Népújság, 1987. június (38. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-13 / 138. szám
8 NÉPÚJSÁG, 1987. június 13., szombat A meseszövés e ravasz kettőssége, amely a hős gondolkodásmódjának megingathatatlan és pragmatikus realizmusát egyesíti az ősi recept abszolút helyességébe vetett gyermekded hitével — e kettősség rejti magában Ibragimbekov gúnyolódását a Raufokon, és ez jelzi azt, hogy egyszer feltétlenül hajótörést kell szenvedniük. ... A boldog Rauf hazavitte az orrszarvú szarvát, az állatkertből viszont eltűnt... a kivi. Egy ritka és értékes madár, amiért annyi valutát fizettek ki, mint egy helikopterért. Rauf vétkesnek találtatik a kivi eltűnésében, elítélik, leültetik, és amíg ül, családja megeszi az egész csodaszert. Azt hitték, hogy befőtt. Ö, nem ok nélkül nézett a kivi Rauf után, amikor az állatkertből elvitte az orrszarvú szarvát!... Úgy bámult rá, mintha Rauf kocsijának rendszámát akarta volna memorizálni. És jól meg is jegyezte az átkozott !... És ha komolyra fordítjuk a szót? Ha nincs itt a kivi, ami persze jelen esetben még egy jele annak, hogy a szerző hű a műfajhoz, amelyben a komolyság tréfás, a tréfa meg komoly? Az elbeszélés végén Rau- fot látjuk, amint megtudja hogy az általa oly hőn áhított csodaszer nincs többé. Mi maradt a számára? Perecből a lyuk, szódából a buborék . .. „Ült a heverőn, tenyerébe temetne arcát, és megpróbálta, nem részletekbe veszőn, átgondolni a jövőt.” Ha egy ember egy ilyen sorscsapás után képes arra, hogy ilyen nyugodtan üljön és így gondolja át jövendő életét, akkor az nem egy elveszett ember!... Ez képes arra, hogy újjászülessen, feltehetően újra agilis és energikus lesz ... Ember— pénz—ember!... Adunk, veszünk, cserélünk ... És akkor Rauf (vagy a Rauf- féle típus) újból elemében lesz!... Mindazonáltal titkos jelként és a csőd előhírnökeként minden Rauf sorsának feltétlenül megvan a maga „kivi madara”. Itt van és kész: nem lehet elmenekülni előle... És ez az Ibragimbekov elbeszélte történet igazi értelme. Hagyomány és jelenkor a szovjet festészetben Jelena Bebutova: Tájkép pálmákkal (jobbra) (Hauer Lajos reprodukciói — KS) ZAHEMSZKY LÁSZLÓ fi ualosag csodái és a csodák ualö(s)sága A mai azerbajdzsán kispróza egyik markáns jegye ja fantasztikumhoz való vonzódás. A műfaj főbb képviselőinek több műve magyarul is olvasható (El- csin: Az ezüstfurgon, A piros mackó. Átváltozás, A páncél; Szejavus Memme- dzade: Kleopátra orra; Anar: Kapcsolatok). Ehhez a vonulathoz tartozik ' az 1935-ben született Makszud Ibragimbekov Repülő csészealj című elbeszélése ( a modern azerbajdzsán novellisztikát bemutató kötet címadó darabja) és a közelmúltban megjelent kisregénye, A csodaszer is. A művet elemző cikkem címében persze van egy kis játékosság. De semmivel sem több, mint amennyi Ibragimbekov írásában található. Ez a kisregény egyáltalán nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszani akar, és elegánsan lekerekített befejezésében, szarkasztikus kihegyezettségében végig tetten érhető a szerző okos, finom és ravaszkás mosolya. A szándékosan naiv mottóval („Magára vessen, aki ismerőst vél felfedezni a szereplők között”) a szerző senkit nem csap be. Tudjuk, hogy ez egyszerűen a játék kezdete, értjük és elfogadjuk, és csak ezután kezdődik az igazi cselekmény. A legelső oldalaktól kezdve magával ragad bennünket a mese, melynek során egy tündéri történet bontakozik ki arról, hogyan akar egy ember megfiatalodni, hogyan használ fel ennek az olyannyira csábító célnak az érdekében egy ősi receptet... A csodaszer alkotóelemei : temetőben (!) virágzó kömény, melyet a hajnali kakasszóval gyűjtöttek, aszparágusz, őrölt szerecsendió, méz, egy 17 grammos aranypénz... És szükséges még hozzá (igazán semmiség!) egy orrszarvú szarva, melynek feltétlenül egy élő állattól kell származnia ... A szarvat a Bika órájában meg kell őrölni és össze kell keverni a fent említett dolgokkal. A szemek hétszer hét napig kell erjednie, csak ezután lesz alkalmas a használatra . . . Ibragimbékovnak az a képessége — amit egyébként már megszoktunk más írásaiban —, hogy fel tudja kelteni az olvasók