Népújság, 1987. június (38. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-15 / 139. szám
4: NÉPÚJSÁG, 1987. június 15., hétfő A F(ív npf KÉPERNYŐ Ley iici«t• ELŐTT Diadalmaskodó unalom Az elmúlt napok is a vitathatatlan szürkeség jegyében teltek el. Igaz. a Sógun ismét felvillanyzott minket, s a New York-i járat se keltett csalódást, szerdán azonban elsorvadt reményeink sápadtka virága. A Megengedett sebesség címen hirdetett, már eleve tűi hosszúra tervezett kabaré rádöbbentett minket a műfaj érzékelhető, félre aligha magyarázható válságjeleire. Ügy tűnik, hogy az egyébként ügyes, a zömében tehetséges szerzők kifáradtak, s ezúttal igen messzire portyáztak tollhegyre kívánkozó témákban sajnos bővelkedő életünk valóságtartományának határaitól. A műsorvezetőként is fellépő Verebes István — sportkifejezéssel szólva — eddigi leggyengébb formáját nyújtotta, elkeserítve a nézők kezdetben kétségkívül tetemes seregét. Produkciójából hiányzott a'könnyed elegancia, a tetszést keltő maga- biztosság, az elbűvülő szellemesség. Tétovázott, bizonytalankodott, csetlett-botlott, mind sikertelenebből birkózott az önmaga „teremtette" szöveg buktatóival. Aztán közbelépett Bodrogi Gyula, ám vészesen halványuló rutinja se szolgált mentőövként. Elégedetlenségünket csak hatványozták a majdhogy kivétel nélkül ihlettelenül megírt, a csigalassúsággal vánszorgó, az igényesség nélkül odavetett, az üresjáratoktól hemzsegő, gyengécske blokkok, a szakállas, a többségében elkoptatott poénok. Mindebből következik a megszívlelendő tanulság: ha az adottságok szerények, akkor ritkábban illik büszkélkedni velük. S még egy javaslat: medicina lehetne az alkotói kör bővítése, méghozzá friss erőkkel, újszerű szemlélettel felvértezett kollégákkal. Bizonyára akadnak ilyenek, persze a bűvös kapukon kívül. Tessék megkeresni, behívni őket, mert első — ez aligha kérdőjelezhető meg — a közönség érdeke. Márkus Lászlót méltán minősítették színészkirálynak, hiszen számára csak egy fontos létezett: hivatása. Így aztán érthető, hogy holta után is velünk maradt. Emlékezni rá mégsem felesleges. A csütörtök esti programban erre vállalkoztak a tévések. Ebből a tisztelgésből azonban kiszorították a kötelezően dukáló ünnepélyességet, s a csokorba erőszakolt, a hevenyészetten egybefűzött szereprészletek adósak maradtak e varázslatos egyéniség tökéletes portréjával. De jó, hogy tudatunk őrzi ezt! Az ismétlészuhatagot ne is emlegessük. Legfeljebb azért, hogy nyomatékosuk: ismét diadalmaskodott a középszerűség, a kiábrándító unalom. Elszomorító ... Pécsi ’István A gyerekek kedvére Valaha elég szegényes volt a televízió kínálata a gyerekek számára. Valóságos szenzációnak számított — még a felnőtteknek is — a Foxi Maxi, netán a Frédi és Béni. Azóta már nem csapunk körülöttük akkora hűhót, s ez szerencsére annak a jele, hogy mind több ilyesmit lehet látni. Képernyőre kerülnek például A rózsaszín párduc, vagy a 80 nap a Föld körül Willy Foggal című sorozatok. Ezek már arról árulkodnak, hogy miközben felserdült a magyar animációs film, azóta már sokhelyütt már az elemi iskolát is régen kijárták, s nagy tudással és felkészültséggel készítik a jobbnál jobb szériákat. Hálás dolog ezeket közvetíteni, hiszen a családi szórakozás lehetőségét adják meg: mindig eldugnak cgy-egy ilyen rajzfilmben felnőtteknek szóló poénokat ,is. a kicsik pedig teljes odaadással figyelhetik a mesét. Feladta a leckét önmagának a televízió, amikor arra válalkozott, hogy nemcsal- párperces műsort kínál esténként a legifjabb nézőinek. Hamar kiderült, hogy még az ismétlésekkel együtt is „üres a spájz”, gyorsan fel kell tölteni a készleteket. Hamar lefutott