Népújság, 1987. június (38. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-27 / 150. szám
NÉPÚJSÁG, 1987. június 27., szombat 9. s# ■ A kolozsvári bemutató szereplőivel a szerző Tamási mosolya Alkotmány utcai lakásában mindig terített asztal várta az érkezőt Kodály Zoltán társaságában (Kőhidi Imre reprodukciói) ért vívott es harc Márkus akkoriban Üj Thália néven kísérleti színpadot szervezett, bemutatóit vasárnap délelőttönként tartotta. így került szinre először az Énekes madár 1935-ben, szerepeit legjobb színészeink vállalták. Rövidesen műsorra tűzte a Nemzeti Színház. Tamási Áron szerelmei közül csupán második felesége, Magdó vonult be műveibe. Az Énekes madárban hallom és látom őt. szavainak a zenéjére, mondatainak a hullámverésére ismerek. Az Énekes madár csírája a Magdóért vívott szerelmes harc, ám ezt az egyéni élményt emberi és társadalmi ütközetté szélesítette: a vének harcolnak a fiatalokkal, a gonosz varjak az énekes madárral. Ez a küzdelem folyt akkor a közéletben is: hiába próbált előretörni a fiatal Magyarország, az uralkodó „vének” zsoldoshadukkal visszaverték. Állandóan kémleltük a látóhatárt, hogy honnét várhatnánk segítséget? Tamási a folklórhoz folyamodott, a világerőktől kért támogatást, akár a népmesék hősei. Magdó, kit két vénleány nénje üldöz a fiatalságáért, és két vénlegény szeretné elnyerni ugyanazért/ lenyeli az énekes madár tojását, és bűvös erőre tesz szert, odébb tolja a ház falát. Szeretőjét, Mókát a két vénlegény le akarja rántani a fáról, hogy megöljék, de „a fa emelkedni kezd fölfelé". Népmeséi bűbáj ez? A falusi éjszaka varázsa? Az is, ugyanakkor lényegesen több. Mi is elmozdítjuk a falakat, megnöveljük az élő fákat, s immár beléptünk a kozmikus térbe. A folklór bár meseszerűen, de eleve látta mindazt, amire ma tudatosan törekszünk. ját, majd újra megnézte az összhatást. Ben percről percre nagyobb érdeklődést árult el, mindjobban figyelt, és egészen belemerült a munka szemlélésébe. Egyszer csak megszólalt: — Tom, hadd meszeljek egy kicsit. Tom pillanatra habozott, már-már beleegyezett, de hirtelen megváltoztatta véleményét. — Sajnálom, Ben, nem tehetem. Tudod, Polly néni szörnyű kényes erre a kerítésre. Hát még itt az utcán! Még ha a kertre nézne, nem szólnék semmit, és neki se lenne kifogása ellene. De igazán nagyon kényes erre a kerítésre, igen szépen kell kimeszelni, és fogadjunk, hogy ezer, meg ezer, kétezer fiú közt sincs egyetlenegy se, aki annak rendje-módja szerint megcsinálná! — Nem igaz, eressz engem, hadd próbáljam meg! Csak egy kicsit eressz. Én biztos hagynálak meszelni. Na, eressz, Tom! — Isten bizony, szívesen engednélek. Ben, de Polly néni nem hagyná. Jim is akart meszelni meg Sid is, de Polly néni nem engedte őket se. Látod, Ben, enyém a felelősség! Képzeld, ha akármi történne meszelés közben ... — Marhaság! Ügy fogok vigyázni, mintha te meszelnél. De add már ide, hadd próbáljam meg! Ne, itt van a fél (Urnám is! — Hát... nesze! De nem, Ben, inkább nem. Félek ... — Ugyan, itt az egész alma! Tom keserű pofával adta át a meszelőt, de szíve vidám volt. És mialatt a kiérdemesült Big Missouri gőzös a forró napon arca verítékével dolgozott, a volt meszelőművész a közeli árnyékban egy hordón pihent, lábát a levegőbe lógatta, almáját rágta. és azon tűnődött, hogy keríthetné hálójába a többi ártatlant. Mert áldozatokban nem volt hiány. Egész sereg gyerek jött, hogy Tom munkáján mulasson és ott maradt — meszelni. Mikorára Ben megunta volna a munkát, Tom már „elcserélte” a következő részletmeszelést egy tűrhető állapotban levő paA folklór korszerű értelmére először itt hívja fel a figyelmet Tamási Áron. Az Énekes