Népújság, 1987. június (38. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-20 / 144. szám

NÉPÚJSÁG, 1987., június 20., szombot

9,

f alkotásai

Művelődési Központ és a Hevesi ottság oktatási igazgatóságának :g Lakatos József sajátos hangu- eprodukciói ebből adnak ízelítőt.

A költői nyelvről és a kritikáról

Eljön az idő. az irodalom érett korában, amikor az elme. beleunva az egyhangú művekbe, a választékos, stilizált nyelv szűk körébe, a nép friss ötleteihez és a korábban megvetett köznyelvhez fordul. Ezért rajongtak egykor Franciaországban a blasé társaságbeliek Vadé múzsájáért, ezért hódíthatott meg napjainkban Wordsworth és Coleridge oly sokakat. Csakhogy Vadé-nak nem volt se képzelete. se költői érzéke, az ő elmés műveiben nincs más. csupán a vásári kofák és a hordárok nyelvén kifejezett vidámság. Az angol költők művei ellenben tele vannak mély érzelmekkel és költői gondolatokkal melyeket a költők a becsületes köznép nyelvén fejeznek ki. Nálunk ez az időszak hál' istennek még nem érkezett el: az, amit az istenek nyelvének neveznek, számunkra még olyannyira új, hogy költőnek nevezünk bárkit, aki le tud írni tíz rímelő jambikus sort. Mi sem áll távolabb tőlünk, mint hogy a költői stílust a nemes egyszerűséghez közelítsük, sőt. a prózát is igyekszünk minél dagályosabbá cicomázni, azt a fajta költészetet pedig. mely megszabadult a költőieskedés formális ékítményeitől. még nem értjük. Zsukovszkij és Katyenyin kísérletei nem önmagukban, hanem az általuk keltett hatás tekintetében voltak sikertelenek. Kevesen. roppant kevesen fogták fel a Hebel-fordítások értékét, még kevesebben A gyilkos erejét és eredetiségét, holott ez a ballada egy sorban állhat Bürger és Southey legjobb műveivel. Az a sor, melyben a gyilkos így kiált a Holdhoz, bűntette egyetlen szemtanújához:

— Hát nézz. csak nézz. kopasz fej — csupa valódi tragikus erő. s csak azok a felületesen gondolkodók találták nevetségesnek. akik nem fogják fel, hogy az iszonyat néha nevetésben fejeződik ki. A szellemjelenet a Hamletben mindvégig tréfás sőt. földhözragadt stílusban íródott, de az embernek égnek áll a haja a Hamlet tréfáitól.

Egyik folyóiratunkban tudtunkra adják, hogy nálunk

nem lehet irodalmi újság, fölöttébb egyszerű oknál fogva: nálunk nincs irodalom. Ha ez igaz volna, nem lenne szükségünk kritikára sem: irodalmunk alkotásai azonban, bármilyen ritkán is, megjelennek, élnek és meghalnak anélkül, hogy érdemben értékelték volna őket. Folyóiratainkban a kritika száraz bibliográfiai közleményekre. többé-kevésbé szellemes szatirikus megjegyzésekre, általános baráti dicséretekre korlátozódik, vagy egyszerűen átalakul a kiadónak a munkatársakkal, a korrektorokkal stb. folytatott házi levelezésévé. ..Csináljatok helyet az új cikkemnek” — írja a munkatárs. „Készséggel" — válaszol a kiadó. És kinyomtatják. Nemrég az egyik folyóiratban említés történt a sajtó libáról. ..Majd lesz nektek liba!” — jegyzi meg a szedő, mire a kiadó:

A nagy hibát szitok kíséri.

A kicsit megvetés.

Ezeknek a családi tréfálkozásoknak biztosan megvan a kulcsuk, és valószínűleg nagyon szórakoztató- ak; de számunkra egyelőre semmi értelmük sincs.