a Süsü, gyorsan végére értünk a Vuknak. A frissítés jót tett, még ellensúlyozza a Mézga család felemás felbukkanását is. Hamar kiderült ugyanis, hogy ennek a szériának a darabjai vontatónak, olykor unalmasak, ráadásul valami pesszimista életjelzést sugallnak. Ha ősz. szevetjük a manapság világsikert arató társaival ezt az animámációs műcskét, rájövünk, hogy az előzőek hősei — például Blackstar vagy Heman — erősek, le- győzhetetlenek, ezért szívesen azonosulnak velük az apróbbak. Arról beszélnek, hogy ha valaki elég erővel és elszántsággal küzd. akkor diadalt is arathat. Ha ezt a szemléletet összehasonlítjuk a Mézga-pocakosság tüneteivel és balfogásaival, akkor hamar rájövünk arra, hogy milyen útravalóval látjuk el utódainkat. Kellenek a mesék. még ellensúlyozásként is, hogy a gyermekek a világ szépségeiből legalább a televízió előtt kaphassanak többet. De nem mindegy, hogy milyen a kínálat, min nevelődik a nemzedékek sokasága. Még jobban kellene támaszkodni az óriási külföldi termés javára, mert ha a felnőtteknek olykor kopottnak tűnik is az adás, azért a gyerekek még megkaphatnák. amire vágynak. Gábor László NŐK VILÁGKONFERENCIÁJA Nairobitól Moszkváig Két esztendővel ezelőtt Nairobiban, az 1600 méter magasan fekvő kenyai főváros modern Kenyatta Központjában rendezték meg az ENSZ Nők Világkonferenciáját. A nők évtizedét záró tanácskozáson összegezték a dekád eredményeit, felmérték a megoldásra váró feladatok hosszú sorát, és elemezték a kudarcokat is. Mexikóváros, Koppenhága, Nairobi az egyenjogúsághoz vezető út három fontos állomása volt. Helyesnek bizonyult aj hármas'jelszó: egyenlőség, fejlődés, béke. Korunk minden égető — a nőket érintő — kérdését felöleli e jelszó, a haladást elősegíteni kívánó lányok és asszonyok számára magába foglalja a legfontosabb célokat. Beváltotta-e a nők évtizede a hozzá fűzött reményeket? Kétségtelen, hogy az ENSZ ösztönzésére a kormányok komolyan foglalkozni kezdtek a nők helyzetével, a diszkrimináció felszámolására számos jelentős gyakorlati intézkedést hoztak. A nőkérdés világszerte napirendre került, a második nem szerepének fontosságát többnyire ott is felismerték, ahol eddig lebecsülték. A legfontosabb lépés a nők megkülönböztetése minden formájának eltörléséről szóló ENSZ-konvenció életbe lépése volt. Földünkön 2,4 milliárd nő él. Körülményeik, lehetőségeik különbözőek. Tíz év alatt nem lehetett orvosolni minden bajt. Sajnos, egyes helyeken a nők helyzete nem jobbá, hanem rosszabbá vált. 1975-ben a világ gazdasági helyzete kedvezőbb volt. mint a dekád végén. A recesszió újabb akadályokat gördített az egyenjogúsággal kapcsolatos célok megvalósítása elé. növekedett például a munkanélküli nők száma. Nairobi után az első reprezentatív, világméretű tanácskozásra most Moszkvában kerül sor: június 23—27. között, a szovjet főváros ad otthont az NDN kezdeményezte Nők Világkongresszusának. Nemcsak a szövetség 117 tagszervezete kapott meghívót e tanácskozásra. Igen szélesre tárják a kaput a szocialista, szociáldemokrata és más, polgári pártok nőszervezeteinek küldöttei. valamint az ENSZ és szakosított szervei, a politikai. a társadalmi, a tudományos. a kulturális élet kimagasló személyiségei előtt. A moszkvai kongresszus az elmúlt két év számvetésére vállalkozik, nagy figyelmet kívánnak fordítani arra. hogyan alkalmazták ez ideig az egyes országokban a stratégiát. Célul tűzték ki, hogy elősegítik az egymás jobb megértéséhez vezető nyílt és őszinte eszmecserét. A tanácskozás fókuszába természetesen a békéért, a biztonságért, a leszerelését folyó küzdelmet állították. Számos nőszervezettel, csoporttal való előzetes konzultációk alapján