madárral friss légáram tört be színpadunkra, tulajdonképpen ekkor bontakoztunk ki véglegesen régi népszínműveink hamis szemléletéből. A polgári szellem nem hitte, hogy létezik egy másik népi világ, a miénk, súlyos társadalmi kérdéseivel, de ugyanakkor eredeti világképével és költészetével. „Tamási Áron megtörte ennek a tamáskodásnak a jegét" — írtam 1935-ben. Ügy véltem: irodalmi és társadalmi győzelmet aratott egyszerre. Színműve a mesejáték, a vígjáték és a dráma szerencsés elegye. A végén a vénekkel, a gonoszokkal, az ősi Rosszal viaskodó ifjú párnak nem nyílik menekvés, mindenünnen fegyver és ádáz harc mered feléjük. (Bekerítették őket, mint minket a harmincas években). Hová is menekülhetnének, ha nem oda, ahová eleik számlálhatatlan sora menekült: a mesébe? A mese itt azonban a fiatalság győzelmét, az emberibb jövendőt jelenti. Az ágyba ugranak és eltűnnek. A vénlegények a vénleányokat is utánuk vetik, de: „Az ágy mindgyárt kidobja, először Esztert, aztán Reginát. Mind a ketten mozdulatlanul, elhullva feküsznek. Az ágy mélyéről feláradé fény egyre nagyobb lesz, majd egy madár száll fel alulról a fényből. Ez a madár teljesen olyan, amilyent Móka elbeszélt volt, amikor a két tojást hozta. Ahogy felrepül a madár, rászáll az ágy fájára fejtül és énekelni kezd." Hibátlan alkotásnak véltem a darabot, és jó előre óvtam mindennémű színszerű változtatástól. Utóbb, 1955-ben mégis módosításokkal került a színpadra. Helyénvaló volt, hogy a szerző helyenként túlzottan kacskaringós stílusát kiegyengette. Emellett azonban nótákkal tűzdelte darabját, ezáltal pedig nem csupán az operett felé közeledett, hanem a régi dalbetétes népszínművekhez is. Az éles folklorisztikus színt pasztellé enyhítette, a befejezést légiesebbé párolta, ezáltal megfosztotta drámai mozgalmasságától. Kitartok az Énekes madár eredeti szövege mellett. pírsárkányért Billy Fisherrel, utána Johnny Miller következett, aki a ráeső részt egy döglött patkányért vette meg, amely egy hosszú madzagra volt kötve, hogy körbe lehessen forgatni. így ment ez órákon át, és mire a délután vége felé járt, Tom, akii még reggel földhözragadt, szegény fiú volt, valósággal dúskált a „kincsekben”. Az említett földi javakon kívül a következőket gyűjtötte össze: tizenkét golyót, egy fél szájharmonikát, egy darab kék üveget, amelyen gyönyörűen át lehetett nézni, egy cérnaorsót, lakatkulcsot lakat nélkül, egy pár ebihalat, tűzköveket, egy félszemű macskakölyköt, egy rézkilmcset, egy nyakörvet kutya nélkül, egy bicskanyelet, négy darab narancshéjat és egy öreg ablakráma darabjait. Azonfelül állandó társaságban, kellemes semmittevésben telt el ideje, a kerítést pedig „csak” háromszor sikerült végigmeszeltetnie. És ha nem fogy el a mész, Tom a falu összes gyermekeit teljes anyagi romlásba döntötte volna. Ezek után Tom már nem tartotta reménytelennek az életet. Tudtán kívül felfedezte az emberi cselekedetek egyik örök rugóját. Nem kell mást tenni, ha kívánatossá akarunk varázsolni valamit — akár felnőttekről, akár kisfiúkról legyen szó —, mint nehézségeket gördíteni kívánságuk elé. Ha Tom bölcselkedő kedély lett volna — mint például ennek a könyvnek az írója —, hamarosan megérti a „munka” és a „szórakozás” közti különbséget. Minden munka: amit meg kell tenni, és minden szórakozás: amit önként vállal az ember. És ez a fogalmazás hozzásegítette volna annak a megértéséhez, hogy művirágokat csinálni vagy taposómalomban dolgozni bizony kemény munka, de a kuglizás vagy a Mont Blanc megmászása szórakozás. Vannak Angliában gazdag urak, akik komoly anyagi áldozattal szerzik meg azt a kiváltságot. hogy nyáron naponta húsz-harminc