Azt mondják, a kritikának kizárólag a nyilvánvalóan érdemes művekkel kell foglalkoznia; nem hiszem. Egynémely alkotás önmagában jelentéktelen, de sikerét vagy hatását tekintve figyelemre méltó; s ebben a viszonylatban az erkölcsi megfigyelések fontosabbak az irodalmiaknál. Az elmúlt évben megjelent néhány könvv (többek között az Ivan Vi- zsigin). melyekről a kritika sok tanulságosat és érdekeset mondhatott volna. Hol elemezték, hol magyarázták ezeket? Az élő írókról nem is szólva. Lomonoszov, Gver- zsavin. Fonvizin is várja még a nagy ítéletet. A da- gályos jelzők, fenntartás nélküli dicséretek, lapos lel- kendezések már nem elégíthetik ki a józanul gondolkodó embereket. Egyébiránt a Lityeraturnaja Gazetárs nálunk nem annyira a közönségnek, mint inkább néhány írónak lenne szüksége, akik különböző okok folytán, nem jelentkezhetnek saját nevükön egyik oétervári vagy moszkvai folyóiratban sem. (Recski Ágnes fordítása)

Anyám nemzetsége még érdekesebb. Nagyapja néger volt, egy uralkodó fejedel- mecske fia. A konstantinápolyi orosz követ egy sze- rájban tett rá szert, ahol túszként tartották fogva, és két másik kis fekete bőrűvel együtt elküldte I. Péternek. Az uralkodó a kis Ib- rahimot 1707-ben Vilnában megkeresztelte Ágost lengyel király feleségével, mint keresztlányával, és a Hannibál vezetéknevet adományozta neki. A keresztség- ben a Péter nevet kapta, de sírva utasította vissza új nevét, nem óhajtotta viselni, és haláláig Ábrahámnak nevezte magát. Bátyja eljött Pétervárra, hogy váltságdíjjal kiváltsa. De Péter nem engedte el a keresztfiát. Hannibál 1716-ig állandóan az uralkodó személye körül maradt, ott aludt esztergályosműhelyében, elkísérte valamennyi hadjáratába; majd Párizsba küldték, ahol egy ideig a katonaiskolán tanult, francia szolgálatba lépett, a spanyol háború idején egy föld alatti csatában (így jegyzi fel kézírásos életrajza) megsebesült a fején, visszatért Párizsba, ahol hosszú ideig a nagyvilági élet forgatagában élt. Péter több ízben is visszahívta, de Hannibál nem sietett, különböző ürügyeket eszelt ki.' Végül az uralkodó megírta

■M

neki. hogy nincs szándékában megfosztania szabadságától. és felajánlotta, hogy maga. szabadon döntse el. visszatér-e Oroszországba vagy Franciaországban marad. de bármiképpen határoz, mindig gondoskodni fog neveltjéről. Hannibál meghatódott, és azonnal visszatért Pétervárra. Az uralkodó elébe utazott, és megáldotta egy Péter és Pál apostolokat ábrázoló szentképpel. amit később a fiai őriztek, de én már nem tudtam felkutatni. Az uralkodó a Preobrazsenszkojei ezred tüzérszázadának alkapitányá- vá nevezte ki Hannibált. Ismeretes, hogy a kapitány maga Péter volt. Ez 1722- ben történt.

Nagy Péter halála után Hannibál sorsa megfordult, Mensikov félt II. Péterre gyakorolt befolyásától, és megtalálta a módját, hogy eltávolítsa az udvartól. Hannibált kinevezték a tobolsz- ki helyőrség parancsnokává, és Szibériába küldték azzal a megbízatással, hogy mérje fel a kínai falat. Hannibál egy darabig ott élt, de unatkozott, és mihelyt értesült Mensikov bukásáról, önkényesen visszatért Pétervárra, bízva Dolgorukij hercegének támogatásában,

