Népújság, 1987. május (38. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-01 / 102. szám
MátraM új büszkesége... A nyolc tanterem 88 millió forintos beruházási költsége az esz- közfejlesztéssel együtt igencsak elérte a 100 milliót. A négyágyas kollégiumi szobákban, a szaktan- termekben az 1986 szeptemberi átadás óta zajlik az élet: a lövészversenyen, a téli járörver- senyen, a tanulmányi versenyeken már bizonyítottak is Mátrafüred új büszkeségének lakói. És hogy a következőknek sem lesz köny- nyű, arra bizonyíték, hogy nem kevesebb, mint négyszeres a túljelentkezés a következő tanévre ... (Köhidi Imre képriportja) F alun még mondanivalója van a harangszónak, mert a tüzet, az árvizet, a halált és időt más és másképpen jelzik a harangok. Manapság már a harangszó sem olcsó, pénz kell a halálhoz is, némelyik öreg egy fél életen át kuporgatja a végtisztességre valót. Mostanság keveredünk, munkás a paraszttal, nadrágos az overallossal. sokan néhány évtized után városinak tartjuk magunkat. Tojásért, csirkéért járunk haza. miközben szemmel kísérjük öregjeinket, pedig a parasztvért nem lehet egyköny- nyen kicserélni. — Ha egy temetésen meg akarod tudni, hogy kik a parasztok, számold meg a levett kalapokat. Cirok Jánosért csak kettőt harangoztak, az egyiket a tanács rendelte a szociális alap terhére, a másikat a fia, aki az anyja hibájából már nem láthatta meg élve az édesapját. — Miért nem táviratozott? — Mindent az elöljáróság intézett. Tavasz volt. A temetőben a sírok langyos párát leheltek, a kerítés mentén a sarjadó fűben ibolyák virítottak. Szép, nyiladozó idő volt, de Cirok Janinak, — az apja földszagú sírja mellett. — mégis olyan nehéznek tűnt a levegő. Maga elé képzelte őt, aki nyolc esztendő alatt háromszor látogatta meg a gyermek- otthonban. Egyszer egyenesen a börtönből jött és tortát hozott neki. — Ezután minden másképpen lesz, fiam! Akkor látta utoljára az apját és most a hunyott szeme alatt ez a kép vált előtte, amint átnyújtja a börtönpénzből vásárolt csokoládétortát. Az idő markából gyorsan kipereg az idő, elröppent négy év és már csak egy fakereszt bizonyítja, hogy alatta nyugszik Cirok János, aki élt 43 évet. Az a néhány ember is elszéledt a sír mellől, akik csupán végtisztességnek szánták a megjelenést, így aztán részvétet nem nyilvánított senki. Az anyja egy szakadt zsebkendővel dörzsölgette ki sem csorduló könnyeit és savószinü, félig hunyt szemmel a fejfán az aranyos betűket olvasta. — Mit mondott utoljára? — Téged kérdezett. Jani tudta, hogy az anyja hazugságában az önmagát nyomorúságba taszító ember lelki erőlködését kell keresnie, a delíriu- mos kábulat pillanatnyi tiszta felvillanását, a vigasztalás jó szándékát. Később az egyik sírásótól megtudta, hogy apját éjjel az útmenti árokban találták meg, és amikor megérkezett az orvos, már törött csigolyákkal feküdt a hátán. — Jól járt, hogy megszabadult! A sírásó kezet szorított a legénnyel és ez a szorítás volt az egyetlen őszinte emberi érzés, amellyel a temetésen találkozott. A halálnak. ha már egészen közel van. nincs jelentősége. Fájdalmat és szomorúságot is csak akkor vált ki. ha értelmes élet szakad félbe. Ha kínoktól, gyötrelmektől szabadítja meg az embert, akkor legtöbben felsóha.jtanak: — Megváltás volt neki! A fiú a megbocsátás szomorúságával lépkedett az anyja oldalán, a gyöngyházfényű ég alatt végig a patakparton. ahol minden csupa zöld volt és virág. A nád túlnőtte a vizet, az iszapos pattról tenyérnyi békák ugrottak fejest a kristálytiszta forrásvízbe, amely valamikor vízimalmokat hajtott és gabonát őröltek a hengerek. A kopasz határt már benőtték a gyorsan szökkenő vetések, a búzából már az ágaskodó nyulak füle sem látszott ki, a kanyarban a vén szomorúfűzfa oldalából búbosbankák röppentek fel a közelgő léptekre. A