Népújság, 1987. május (38. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-12 / 110. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1987. május 12., kedd Neiwitaq -HÉT A folyamatos meiújulás kényszereken Bagics Lajos minisztériumi osztályvezető a szakmunkásképzésről — Ügy tűnik, manapság egy kicsit elszakadt egy­mástól a tanműhely és az élet . .. — A szakmunkásképzés­ben igencsak fontos teendő a folyamatos korszerűsítés. Hiszen a gazdasággal szo­ros kapcsolatban levő ok­tatásnak igazodnia kell a technika és a szakmai kö­vetelmények változásaihoz. Ha ez elmarad, csökken a szakemberek felkészültsége és ennek a termelés szín­vonala látja kárát. Sajnos, jelenleg gondot jelent a tanműhelyek egy részének felszereltsége: elavult a gép- vark, a hagyományos be­rendezések a meghatározók. Ezért úgy gondolom, hogy jobban kell nyitni a fej­lett technikával rendelkező vállalatok, szövetkezetek irányába. — Ez szoros együttműkö­dést feltételez iskola és gaz­dálkodó egységek között. Milyen lehetőséget lát az előrelépésre? — A vállalatoknak is fel kell ismerniük alapvető ér­dekeltségüket: hiszen tulaj­donképpen maguknak képe­zik a tanulókat. Ugyanak­kor az intézeteknek is el kell fogadni, hogy a gaz­dálkodó szervezeteknek a gyakorlati oktatás irányítá­sában nagyobb szerepe le­gyen. Erre az új törvény a jogi alapokat biztosítja, egészen addig, hogy a vál­lalatok saját iskolát is fenn­tarthatnak. Jó példa erre a Paksi Atomerőmű műsza­ki szakközépiskolája és szakmunkásképző intézete, mely tavaly szeptember óta működik. — Azt jelenti ez, hogy a szakképzés előtérbe kerül az elméleti tárgyak rovására? — Szó sincs róla, hiszen a szakmunkásképző intéze­tek fontos missziót töltenek be azzal, hogy megerősítik az általános műveltség alapjait. Nem titok, hogy az általános iskolákból ko­moly hiányosságokkal érke­zik ide a gyerekek jelentős része, míég az olyan nélkül- lözhetetlen készségek eseté­ben is, mint az írás, olva­sás, számolás. A szakmai tudnivalók elsajátítása is nehézségekbe ütközik így, ezért igen fontos a közis­mereti tárgyakat tanító pe­dagógusok munkája. A tör­vény a középfokú oktatás rendszerébe integrálta a szakképzést, elismerve és erősítve ezzel az intézetek­nek az oktatásban betöltött szerepét. — Sok szó esik mostaná­ban az iskolatanácsokról. Egyesek nagy lehetőségnek tekintik, mások attól tarta­nak, hogy könnyen formá­lissá válhat működésük. — Éppen ennek elkerü­lésére szól úgy az ajánlás, hogy ezt a testületet csak ott alakítsák meg, ahol a feltételek adottak. Én egyéb­ként e kérdésben az opti­misták közé tartozom: az iskolatanács mobilizálhatja az oktatási intézmények társadalmi környezetét, ener­giákat összpontosíthat az iskola támogatására, segít­heti a maga eszközeivel a nevelést is. — Két, többször is visz­szatérö fogalma az új ok­tatási törvénynek: önálló­ság és demokrácia. Hogyan érvényesülnek ezek a szak­munkásképzésben? — Az intézetek önálló­sága jelentősen megnőtt, de ezzel együtt fokozódik a nevelőtestületek felelőssége is. Hiszen számos olyan kérdésben kell dönteni, olyan határozatokat kell hozni, melyekkel eddig „följebb” foglalkoztak. Fontosnak tar­tom, hogy az iskolák fel­készítsék a demokratikus közéletre a tanulókat. Küz­dőteret, „próbalehetőséget” kell biztosítani a megfele­lő formák elsajátítására, hogy a fiatal munkások a vállalatoknál majd e téren is megállják a helyüket. — A szülők egyre kevésbé érnek rá foglalkozni a gye­rekükkel, igy egyre többet várnak az iskolától. .. A fiatalok a legtöbbet a családban formálódnak, így a szülői felelősség nem csök­kenhet. Az iskolák sem tudnak