akikkel kapcsolatban maradt. Dolgorukijék sorsa ismeretes. Hannibált Minyih mentette meg, titokban Reval környéki birtokára küldte. és Hannibál ott élt tíz éven át, állandó nyugtalanságban. Élete végéig rettegés szállta meg, valahányszor csengettyűszót hallott. Amikor Erzsébet cárnő trónra lépett, Hannibál az Evangéliumból vett szavakkal fordult hozzá: „Emlékezz meg rólam, ha birodalmadba jutsz.” Erzsébet azonnal az udvarhoz hívatta, kinevezte tábornoknak, hamarosan vezérőrnagynak, majd vezénylő tábornoknak, megajándékozta néhány faluval pszkovi és pétervári kormányzóságokban; az előbbiben az övé lett Zujevo, Bor, Petrovszkoje és más falvak, az utóbbiban Kobri- nót, Szujdát és Taicit, valamint Reval közelében, ahol egy ideig főkommen- dáns volt, Ragolát kapta meg. III. Péter idején vonult nyugalomba, és (német életrajzírója szerint) filozófusként halt meg 1781-ben, élete kilencvenharmadik évében. Emlékezéseit megírta francia nyelven, de valami páni félelem szállta meg — gyakran jött rá ilyen roham —. az egészet elégette, sok egyéb értékes okmánnyal együtt.

Családi életében Hannibál dédapám éppolyan szerencsétlen volt, akár Puskin dédapám. Első felesége, egy görög születésű gyönyörű nő. fehér bőrű kislányt szült neki. Azonnal elvált tőle, bekény- szerítette a tyihvini zárdába. lányát, Polikszenát. magánál tartotta, kitűnő nevelésben részesítette, gazdag hozományt adott neki', de sose engedte a • szeme elé. Második feleségét, Christine- Regina von Schönberchet,

revali főkommendássága idején vette el, és az az asz- szony számos, mindkét nembeli fekete bőrű gyermeket szült neki.

Elsőszülött fia, Ivan Abra- movics, éppolyan említésre méltó, akár atyja. Szülei ellenkezésével nem törődve, hadi szolgálatba lépett, kitüntette magát, majd térdén állva könyörgött apjának. hogy bocsásson meg neki. Cseszma alatt ö vezényelte a gyújtó naszádokat, és egyike volt azon keveseknek, akik megmenekültek a felrobbant hajóról. 1770-ben ő foglalta el Navarint; 1779. ben felépítette Herszont. Rendelkezéseit Oroszország délvidékén mind a mai napig tisztelik, s 1821-ben még magam is találkoztam olyan öregekkel, akik élénken őrzik emlékét, összeveszett Potyomkinnal. Az uralkodónő Hannibálnak adott igazat és Sándor-szalaggal tüntette ki. Hannibál mégis otthagyta a szolgálatot, és ettől kezdve többnyire Szuj- dában élt, ahol ama dicső korszak-valamennyi kiváló emberének megbecsülése övezte, köztük Szuvarové is, aki az ő társaságában nem űzte kópéságait, és ha fogadta nem függönyözte el a tükröket, és a többi hasonló tréfát is mellőzte.

Nagyapám. Oszip Abra- movics (igaz neve Januári- usz volt, de dédanyám nem volt hajlandó így szólítani, mivel német lévén, nehezen forgott rá a nyelve: A fekete örtök — mondogatta —, csinálni nekem fekete gyerekek, és atni nekik örtöki ne- feket). a haditengerészetnél

szolgált, és Marija Aleksze- jevna Puskinét vette feleségül, a tambovi vajda, apám nagybátyja édestesvérének (anyám dédunokabátyjának) lányát. Ez a házasság sem volt boldog. A feleség félté- kerlysége és a férj csapodár természete sok nézeteltérésnek még civakodásnak lett a forrása, s ez végül válásra vezetett. Nagyapám afrikai vérmérséklete elképesztő könnyelműséggel párosult. heves szenvedélyessége hihetetlen kalandokba kergette. Másodszor is megnősült. ugyanis hamis bizonyítványt mutatott be első felesége haláláról. Nagyanyám kénytelen volt kérvénnyel fordulni a cárnéhoz, aki erélyesen kezébe vette az ügyet. Nagyapám második házasságát semmisnek nyilvánították, nagyanyámnak visszaadták hároméves kislányát, nagyapámat pedig a fekete-tengeri flottához vezényelték szolgálatra. Harminc évig éltek távol egymástól. Nagyapám 1807-ben halt meg pszkovi birtokán, a kicsapongó élet vitte sírba. Tizenegy évvel később nagyanyám is ezen a birtokon hunyt el. A halál egyesítette őket. Ott pihennek egymás mellett a szvjato- gorszki kolostor sírkertjében.