vizet simogató lombok alatt, a régi emlékek parancsára megállt. Az anyja nem nézett hátra, nem is kérdezett semmit csak ment tovább, mintha sosem látta volna a fiát. Jancsi utánatekintett, lépései cammogónak tűntek, a lábán a vastag, fekete harisnya lecsúszni készült, az apja bőr- bekecsét, amely a hátán lötyögött, száz közül is megismerte volna. Tavaszidőben a patakparton mindig vol- . tak kíváncsiskodók, legtöbbjük gyerek, akik titokban madárfészkekről suttogtak, árkot ugrottak, tökhéjcsónakokat úsztattak a vízen. Egy nagylány kislibákat legeltetett a pázsiton és fülig pirulva rákiáltott: — Vigyázzon, mert megcsípi a gúnár! A kedves, féltő hang, egyszerre visszahozta a temető szomorúságából. elhessegette a gúnárt és megsimogatta a kislibákat. — Van tíz éve. hogy nem láttam kislibát. — Akkor maga városi! — okoskodott a lány és alig észrevehetően megigazította a .^szétcincálta szép, szőke haját. A nap vörös tányérja ekkor már lehajolt a nyárfás útra. mintha azon akarna majd átjutni a föld túlsó oldalára. A legény felakasztotta a zakóját eg.v kiálló gallyra, és mint a király, aki visszaszerzi a régi birodalmát, nekitámaszkodott a vén szomorúfűzfának. — Engem Jánosnak hívnak. Cirok Jánosnak! — A részeges Cirok János fia? A lányt zavarba hozta az elszólás, pipacspiros lett, aztán meg olyan fehér, mint a kökényvirág. A vízben csobbant valami, lehet, hogy egy nagyobb hal ért partot, lehet, hogy egy varangy ugrott fejest a habok közé. — Leülök ide. mert régi ismerősöm ez a szomorúfűz. — Akkor legalább ketten őrizzük a libákat! — találta fel magát a pásztor és helyet csinált a fűben. A sárga kislibák szorgalmasan csipegették a sarjadó füvet, a gúnár félszemmel az eget kémlelte, Jancsinak pedig eszébe jutott az itthon töltött néhány esztendő. A fűzfák, a patak, a gólyahír, és az erdőbe vezető- gyalogút, a vadgalambíészek és a malomkerék, amint gurgulázva nyelte a vizet. — Milyen lehet ott a városban? — Ott is emberek laknak! — Engem Emőkének hívnak. Furcsa név. de azért szeretem. — JárSz még iskolába? — A nyolcadikat végzem. És te? ■— Most szabadultam. viHanyszerelö va- gyok. A patakparton sarjadt a kakukkfű, virágoztak a bokrok, vadrózsa- és ánizsil- latú volt a levegő. — Ha ez a vén fűzfa beszélne, emlékezne rám, hiszen kilencéves koromig itt jártam iskolába, itt laktam a szüleimnél . . — Rossz ember volt az apád? — Jó ember volt! Két éve egy egész csokoládétortát hozott be nekem a nevelőotthonba. Az emberek voltak rosszak, akik elrontották és a sírba vitték. — Most hol laksz? — A munkásszálláson. Szakmám van és a magam embere vagyok. Jancsi ezt úgy mondta, hogy még a lány is büszke lett arra. hogy eg.v falubeli legénynek így felvitte az isten a dolgát. — Városon sok szép lány van. — Én nem szeretem a túl szép lányokat' Látom őket eleget a munkásszálláson . . Emőke sóhajtott, aztán a libákra nézett, majd titokban a komoly, szomorú tekintetű fiúra. — Hajtom már a libákat hazafelé, meg aztán édesanyám nem szereli, ha idegenekkel szóba állok. Jancsi vállára vette a kabátot, nem marasztalta a lányt, menjen csak. ha mennie kell, de letört neki egy vadrózsaágat. amely tele volt most fesló bimbókkal. — Nem vagyok én idegen! Mondd meg otthon, hogy a részeges Cirok János fiával beszélgettél, aztán ezt a rózsaágat meg neked törtem. A lány szégyenkezve vette át a virágos ágat és belecsodálkozott a fiú szemébe. — Aztán, minek adsz nekem virágot? —i Arról majd eszedbe jutok. Eltűnt a lány a kislibákkal. Cirok Jancsi visszaakasztotta a törött ágra a kabátját, és hanyatt vetette magát a füvön. Az. apjára gondolt és arra a nagy csokoládétortára, amelyhez hasonlót azóta sem látott. — Ezután minden másképpen lesz, fiam! KJ yugodt, békés álmából csak az esd harangszó ébresztette fel.. . Szalay István cÁ oadt'ózja
