Népújság, 1987. július (38. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-04 / 156. szám

Lehet-e 2,5 köbcentiméteres kétütemű motorral, — egy Trabant-eröforrás kétszáznegyvened részével, —• kétszáz kilométeres sebességet meghaladni? Lehet-e egy harminc centiméteres autóba négykerékhajtást, sebességváltót be­leépíteni? Lehet-e Forma—l. követelményeit állítani egy telefonkészüléknyi rádió gombját csavargató „pilóta” elé, aki fantasztikus reflexekkel vezeti gépét a félórás dön­tőn végig? Lehet-e ember vezette kocsikhoz méltóan iz­galmas e mini csodák versenye? A kérdésekre a múlt heti egri verseny és közönségsikere egyértelműen igen­nel válaszolt, és így felel rá a „fogcsikorgató” küzdés fotóriportere is: Köhidi Imre csorogni az esőben, ejnye-ejnye, II nem egészséges dolog — mondta a rendőrjárőr parancsnoka, s egyetlen sercintéssel megnyerte a ver­senyt. Ez úgy történt, hogy egy részeg hajnalon a kollégámmal végigmasíroztunk a főutcán, s elhatároztuk, hogy föl a fejjel. Egyformán húzunk a melódiában, már-már nem tesznek közöttünk különb­séget — mondtuk is néha, hogy két bo­lond egy pár —, tehát megméretkezünk. Vagy megmérettetünk. — Kik a jók? — Magyarok... ! Hát, hogyne a magyarok lennének a világon a legjobbak? Itt készítik például a kontinens legszebb és legvonzóbb víz- műcsatorna-lefedőit. Az aranymetszés szerint szemben egymással két apróka lyukkal, hogy a vályúkutatók egy-egy kampóval felemelhessék, amikor a fürdő­vizük már felfelé jön. Nem tudom, hogy hányadik hajnal volt, de a lángossütőnél még kaptunk hi­telben egy felest, még egy frissensültet. Meg is ülte a gyomromat, ezt hiába bi­zonygattam otthon, az asszony csak azt hajtogatta folyton: — Korhely, korhely, korhely ... Amíg zúgott a WC-tartály, szépen, csendben bezártam a külső ajtót és visz- szamentem a piacra. Ott legalább egy lángos erejéig férfi voltam. Csak az a baj, hogy nemcsak én, hanem a kollégám is ott áztatta magát. — Tudod mit, haver, énekeljünk egyet ...! — Rendben.... Ismered, hogy kilenc kis gólya, leszállt a tóra. Elhozta nékünk a nyár. Ne félj kislány, hiba nem lesz, nálunk a gólya fuvaros lesz... ha-la-la- la-la-, la-la-la-la-la, la-la-la-la-la-...” S ekkor lépett be az életünkbe a ma­gyar ipar terméke, a kontinens legszebb és legvonzóbb vízműcsatorna-lefedője, mint említettem. — Ha bele tudsz köpni az egyik lyuk­ba, vendégem vagy még egy italra... — szólt a kihívás. Ugye, láttak már amerikai western- filmet, amelyikben a magányos lovas megböki a kalapját, egy centivel fentebb tolja, aztán hanyag eleganciával terpesz­állásba vágja magát. Nos, így nézhettem ki én is, amikor „lövésre” szántam el magam. — ... pökk ...! Hát, ez nem sikerült. Most a haver jött. — ... pökk ... ! Mekkorát röhögtem. Csodálom, hogy le nem öntöttek valamelyik ablakból. — ___pökk ...! — hangzott fel a há­t unk mögött, s abban a pillanatban vesz- tesebbek lettünk, mint a magyar váloga­tott Mexikóban. A szolgálatos rendőr jól célzott, s ezen a jogán azt tanácsolta: — Uraim, legjobb lenne hazamenni... ! Oké ....? Mielőtt a Pökk-pálmát a nyakába akaszthattuk volna, beült a meseautójába és angolos gyorsasággal távozott, mert megeredt az eső, s az UEH-n keresztül értesítették, hogy a