érdeklődését, és hogy mindvégig (megőrzi a meseszövés feszültségét, a legteljesebb mértékben megnyilvánul ebben a történetben is. A fantázia csapongásai, a titokzatosság sűrítése — az élő orrszarvú szarva, a temetői kömény és egyebek — a történet mesés elemei. Egyébként mindaz, ami a csodaszerrel kapcsolatos, az első perctől az utolsóig a legakkurátusabban be van illesztve a reális lét keretei .közé; a történet ezúttal egy modern nagyvárosban játszódik: a külső jegyek (a Hagani utcai fodrászat, a Tengerparti sétány stb.) után ítélve — Bakuban. Az irreális tehát beépül a reálisba, ám eközben a valóságnak itt akkora az ereje, hogy a hétköznapiság lúgja maradéktalanul feloldja a meséset... A mesebeli kezdi alávetni magát a reális lét törvényeinek — a köményt egy Baku melletti temetőben szedik; az orrszarvú szarvát a legközönségesebb állatkertben fűrészelik le, miután előzőleg altatólövedékkel kábítják el a szerencsétlen jószágot; a kész elixírt egy garázsban tárolják stb. stb. De milyen az a valóság, ami elnyeli az irreálist, a mesebelit? Erre a 'kérdésre a kisregény főhősének, Raufnak és környezetének a bemutatása adja meg a választ. Rauf nemrég töltötte be ötvenedik évét, ő akar megfiatalodni, ő az, aki a legskrupulózusabb pontossággal hajtja végre a csábos cél elérése érdekében kitervelt „hadműveleteket”. A Szeszipari Egyesülés 8-as számú kirendeltségén dolgozik, ahogy maga mondja, „a nyersanyagot osztja szét” 1... A hozzá közel álló körökben „tekintélyes üzletembernek” ismerik, s őmaga is „jelentős embernek” tartja önmagát. Rauf vérmesen életvidám, abszolút mértékig pragmatikus realista, imádja az életet, s úgy tűnik, hogy az élet is szereti őt. Mindene megvan: szép család, háromszobás lakás, rádióból, színes tévéből és magnóból álló „japán csodamasinával felszerelt” kocsi; számára minden elérhető, amit csak akar. Rauf szerint nem bűn megszerezni bármit is — ugyan mi másért élnénk?! És az az abszolút szilárd meggyőződés, hogy az életből, akár egy almából mindent ki lehet és ki kell harapni — ez a meggyőződés Rauf természetének legfontosabb meghatá- \rozó vonása. Ez formálja Raufot, ez ad neki energiát, ez teremti meg lelki kiegyensúlyozottságát. Az „akarom” és a „képes vagyok rá” — ez minden cselekedetének két leghatalmasabb és állandó gerjesztője. Rauf persze csak úgy válhat teljesen Rauffá, hogy az őt körülvevő „valóság”, amit a hozzá hasonló Rau- fok hoznak mesterségesen létre, bizonyos mértékig illogikus, irreális; sok olyan vonást hordoz, amit sem a józan ész szemszögéből, sem az erkölcsi ideállal való összevetésből nem lehet megmagyarázni. A kisregény elején pédául említést találunk Rauf szeretőjének férjéről: „jóképű égimeszelő, akit, mert remekül kézilabdázott, benn fogtak az egyetemen aspiránsnak.” Gondoljunk csak bele: kézilabda és aspirantúra!... MicsoMegy a gyűrű vándorúira,.. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Avaz Avazov nevezetű ember. Amint egyszer ment az utcán, az a gondolata támadt, hogy jó lenne megtudni, hányadika is van, meg hogy pontosan mennyi az idő. Megállt, elgondolkodott, a napra rá is jött, de hogy hány i óra van, bárhogy is törte a fejét, képtelen volt megállapítani. Mivelhogy nem volt órája. Avaz Ávazov nem tudta, mitévő legyen. S amint így töprengett, az utca túloldalán meglátta régi barátját, Ali Alijevet. Odalépett hozzá, és kezét nyújtva imigyen szólt: •Anar Rzajev Reszul-ogli (1938—) — Apja a Lenin-díjas poéta: Részül Rza, édesanyja Nigjar Refibejli költőnő. ö maga az Azerbajdzsán Állami Egyetem Bölcsészettudományi KaTát végezte, majd Moszkvában dramaturgiát tanult. 