optimálisan dolgoz­ni e háttér nélkül. — Milyennek látja ön az ideális szakmunkásképzést? — Olyan intézményrend­szernek, mely széles alapozó tudást ad, annak érdekében, hogy a tanulók nyitottan, sokoldalúan felhasználható készségeik birtokában alkal­mazkodni tudjanak a vál­tozó követelményekhez, a gyorsuló technikai fejlő­déshez. Ezt diktálják nép- gazdasági és társadalmi ér­dekeink egyaránt. Koncz János ... az iskolapadban a másikon Kettős szorításban: a munkapad mellett az egyik héten ... Az új oktatási törvény megalkotása is jelezte: az iskolarendszer fejlesztése, hatékonyabbá tétele ismét előtérbe került. Nem kivétel ez alól a szakmunkásképzés sem, mely szintén rendelkezik még tar­talékokkal. A megújulás lehetséges irányairól kérdeztük Bagics La­jost, a Művelődési Minisztérium osztályvezetőjét, aki ma délután a Népújság-hét keretében részt vesz a 212-es Számú Bornemissza Ger­gely Szakmunkásképző Intézet szakmai-oktatási fórumán. A valóság ízei Hosszú esztendők óta je­lentkezik a 168 óra, amely mindmáig semmit sem vesz­tett frissességéből, sajátos va­rázsából. Ennek az a ma­gyarázata, hogy Mester Ákos felelős szerkesztő és stábja folyvást a valóság feltérké­pezésére törekszik. Nem elég­szenek meg a legfontosabb események felvillantásával, hanem arra is törekszenek, hogy érzékeltessél^, a felszín mögött rejlő mozzanatokat, azaz olyan szellemi portyá­ra invitálnak bennünket, amelyek során bővülnek is­mereteink, s árnyaltabbá vá­lik látásmódunk. A legutóbb, szombaton se örömhírek regimentjét fűzték csokorba, mégsem panasz­kodhattunk, ugyanis szem­besültünk a pillanatnyi helyzetünket befolyásoló té­nyekkel. Ilyen összefüggés­ben esett szó a csernobili katasztrófa egyéves évfor­dulójáról. Felsorakoztak a problémák, de — s ez na­gyon fontos — bulvárizek nélkül. A szót kérők bebi­zonyították: további aggoda­lomra semmi ok. s ekként informálták a telefonáló hall­gatókat is. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy milliókat foglalkoztat a valamilyen formában maj­dan bevezetendő személyi jövedelemadó. Ezt a kérdést sem kerülték ki, hanem az igényeket feltérképezve mik­rofon elé hívták a legilleté­kesebbet, a Pénzügyminiszté­rium vezető tisztviselőjét, aki megfogalmazta. hogy nincs értelme a pániknak, hiszen olyan változatot óhaj­tanak kialakítani, amely vég­ső soron — bár így is lenne! — a minőségi teljesítmények fokozására serkenti a hiva­tásérzettől áthatott állam, polgárokat. Rendkívül higgadtan vi­lágították meg a Végh Antal- ügyet, áttételesen is figyel­meztetve arra, hogy a bot­rány és az igazi irodalom nem éppen összefüggő fo­galmak. Az ítélkezés — s ez természetes — elmaradt, az intelem azonban megfonto­landó, mert hovatovább egy korántsem szívderítő jelen­ség burjánzik el, amelynek korrekt módon illene gátat vetni, akkor is, ha ez a ki­tétel nem elsősorban méltán neves írónkra vonatkozik. Ez a lassan matuzsálem életű vállalkozás jó példa ar­ra, hogy mindig a mondan­dó az iránymutató, hiszen ennek rangja — kellő felké­szültséggel társulva — szin­te automatikusan megszab, ja a legmegfelelőbb kivitele, zési köntöst. Olyan tapasztalatok ezek, amelyek a tömegkommuniká­ció más frontjain is hasz­nosíthatók . . . EMBER II 2. Olykor, váratlan viharszünet­ben. maga is elcsodálkozott a szerencséjén. Véletlen? Sorozatos véletlenségek ? Érezte, hogy ami sorozatos, az nem lehet véletlen. Va­lami rendeltetésfélét, tör­vényszerűséget sejtett az is­métlődő véletlenségek mö­gött. — Semmi, semmi bajom se történhet — mondogatta még, de lassan, a helyzet­nek megfelelően, s néha köz­ben már ilyen útra tévedt a