parkban fekszik egy felmérhetetlenül elázott lány. Sok megoldás nem volt: ha reggel így bemegyek a dolgozóba melódiázni, a fő­nököm azon nyomban kirúg. Maradt hát a „lénia”, azaz a fehér vonal, amelyet — nem is tudom, miért — olyan egyenesre húztak az országút kellős közepén, hogy nem győztem kerülgetni hazáig. Bár elmosta volna az eső, ami egész idő alatt szakadt. Eszembe jutott, hogy elha­tároztuk a haverral: föl a fejjel... ! Meg­töröltem a hajam, s úgy éreztem, ez az egyetlen pillanat, amikor felkérhetem egy táncra a záróvonalat. Megpróbáltam éne­kelni, de be kell vallanom: leléptettem magam a pódiumról, mert olyan fals volt minden szólamom, hogy nyugodtan utánam jöhettek volna a Kék fénytől. De azért kitartottam és úgy döntöttem, nincs megállás: voltál, fiam katona? — Nótát... ! — Walking in the rain... ín the rain ... In the rain .... Meg kell hagyni, a záróvonal becsület­tel ment hátrafelé, bár piszokul elázott. Csodáltam is, hogy meg tudta tartani a pozíciójához illő színét. Én nehezebb eset voltam, úgy éreztem magam, mint egy finn szaúnázó, aki a kilencvenkilenc fokos tyúklétráról bele­veti magát a gleccsertó vizébe. — In the rain .... Miért is nem tanultam meg igazán an­golul. Legalább tudnám folytatni a dalt — az esőben.... Bezzeg Helsinkiben mit összevagánykodtam, amikor a zuhogó zá­por elkapott és megszólítottam egy fia­talembert, hogy igazítson útba, merre van a szállodám. Nem mondta meg ... 1 In­kább elkísért, mekkorát sétáltunk az eső­ben, hogy is mondjam el.. .? Hadd ne énekeljem! — ín the rain ...! Frank Sinatra azt mondta egyszer, hogy nincs szebb egy esős napnál. Akkor az ember megkönnyebbül, s azután az eser- nyős séta után, vagy a lusta nyújtózkodás közepette, az ablak előtt egy szép napnak néz elébe. A felhők ugyanis olyan tulaj­donsággal rendelkeznek, hogy szeretnek az ég kékjében tovaúszni. — Vajon mit szól ehhez az Esőisten? — Az Esőisten siratja Mexikót... Eszembe jutott a rendőr, hátha tudna segíteni egy dél-amerikai útlevél gyors elintézésében. Az ember átrepülné a fél világot, s amikor a pilóta letenné a gé­pet a nedves betonra, rám zúdulna a monszuneső. A fenébe is, hiszen itt is szakad, taxi meg sehol. Érthető, hiszen örökké az el­lenkező irányba mennek. — Gyalogolj, gyalogolj, kisfiam ... ! Tedd a fejedre a táskádat, jó bolgár bőr­ből van> l^csorog a peremén a víz. Egyébként ne szidd a taxisokat, mert ők nem tehet­nek róla, hogy örökké a gumipadlón ha­gyod az esernyődet. Otthon meg nem tudsz elszámolni vele! — Mert sohasem ott jár az eszed, ahol kellene. Mindent elhagysz, én meg dobá­lom kifelé a százasokat, ezreseket — szólt az asszonyi intelem. — Aztán meg képes vagy ácsorogni az esőben, meg Sétálni az esőben, meg elázni az esőben.... Igen, az esőben, az esőben, az eső­ben ... S ekkor éreztem, hogy énekelnem kell. Rettentően fals volt, de boldog vol­tam, hogy legalább ennyit ki tudtam hoz­ni magamból, miközben a törülközőt a fejem köré tekertem: — Walking in the rain ... e bolond vagy — mondta az asz- szony, s rám csukta a fürdőszoba- ajtót. Belenéztem a tükörbe és har­minchárom évesen elzártam a tust, mert ott is zuhogott, zuhogott a víz. . . Szilvás István-)n the rain...

Next

/
Thumbnails
Contents