1960 óta publikál, kisregényeket, filmforgatókönyveket ír. Jeles filmrendező is. Minden jelentősebb munkája magyarul is megjelent: : Fehér kikötő (1972), A Dante-jubileum (a Repülő csészealj című kötetben, 1976), Egy négyemeletes ház ötödik emelete (1981, Kapcsolatok (1982.). — öreg barátom, Ali Ali* jev, milyen jó, hogy találkoztam veled. Mondd meg, kérlek, hány óra? Ali így válaszolt: — Kedves barátom, Avaz Avqzov, én is örülök, hogy találkoztunk. Megmondom én, hány óra van, de adj cserébe egy szál gyufát, mivelhogy épp az imént kitű~ nő birkapörköltet ettem — kár, hogy nem voltál ott —, és most szeretném megtisztogatni a fogaimat. — Esküszöm, a próféta szakállára nincs egy szál gyufám se. De azért ne nyugtalankodj. Ott megy az én kedves szomszédom, Véli Velijev. Lehetetlen, hogy ne lenne gyufája. Rögtön szerzek neked. Avaz Avazov üdvözölte Véli Velijevet. Mikor rátért a dolgára, Véli azt mondta: — Nem nagy dolog az az egy szál gyufa, hogy is tagadhatnám meg tőled. Hanem adj cserébe egy cigarettát, mert az enyém elfogyott. — Tudod, Véli, hogy leszoktam a dohányzásról. No sebaj, azért tüstént szerzek neked füstölnivalót. Avaz elszaladt egy sarki trafikba Mamed Mamedov- hoz. — Mi az az egy cigaretta? — mondta Mamed. — A világ összes dohányát nem sajnálom tőled, hiszen régi vevőm vagy. De drága barátom, ne haragudj rám, csak egy feltétellel adok neked cigarettát: ha az öcsémet beviszed sofőrnek a taxivállalathoz. Avaz Avazov elment a taxivállalat igazgatójához, iSzadikovhoz. Nagy nehezen sikerült bejutnia hozzá. Tágas irodájában, óriási íróasztalnál mélán merengve ült Szadikov. Szájában ceruza, egyik kezét a szívére szorította, másik kezének mutatóujjával üstökét vakargatta. Tekintete a távolba révedt. Avaz Avazov köhintett. Aztán diszkréten tüsszentett. Aztán egy hangosat ásított. Majd’ háromszor felsóhajtott és dúdolni kezdett: „Hol vagy, kedvesem, hol 'keresselek?” Szadikov ügyet sem vetett rá. Végül Avazov halkan megszólalt: — Szálám! Szadikov feléje fordult és azt dünnyögte: — Elrejtőzött a hegyekben ... Avazov óvatosan megkérdezte: — Ki? Szadikov: — Ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta- ta ... Az ördög vigye el ■.. nem megy! — Miért nem megy? — Honnan tudjam? Nem megy és kész. A fene egye meg. Ta-ta-ta-\'.a-ta . .. Avaz Avazov már óvatosabban folytatta: — És már régen elrejtőzött? Szadikovot mintha kígyó marta volna meg: — Kicsoda maga, polgártárs? Mii keres itt?! Ki engedte be?! — kiabálta nyál- fröccsentve. — Hogy jön maga ahhoz, hogy beleavatkozzon a munkámba? — Bocsásson meg, ön mondta, hogy elrejtőzött a hegyekben .. . Éspedig nedű képtelenség! És mégis: valljuk be, produkál ilyent az élet... ■ És végül is mennyivel „cso- dásabb”, lehetetlenebb ez a „realitás” Rauf egyik — talán legvarázslatosabb — „varázslatánál”, amely egész jólétének bázisa?... Rauf, aki a trösztjénél a nyersanyagot osztotta szét, „alkímia nélkül ig tudott bizonyos dolgokból aranyat és más értéket csinálni”. Ezért sorolja a szerző azokhoz az egyedekhez, „akik élni tudják az életet, akiknek van gyakorlati érzékük, de ezáltal megszűntek szellemi igényeik, amelyek pedig éppoly fontosak a lélek egészsége szempontjából, mint a víz és a trágya a fejlődő növénynek ...” Ez így igaz, a diagnózis pontos, ám hogy a Raufokat nyugtalanítani kezdje tulajdon lelkiállapotuk és a lelkűk egészsége, ahhoz igen erős hatásfokú eszközök kellenek!... A valóság lökései szükségeltetnek, hogy megrepesszék az élethez való viszonyuk meglehetősen egyszerű, ám mechanizmusában mégis annyira hatékony rendszerét. Az ember —pénz—ember formulára redukált rendszert. Ebben a rendszerben az emberek közti kölcsönös viszony adásvétel, ravasz csere és fcsalás tárgya, és eme ügyletek során az egyed feltétlenül plussztöbbletet szerezhet magának (különben minek is fogna bele az egészbe?!). Végső fokon a pénzzel mérnek mindent, és Rauf például ezért gondol bosszankodva „tudós, majdhogynem akadémikus” apósára: „...mindenki lángelmének tartja. Nem értem miért?” Miért, mennyiért, csupa -ért mindenütt... Apósára nézve máskor meg ez jut eszembe: „elégedett, akár egy százas bankót rágcsáló egér". Figyeljünk csak: nem egy darab kolbász vagy sajt itt a legfőbb vágy tárgya, ahogy ezt a rágcsálóknál megszoktuk, hanem egy százrubeles! A pénz Rauf értékrendszere és legfőbb mércéje. És ez a „tekintélyes üz- letembér” éjnek évadján szakadó záporban bemászott az állatkert kerítésén, elaltatta az orrszarvút, lefűrészelte a szarvát... Sikerült a terve? Igen is, meg nem is. ANAR* Szergej Geraszimov: Parasztasszony szitával Borisz Kusztogyijej: A mi nyának, Irinának arcképe Sí tyával
