám zúdulna a monszuneső. A fenébe is, hiszen itt is szakad, taxi meg sehol. Érthető, hiszen örökké az ellenkező irányba mennek. — Gyalogolj, gyalogolj, kisfiam ... ! Tedd a fejedre a táskádat, jó bolgár bőrből van> l^csorog a peremén a víz. Egyébként ne szidd a taxisokat, mert ők nem tehetnek róla, hogy örökké a gumipadlón hagyod az esernyődet. Otthon meg nem tudsz elszámolni vele! — Mert sohasem ott jár az eszed, ahol kellene. Mindent elhagysz, én meg dobálom kifelé a százasokat, ezreseket — szólt az asszonyi intelem. — Aztán meg képes vagy ácsorogni az esőben, meg Sétálni az esőben, meg elázni az esőben.... Igen, az esőben, az esőben, az esőben ... S ekkor éreztem, hogy énekelnem kell. Rettentően fals volt, de boldog voltam, hogy legalább ennyit ki tudtam hozni magamból, miközben a törülközőt a fejem köré tekertem: — Walking in the rain ... e bolond vagy — mondta az asz- szony, s rám csukta a fürdőszoba- ajtót. Belenéztem a tükörbe és harminchárom évesen elzártam a tust, mert ott is zuhogott, zuhogott a víz. . . Szilvás István-)n the rain...
