Népújság, 1987. július (38. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-18 / 168. szám
A z a pej sohasem szerette a sört. Csak baktatott a karpaszományos szakaszvezető nyerge alatt, s tűrte, hogy időnként megugrassák a lovaglópálcával. A csicskás mindennap olyan szépre csutakol- . ta a szőrét, hogy reggelente végigcsúszott rajta a napsugár, amikor prüszkölve ki kellett állnia a szemlére. Ilyenkor ráncba szedték, feszített a zabla, s a baka is, aki legalább annyira várta a megváltó parancsszót: — Lelépni... ! Ezután az utcákon végigügetett a büszke üteg, patkózenét hallgatott a város, nagyokat horkantak a lovak, bizonyára érezték: ott, kinn a gyakorlótéren habzó szájjal vonszolják majd a nehéz lövegeket. — Lelépni...! — hangzott azon a reggelen is, amikor az éjszakai kiruccanás után egyik karpaszományosnak sem volt kedve kilovagolni a város közelében lévő gyakorlótérre. De a parancs, az parancs: — Nyeregbe . .. ! A pej még nem sejtette, hogy milyen sors vár rá. Talán még szebben is riszálta a farát, mint máskor, hiszen ő vezette a csapatot. Időnként elegánsan megemelte a farkát, félrefordította a fejét, hogy a szemellenzőtől láthassa, miként mustrálják végig őket a korai járókelők. A városból kivezető út mentén cifra cégér hirdette: — Térj be, vándor! Itt holnap — halnap! Ma sramli szól, az asztalon hús szóda, igazi savanyú borral. Ne tovább ... 1 Hát, el tudnál menni... ? — Üteg, állj, pihenő ... ! Ä vendéglős a kiáltásra kidugta a fejét az ajtón, majd a küszöbön állva megtörölte a kezét a frissen mosott kötényében. Aztán hirtelen megfordult, s bekiáltott a söntésbe: — A kriglit, a kriglit, mind mossátok el. Itt vannak a vitéz urak ... A pej jólesően vette tudomásul a simo- gatást, fejével bólintott is egyet, sörényét úgy rázta meg, mint egy előkelő úrihölgy a haját randevú előtt. A mellső lábával megkapálta egy kissé a földet, erőteljes faroklegyintéssel elzavarta a nyeregkápa mögé szemtelenkedő legyeket, s várta a gazdát. Várta a lovaglópálca érintését, a jelet az indulásra. A bőrcsizma nyikorgását várta. fújtatva, útrakészen. De csak hangokat hallott, egyre vidámabb szóváltásokat. — Űgysem mered megtenni... ! — nevetett fel valaki. — Miért ne merném? Bajtársi becsületszavamat adom, hogy mindketten bemegyünk oda .. . A vendéglős ijedtében ismét beletörölte a frissen mosott fehér kötényébe a kezét, aztán hajbókolva kitárta a bejárati ajtó mindkét szárnyát. — Parancsoljanak, uraim! — mondta, és bebújt a rézborítású söntéspult mögé, ahol vészes gyorsasággal kezdte berámolni a poharakat a kármentőbé. — Uramisten, mi lesz itt... ? — sopánkodott, s már a száján volt az ámen, amikor azt látta, hogy kiürült a vendéglő. A bakák ott álltak a lépcső két oldalán, mintha díszőrségbe vezényelték volna őket. A pej izgatott lett, indulni készült, amikor meghallotta a katonacsizma nyikorgását. Érezte, füle hegyének merevsége jelezte. valami nagy dolog készül. — Nyeregbe . .. ! — rikkantotta el magát valaki. A gazda felpattant rá, megsuhintotta a 'lovaglóostort, az inába vágott a szikrázóan fényes sarkantyúval, a zabla vasa szinte égette a száját az erőteljes rántástól. Indulnia kellett, csak nem a megszokott irányba, a gyakorlótér felé. hanem felfelé a lépcsőn. Ha a pej számolni tndna, bizonyára örökké emlékezetessé vált volna benne: hat lépcsőfok. Ijedten hőkölt hátra. — Na, gyerünk már ... ! — csattant a parancs, s az ostor. Az első nekifutásra megtorpant, felvágta a fejét, megpróbált visszatoporzékolni. Oldalra táncolt, szeretett volna szabadulni a szíjak szorításából, de a sarkantyús lábak ereje, az egyre keményebben csattanó ütések ugrásra késztették. A vendéglős már félretolta az asztalokat, a köténye csurom víz volt, s aki még ott maradt, a fal mellé húzódott. A játékból virtus lett. — Gyi-ha ... 