mérföldnyi útszakaszon ők hajtsák a postakocsit; de ha nekik kínálnának bért a fáradságért, kedvtelésük munkának minősülne, s így már nem vállalnák. Egyetlen vígopera sem kínálhat többet Mindenki tudja, hogy a Sevillai borbély ősbemutatója látványos bukás volt. Paisiello hívei, nem lehetetlen, hogy éppen az öreg mester buzdítására, az előadás alatt hangosan pisszegtek és kiáltoztak. De nem ez volt a legnagyobb baj. Az Argentína Színház vezetősége népszerűtlen volt Rómában, s ezt a tényt a rivális Valle Színház nem késlekedett kihasználni saját haszna érdekében. Hogy ilyen erős volt az ellenérzés, azt bizonyítja, hogy az első finálé végének híres unisono menete alatt valaki hangosan felkiáltott: „Itt vagyunk Cesarini herceg gyászünnepségén!’' HiheVet lenül ízléstelen célzás volt ez, hiszen Cesarini herceg alig két héttel a bemutató előtt- a próbák idején halt meg. Az első Rosina, a híres mezzoszoprán, Righetti- Giorgi visszaemlékezéseiben olvasható beszámolója kétséget sem hagy az iránt, hogy szervezett ellenzék működött, mely elhatározta, hogy tönkreteszi az operát. Harsogva nevettek, amikor a tenorista hangolni kezdte a gitárját a Rosinának szóló szerenád előtt, végigfütyülték és végigpisszegték az első felvonást. Mondják, az tette teljessé a balsikert, hogy a Don Basiliót megszemélyesítő színész felbukott egy hanyagságból nyitva felejtett süllyesztőben, s az első finálé alatt egy macska tévedt be a színpadra. Amikor Rossini felállt a zongora mellől és megtapsolta az énekeseket, akik valóban hősiesen küzdöttek a reménytelen helyzetben, a körülötte ülők őt is lepisszegték, mert véleményük szerint a közönség ítélete iránti közömbössége már felháborító volt. A második felvonást már alig lehetett hallani; biztosnak látszott a tökéletes csőd. A végén a szerző kiosont a színházból és hazament. Signora Righetti-Giorgi említi- hogy nem sokkal később, ki akarván fejezni együttérzését, meglátogatta a szerzőt a lakásán és mély álomba merülve találta. Giulio Fara azonban, aki behatóan tanulmányozta Rossini lelki életét, joggal kételkedik e közlés igazságában, teljesen valószínűtlen, hogy ilyen megpróbáltatás közönyösen hagyta volna. RighettiXJiorgi joggal gondolhatta, hogy az igazat mondja, és jellemző Rossi- nire, hogy akkor és később is megerősítette a történetet. Ki tudja, nem tettette-e az alvást? Mint ahogy a második előadás előtt betegséget színlelt, csak azért, hogy ne kelljen a zongora mellé ülnie és még egyszer kitenni magát a közönség ellenszenvének. Sokkal valószínűbb. hogy viselkedésében a nyilvános kritika iránti ideges félénkség első jeleit láthatjuk, amely később igen fontos szerepet játszott életében. Amint látni fogjuk, néhány alkalommal hasonló cselfogással élt. De ez volt az első eset, és éppen ezért eléggé meggyőző lehet. De végletes levertsége nem tartott sokáig. A második előadás után barátai vélt betegágyához rohantak és arról tudósították, hogy az előadás olyan sikeres volt, mint amilyen szerencsétlen az első. Amikor a római közönség már nyugodtan hallgathatta a zenét, azonnal megszerette a Sevillai borbélyt. Mivel azonban a szezon egy hét múlva véget ért, a darab nem kerülhetett sokszor színre. Rossini ellenfelei mindazonáltal nem adták fel a harcot. iNem lehet véletlen, hogy öt évnek kellett eltelnie, amíg a Sevillai borbélyt, mely akkor már egész Itáliában diadalt aratott, újra előadták Rómában. De ne gondoljuk, hogy a Sevillai borbélyt máshol azonnal elismerték. Az angol sajtó például a zenét könnyűnek és felületesnek ítélte, igen rövid életet jó^ solván az operának! Egy jól ismert német -kritikus, hátrányára hasonlítván össze a művet Paisiello