nyelve: — Nem halhatok meg .. . Én nem! Végül sikerült kimondania igenlő formában is: — Élnem kell. Nekem él­nem kell! Kell! Mélyebbre ugyan még min­dig nem kutatott, vagyis hogy miért kell1 életben ma­radnia, mi a rendeltetése, csak érezte, hogy kell, élnie kell. S ezzel napirendre tért fölötte. Jelentésével nemigen törődött, csak annak szelle­mében élt. Soha nem csú­szott a földön, aknasivítás elől le nem hajolt, fejét nem kapkodta a tűzesőben — s végül hazatért. Két fia 'kamasszá serdült közben, felesége szeme alá ráncokat vont a várakozás, a féltés, de most kimondha­tatlanul örült, s ebben az örömében még szebb is volt a környék legszebbjeinél. No és egy íharmadik, néhány esztendős, idegen csöppséget is talált az asztalnál. Igaz, néhány hónappal az emlé­kezetes bevonulás után érte­sítést kapott, hogy harmadik fiuk született, ö örült is a hírnek, de a harci zajban nem ért rá ábrándozni. Most azonban, annyi vér után, először otthon, az ajtóküszö­bön, kis háza melegében, az elmúlt négy esztendő isten- telenségéből visszacsengtek a gépiesen mormolt szavak, és titkos kapcsolatot talál­tak a fehér asztalterítőt ci- báló. ölelő karú aprósággal, s drága értelmet nyertek: — Élnem kell. Nem hal­hatok meg, én nem. Drága kisfiam... Így indult a megterített asztal felé, és magasra kap­ta a kisfiút, aki bátortala­nul ismerkedett az apjával, arcába csípett, és a hajába tépett, aztán összecsapta ki- csj tenyerét. Elvi tathatatlanul ő lett a kedvenc. Apja nem enged­te el maga mellől egyetlen percre sem. Ott nevelkedett az asztalosműhelyben, s úgy szerette a forgácsszagot, mint más gyerek a huszársapkát, meg a falovat. Az évek fé- kezhetetlen gyorsasággal fu­tották. A kisfiú csodálattal nézett föl hatalmas apja őszülő halántéka felé, akit gyaluval a kezében, győze­delmes hadvezérnek látott. Inasévei múltával vizsgát tett a szakmában, s apja et­től kezdve olyan büszkén, egyenesen járt az utcán, mintha törhetetlen páncél borítaná testét: — Semmi bajom se tör­ténhet ... Élnem kell. .. Nem halhatok meg. Én nem! Csakhogy a kamaszfiú sze­mében napról napra éle­sebb parázs csillogott. Bol­dogan gyalult, igen — de nemcsak gyalulni akart. Per­sze a fától, az enyvtöl, a fa­ragókéstől semmi áron se vált volna meg. Apjától meg különösen nem. De már nemcsak szekrényt, asztalt, meg ágyat akart gyalult fá­ból összemérni, sem díszes lámpaállványt készíteni —, hanem lobogó hajú nőt. gyil­kos farkasokat, nagy férfiak arcát, ágaskodó paripát, ki­áltozó gyereket. Fantáziájá­ban nekivágott a földúlt vi- lágnák, s úgy járta be a földkerekség csodáit, mint szobája négy sarkát. Apja aggodalommal .figyelte, s nem tudta fiát visszatarta­ni, aki mellette maradt ugyan, de fölötte élt. a kék ég végtelenségében. Magas­ra törő álmaiban már nem jelentett segítséget az örege­dő apának, akit megtört a fiáért való gond. Elhagyta magát. Kis műhelyét élete fáradságával bizakodva és győzedelmesen fejlesztette naggyá, s most nincs, aki át­vegye, aki folytatná, tovább­élné az ő életét. Két nagy fia más mesterséget tanult, és soha nem is okoztak gon­dot apjuknak. De hát ez a legkisebb ... ? Belülről mé­lyen fölzdkogott, valahány­szor gondolataiban eddig ért. A régi szavaikat még mormolgatta ugyan, de alig hitt már bennük: — Élnem kell. Én nem halhatok meg: nekem élnem kell... Ez az egyre csöndesülő hit se igen nyújtott menedéket. Többször eltűnődött: — Mi az. hogy nem hal­hatok meg? A halálom órá­ján is ezt mondom majd? Hogyan mondjam, miért mondanám akkor is ... ? A felesége azzal ébresz­tette egyszer hajnalban, hogy gyújtsák már föl a villanyt, mert rosszat