dolgozták ki a kongresszus programját. A különböző kérdéscsoportokat bizottságokban vitatják meg. Nyolc munkacsoportot alakítanak, a többi között megvitatják a dolgozó nők helyzetét, a béke és leszerelés kérdését, a békére nevelés lehetőségeit. a fejlődő országokban élő nők gondjait, a családi élet, a nevelés problémáit. a tömegkommunikációs eszközök befolyását a nőkre, a közvéleményre. Neves szakemberek — közgazdászok, politológusok, jogászok, pedagógusok. pszichológusok, orvosok. írók. újságírók — vesznek részt a várhatóan ’magas szintű és gyümölcsöző vitákban. Rendkívüli rugalmasságot tanúsítanak a kongresszus szervezői. A kívánságoknak megfelelően terveznek szakmai és rétegtalálkozókat. Egyházi, szakszervezeti eszmecserére is sor kerül. Javasolták például, hogy a környezetvédelemről, a nők szerepéről a szocialista társadalomban js folyjon véleménycsere. Kiállítások, film- és videovetítések teszik még színesebbé, érdekesebbé a női világtalálkozót. A szolidaritási bazár, amelyre oly buzgón készülnek számos országban, nemes célt szolgál. A moszkvai randevú a személyes kapcsolatok kialakítására. ismerkedésre, párbeszédekre páratlan lehetőséget kínál. Korunk asszonyai a tények ismeretével vértezik fel magukat. Ma már jelentős számban szerepelnek a politikai, a gazdasági, a társadalmi, a tudományos, a kulturális élet porondján híres asszonyok. Moszkvában, a kongresszuson számítanak rájuk. Sz. É. Pályázati felhívás ösztöndíj elnyerésére A Művelődési Minisztérium pályázatot hirdet a Kozma Lajos iparművész ösztöndíjra, azzal a céllal, hogy meghatározott számú, tehetséges, már önálló művészi tevékenységet folytató fiatal művészt alkotói támogatásban részesítsen. Az ösztöndíj összege három esztendőn át havi hétezer forint. Odaítéléséről — az eddigi munkásság, a művészi, az emberi magatartás alapján — a művelődési miniszter dönt. Az ösztöndíj odaítélésére vonatkozó javaslatokat a Művelődési Minisztérium, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége, valamint az Iparművészeti Főiskola képviselőiből alakult bizottság dolgozza ki. Az ösztöndíjra pályázhat minden olyan, a 35. életévét még be nem töltött iparművész, aki a főiskola elvégzése után önálló művészi tevékenységet folytat. Kivételes esetben — ha a művészi munkásság indokolja —, olyan művész is elnyerheti, aki nem rendelkezik főiskolai végzettséggel. Az ösztöndíjat elnyert művész konkrét feladatokat kaphat a Képző- és Iparművészeti Lektorátustól, a Művelődési Minisztérium képzőművészeti osztályától és az ösztöndíj- bizottságtól; önálló kiállítást rendezhet, részt vehet csoportos tárlatokon; magas szintű marxista továbbképzésen kell folytatnia tanulmányait, és kívánatos, hogy idegen nyelveket is elsajátítson. A művész köteles a kívánalmaknak eleget tenni, terveit vagy kész műveit az évenkénti munkabeszámolón az ösztöndíjbizottságnak bemutatni. E beszámolókon az értékelésen túl a bizottság a legkiválóbb eredményt elérőket nívódíjban részesítheti. A Kozma Lajos-ösztöndíj- ra pályázók kérelmükhöz csatolják életrajzukat, az eddigi művészi munkásságuk részletes ismertetését, a főiskolai végzettséget igazoló okirat fotókópiáját, az ösztöndíj időtartamára vonatkozó művészi terveiket, a szakmai, az ideológiai, az idegen nyelv; továbbképzés programját és mellékeljenek öt alkotást. A pályázati kérelmet a Művelődési Minisztérium képzőművészeti osztályára juttassák el postán október 1-ig (1884. Budapest, pf. 1.), a műveket pedig a Műcsarnok belföldi raktárába október 20—21-én, 9—15 óra között vihetik be. Ötszázadik Hofélia A napokban ötszázadik, jubileumi előadását ünnepelte Hofi Géza, a Hofélia című darabjában a Madách