1 Gyi-ha . . . ! S ugrani kellett, legyőzni a félelmet, csattogva botladozni a vasabroncsszélű lépcsőkön. De ha a gazda akarja ... És egyszerre ott állt egy furcsa szagú jászol előtt, hegyezve a fülét a nagy zaj miatt. — Vivát! Vivát! — zúgott az elismerés. A pej megnyugodott, mert ismét érezte a simogató kezeket, megkönnyebbült, mert kivették a szájából a keményen feszítő vasat. A víz szagát érezte, s habzsolni vágyott. — Neki is jár egy korsóval — kiáltotta az egyik karpaszományos, mire a vendéglős kerített egy kopott tálat. A zománcavesztett edénybe öntötte a habzó sört, s a gazda a meghódított kocsmában a pej orra alá nyomta. Innia kellett, innia.. ., innia, innia . .. Még akkor is, ha nem ízlett, mert minden porcikájával kívánta a tiszta vizet. Ősszel véget értek a gyakorlatok, addig naponta megálltak a karpaszományosok a vendéglő előtt. Ügy mesélték a pej történetét, mint egyikét az ezeregyéjszakának: neki azután az eset után mindig kijárt, mint „hősnek” a korsó sör. A vendéglős legkisebb pincérfiúja is tudta már,' hogy a pejnek előre ki van fizetve a saját adagja. A békebeli tál így mindig kéznél volt, tisztán, frissen mosottan, mert a lovak — mint köztudott — kényesek a tisztaságra. Akármiből nem isznak, csak a megszokott edényből. Az a pej, amelyik sohasem szerette a sört, lassan rászokott a habzó italra. Nyári gyakorlat meg volt szép számmal, és hát mindig el kellett mennie a vendéglő előtt. De akkor is, amikor a kiképzés befejeztével sor került a parancsnoki szemlére. — Ismertetem az útvonalat — harsogta a nyeregből a főtiszt, és induljt vezényelt, mire megkezdődött a paták dobogása. A tisztek mögött mindjárt a karpaszományosok haladtak, feszesen ülték meg a lovukat. nehogy bármiért is büntetést kapjanak. Valamennyien arra gondoltak, ha sikeres lesz ez mai nap. sikeres lesz az éjszaka is. — Akkorát mulatunk ... ! — súgta a mellette ügetőnek az egyik. A többiek mégis meghallották, s elegánsan megbillentették egy kicsit a vállukhoz emelt kardot, s ez a jel az ütegnél a beleegyezés kifejezése volt. Az utcasarokhoz érve, a parancsnok fokozott figyelmet kért, a város előkelő negyedéhez közeledtek. — Mindenki vitézként viselkedjék! — hangzott a fegyelmezés. A lovak mintha megérezték volna, kecsesebben nem is ügettek soha. Díszkantárjuk csillogott, patájuk olyan ütemmel dobbant a macskaköveken, hogy az egybehangzást megirigyelhette volna egy világhírű karmester is. A pej azonban egyszer csak megérezte a sör kellemesen bódító illatát. Fölkapta a fejét, beleszimatolt a levegőbe, s mint amerre egy érzékeny iránytű mutat, a jólismert égtáj felé indult. A gazdája hiába húzta a gyeplőt, rángatta a szíjakat, mormolt parancsszavakat, csak a vendéglő ajtaja előtt állt meg. — Gyorsan a korsóval... ! — kiáltott a vendéglősre a karpaszományos, de az esetet már nem lehetett megúszni. — Fogdába! — üvöltött a főtiszt. — Legalább harminc napra! És fokozzák le...! Amikor a karpaszományos kiszabadult a büntetéséből, s parancsot kapott, hogy vonuljon be a helyőrségbe, nagyot szippantott a friss levegőből. A kapunál felemelte a kenyérzsákot, s elindult a villamossínek mellett a laktanyába. Ahogy befordult a legközelebbi sarkon, majdnem elgázolta egy söröskocsi. z ismerős horkantásra figyelt csak fel. A hatalmas kocsit egy másik lóval együtt a pej húzta. A nyakában egy reklámtábla lógott: „A Dreher-sörnél nincs jobb a világon .. . 1” — Nahát, téged is lefokoztak ... ? Szilvás István Egy sörösló előélete... i