darabjával, épp ellenkezőleg, túl súlyosnak és zavarosnak találta, kiemelve, hogy hiányzik belőle a géniusz lángja, mely annyira nyilvánvaló volt az Itáliano in Algeri- ben. Néhány francia kritikus szintén Paisiellót részesítette előnyben, mások azt kifogásolták. hogy az első finálé elviselhetetlenül lármás és az egész operában egyetlen énekelhető dallam sincs! Mindazonáltal a Sevillai borbély gyorsán ki- vivta azt a pozíciót magánék, amelyet azóta is elfoglal. A muzsikusok, élükön Beethovennel, Berliozul, Wagnerrel és Brahms- szál, bármennyi kifogásolnivalót is találtak egyébként Rossini zenéjében, ezt az egy művét nagyon kedvelték. A közönség szerte a világon változatlanul lelkesedik a darab iránt. Több mint másfél évszázad óta a Sevillai borbély töretlen megbecsülésnek és népszerűségnek örvend, és a zeneirodalomban egyedülálló helyei vívott ki magának. Az opera napjainkban is olyan jól ismert, hogy a librettót felesleges bemutatnunk. Nem kérdéses, hogy ez a legjobb, talán az egyetlen teljesen kielégítő librettó, amit Rossini valaha is megzenésített. Igaz, hogy Sterbini, akiről nincs okunk bármi különleges tehetséget feltételezni, nem is tudta volna túlzottan elrontani a dolgot. Gyakran elfelejtik, hogy Beaumarchais eredeti Le Barbier de Séville-je is dalbetétekkel volt megtűzdelve. Sterbininek mindösz- sze annyit kellett tennie, hogy pontosan kövesse az eredeti darab fő vonalát. Elismerést érdemel, mert feladatát értelmesen oldotta meg és ügyesen szedte egészen elfogadható versekbe Beaumarchais legjobb ötleteit és eredeti sorait. Kitűnő példa rá a Rágalomária. •Valójában azonban a Sevillai borbély dicsősége Rossini egyedüli érdeme marad: nem is beszélve arról, hogy a librettó megszerkesztésében mennyi része volt. Minden szituáció, csaknem minden ötlet új meg új gondolatokat sugallt a zeneszerzőnek — és mindegyikük csaknem egyforma szerencsés. Olyan spontán, magától értetődő az egész partitúra, hogy az embernek az a benyomása: a zene szinte ömlött a szerző tollából. Van talán egy-két hiba a második felvonásiban, elsősorban a túltengő ékesíté- sek terén, ám az első felvonás mind az egyes számok minőségét, mind változatosságukat tekintve maga az abszolút tökéletesség. Nehéz elkerülni bizonyos összehasonlítást Mozart Figarójával. Ha a recitatívók- ra gondolunk, vagy különösen arra a gyöngédségre és melankóliára, mellyel Mozart, saját egyéniségét visz- szatükröztetve felruházta Cherubin és a grófnő jellemét, akkor a Figaro kétség- bevonhatatlanul különb. De az már vitatható, hogy mint Beamarchais szövegének zenei megvalósítása, a Sevillai borbély nem találóbb-e. Beaumarchais darabjaiban nincs igazi szenvedély, még kevésbé szerelem. Van azonban galantéria, irónia, szellemesség, éppen azok a tulajdonságok, melyeket Rossini mindenki másnál jobban tudott zenében ábrázolni. Ebben az értelemben ugyanazt a vonalat követte, mint Beaumarchais, és kettőjük Figarójának igen sok a közös vonása. Nem meglepő tehát, ha az a benyomásunk támad, hogy az operában is Figaro élénk és gunyoros személyisége uralkodik minden és mindenki felett. A pajkos Rosinát, a rámenős grófot, az ellenszenves Bar tolót vagy Basiliót mind Figaro ügyes intrikái mozgatják. Figarónak köszönhetik létüket, aki valamiféle íróember volt, mielőtt borbély lett belőle. Mindenki, aki látta Beaumarchais darabjait színpadon, tudja, hogy azok pontosan ugyanilyen benyomást keltenek. Rossini nagy teljesítménye és érdeme éppen az volt, hogy operájában láthatóan minden különös erőfeszítés nélkül képes volt ugyanezt az érzést felkelteni. Francis Toye (Szemelvény a Rossini című kötetéből, Hézser Zoltán fordítása)