Kamara Színházban. A nagy sikerrel játszott önálló estjét 1983. április 7-én mutatta be először. Az előadást Korcsmáros György rendezte, s az éjszakai műsor állandó közreműködője az Express zenekar volt (MTl-fotó: llovszky Béla — KS) Rekviem egy diófáért Apámtól hallottam először emlegetni azt a parasztvezért, aki, mikor megkérdezték, miért fárad olyan dologban, aminek hasznát ő meg nem éri, azt felelte: az öreg paraszt, ha talál egy szem diót, elülteti, és sohasem önmagára gondol, haS nem unokáira, akiknek árnyát, és gyümölcsét adja majd a fa. Tőle örököltem a végtelen nosztalgikus vágyat egy diófa után, amely lombjaival beborítja a fél udvart. Mert otthon a kertből ez az egy fa hiányzott. AkárhányI ® szór is próbálkozott vele, sohasem sikerült. A szigorú sziken nem élt meg a dió. Talán ezért is kérte; ha meghalok, ültessetek a síromra egy diót. S ilyenkor hatalmas fára gondolt, amelynek árnyékában le lehet egy cseppet pihenni, s amely gyümölcsöt ad a majd megszülető unokáknak. Fiatalon elment az apám. Sírjára hajlékony diósuhán- got ültettünk. Amíg otthon laktam, amint egy kis időm akadt kiszaladtam a temetőbe, lestem, hogy éled a fácska. Húztam volna felfelé, dúsítottam volna lombjait, hogy apám álma nyugodt legyen. Ha úgy esett, az estéli óra sem riasztott vissza. Ugyan mitől féltem volna? Az a temető nem volt félelmetes. Árnyas fái, nagyra nőtt rózsabokrai, szomorú- fűzei, akácai személyes ismerőseim voltak. A temető kapuja mögött hideg és büszke márvány sírboltok magasodtak. Mellettük gyorsan elmentem, de beljebb, ahol virágok nyíltak tarka pompával, apróbb, nagyobb fák integettek ágaikkal, s felrikkant egy-egy, a fészkére elkésve szálló madár, pihentető és beszédes volt a csend. Lelke volt ennek a temetőnek. Teltek az évek. A suhanc suháng derék fává serdült. Már alig értem át derekát. El-el ácsorogtam árnyékában, hűs kérge nyugtatón simult a tenyerem alá, suhogó lombjai is apám nyugodtságát idézték. Mikor nagyobbacska gyerekeim elvittem a soha nem látott nagyapácska sírjához, ámulattal nézték a fát. Nekik óriási volt, teteje a felhőket súrolta. Emlékszem, a kora ősz már kezdte aranyszínűre festeni a leveleket. közöttük sötétbarnára színe- ződött a diót burkoló héj. Szél támadt, meglibbentette az ágakat, s lehullajtott két diót. A gyerekek elragadtatva kiáltottak fel. Attól kezdve a dió soha nem ismert nagyapjukat idézte. A fa meg nőtt, izmosodott, s aggódva emlegettük van-e még, amikor hírét kaptuk, ki akarják vágni. De hát, hogy is vágnának ki egy immár négy évtizedes diót? A minap szülővárosomban jártam. Elgondolkozva lépegettem a liget árnyas fái alatt, kutatva néztem, feltűnik-e már a nagy fa lombja. Szinte éreztem kezemen a kéreg hűvösét, hallottam a lombok zizegését. Aztán, a temető kerítésénél megdöbbentem álltam meg. Nem volt már a fa. A régi sírkert, mely kisebb-nagyobb fáin ■ menedéket adott a madaraknak, sivár pusztasággá változott. Nem, nem szántották fel! Annál is rosszabb történt. Merev, hideg sírkövek sorakoztak katonás rendben. Eltűntek a mummmammamam—mm virágok, mert a nagy betonkolosszusok hűvös kövén nem élhetnek meg. Tenyérnyi föld sem villant ki a komor kövek között, hogy magába fogadja a mezők tarka ékességeit. Eltűntek a madarak is. A sírkövek némák voltak, élettelenek és hidegek. Eltűnt a temető meghitt csendje. Eltűntek az árnyak és a fények, s mintha az öreg diófával elköltözött volna innen apám lelke is. Meg- i rendülten botorkáltam kife- i, lé. Törölgettem a könnyeim, s ki értette volna meg, hogy egy diófát siratok. Egy égnek szökő nagy fát, amely számomra a gyermekkort, a szerénységben élő és haló apámat idézte. Deák Rózsi