álmo­dott. és fél. — Valami nagy szerencsét­lenség fog érni minket — sírta. — Napok óta érzem. Amikor szegény anyám meg­halt, előtte ugyanígy érez­tem magam. Ilyesmit álmod­tam akkor is . .. Egyikünk meg fog halni... Kimondta a nagy szót, de rögtön ura védő karjába kapaszkodott. Aki fáradt hittel tűnődött magában: — Én, én halnék meg? — Belülről a gyerekkora óta hordott szavak tiltakoztak: — Én nem; nekem élnem kell! — De makacs hite nyomban meghunyászko­dott: — Ha nem én. akkor hát ö? Nem, nem, lehetetlen ... ! — Keserűen méregette a két­élű eshetőséget, s ez a szo­rítás nem lazult többé. Ször­nyű rémületben élt, s ha leg­kisebb fiára nézett, könnye­zett. Megöregedett, elfáradt, ágynak dőlt. Fia, a merész, az úttörő, aki a tiprott. sáros mezs­gyékről járatlan mezők fe­lé akart tömi. s láthatatlan, örök szépségeket ákart a szemmel látó. kétkezű em­ber elé formálni, az anyag­talant anyaggá alakítva, hogy a megálmodott szépet az is láthassa, aki különben csak az anyagot látná: ez a fiú, aki tekintetét arra fordítot­ta, amerre oly kevesen me­rik. föl, a láthatatlan kék ég felé, s álma anyagául ap­ja életét, a fát választotta. A fát, a gyalulható, véshető, faragható, festhető fát A fát, mert apja fia volt, mert igenis az apja életét foly­tatta. bármennyire nem tud­ta ezt, s ha apja elkesere­dett is az évek óta élő el­lenkező hitben. Apja életét szívta magába, mert a kis műhelyben nevelkedett, s bár az első lépcsőkön túl- ugrott — azért az ő életét élte tovább mégis, csak ma­gasabb fokon Ahogyan az első háznál nagyobb a máso­dik, az először épült vályog­kalyibánál a világváros kő- épülete. Mert az idők rend­je, hogy a gyermek fölfelé törjön, előre, az apjától ka­pott erővel, s az érte nyúló napsugár csalhatatlan, tiszta ragyogásába vetett hittel. A városi asztalosműhely­hez nőtt kis családi otthon­ban haldokló apa valaha éppen így indult el hazulról, nékirugaszkodva, semmitől se tartva, ezekkel a szavak­kal: — Semmi bajom se tör­ténhet. Nekem nem... 1 Eszébe jutottak ezek a szavak még egyszer, most is. és így nyújtotta kezét a leg­kisebb fia felé: — Én nem halhatok meg ... Soha nem volt ebben any- nyira biztos, mint most, a halálos ágyán. S amikor el­engedte a fia kezét, tudta, hogy amaz megérti, mit je­lent ez az utolsóul kimon­dott szó, mely őbenne akar folytatódni: — Élnem kell... (Vége) Tévedés a javából Közel áll hozzám a Rádió­kabaré. Különösképp, ha az egyes műsorok gondosan megtervezettek, s nem nél­külözik a vitathatatlan érté­keket. A múlt hétfő esti prog­ram, az Éveket az életnek! című viszont elszomorító poénszegénységével riasztott mindnyájunkat. Érthető, hiszen már a ki­indulópontot is megkérdő­jelezhetjük. Ha a humoris­ták felkeresik a márianoszt- rai börtönt, s ott szórakoz­tatják az éppen szabadság- vesztésüket töltőket, abban nincs semmi rendkívüli, az viszont mindenképpen meg­hökkentő, hogy ezt a szűk körnek szánt produkciót milliók számára sugározzák. A kollektíva tagjai sejt­hették, hogy rossz úton raj­toltak, ugyanis elbizonyta­lanodtak. A kezdeti nekilen, dülés utón számukra ide­gen területre léptek,- ahol csak tébláboltak. Hiányoztak a magvas, a mélyenszántó, a mégis mosolyt fakasztó blokkok, átváltottak a tudó­sításra, s beszámoltak az ottani házirendről, a kikap­csolódási, a művelődési le­hetőségekről. Csoda-e. ha már csak azt vártuk, hogy mikor zárul ez az eleve re­ménytelen. ez az öszvértípu­sú küzdelem az egyre elnyú­ló percekkel. (Bízunk abban, hogy ez a rendhagyó kirándulás nem ismétlődik. Sem itt, sem másutt.. . Pécsi István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents