Népújság, 1987. május (38. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-01 / 102. szám
NÉPÚJSÁG, 1987., május 1., péntek S. / ' Egyre kevesebben vannak közöttünk. Pedig ők azok, akik színessé teszik az életet; vágyaikkal, törekvéseikkel, soha nem nyugvó természetükkel hullámokat kavarnak az állóvízben. Közülük kerülnek ki az újítók, az amatőr képzőművészek, versírók. mások ügyében szót emelők. Ck azok, akik nem elégednek meg azzal, hogy hétköznapi munkájuk, pénzkereső foglalkozásuk, s az ezen túl vállalható, sokszor lélekölő maszekolás töltse ki az idejüket. Az élet teljességéhez hozzá tartozik, hogy ki-ki keresse lehetőségeinek határait, új és új területeket hódítva meg. összeállításunkban négy olyan arcéit villantunk fel, amelyekből kiderül; élnek még köztünk emberek, akik az átlagosnál sokkal többet szeretnének magukból megmutatni. A beszélgetéseket Jámbor Ildikó, Koncz János és B. Szabó Pál készítette. Zeltner Imre Papp Imre (Rotó: Szántó György Tóth Gizella) „Belenőttem a munkáslétbe” A MÁV gyöngyösi Kité- rőgyártó Üzemében mindenki ismeri Zeltner Imrét. Nemcsak azért, mert ő a függetlenített szakszervezeti bizottság titkára, hanem mert azon kevesek közé tartozik, akik annak idején, 1951-ben Gyöngyös első ipari üzemének alapítói. — Diósgyőri munkáscsaládból származom — kezdi a bemutatkozást. — Nagyapám az ottani váltcmű- hely egyik alapítója volt. Édesapám is ott dolgozott lakatosként, s ezt a szakmát folytatva én szinte belenőttem a munkáslétbe. Ma a fiam is ezen a gyárkapun lép be naponta. Az ötvenes évek elején csaknem 150 család költözött Gyöngyösre Diósgyőrből, köztük mi is. Az akkori váltó- és kitérőgyárat indítottuk be. Én a vasútipari technikum elvégzése után tizennyolc évig gyártástechnológusként tevékenykedtem. Ekkor indult a KISZ-élet; például a lakásépítési akciónk abban az időben úttörő vállalkozás vált, Egyre jobban az üzem közösségi életének, a munkakörülményeknek javítása felé fordult a figyelem, akár párt-, akár szákszervezeti funkcionáriusként. — A csaknem 800 fős kollektíva függetlenített szakszervezeti titkáraként dolgozik 1978-tól. Miben látja jelenleg a legfontosabb teendőit? — Most egyre nehezebb, eddig nem jelentkező problémákra kell megoldást találni. Az érdekvédelem mellett a termelést is segítenünk kell. Nem szabad engedni, hogy a dolgozóink az önkizsákmányolás zsákutcájába essenek. Az emberek teljesítőképességét, egészségét hosszú távon kell figyelembe venni. — A versenyfutás az anyagi javakért gyakran valóban kényszerpályára sodor bennünket. Napi feszültségeink feloldása egyre nehezebbé válik, ön mivel tölti szabadidejét? — Visszakanyarodom a kezdetekhez. Családom életmintája volt a meghatározó. Apám a híres Diósgyőri Vasas Dalárda oszlopos tagja volt, de a rokonaim közül sokan a gyári zenekarban muzsikáltak, fgy aztán természetes, hogy a munka és a művelődés egymást kiegészítő szerepet kapott az életemben. A népi kultúra iránt vonzódtam, s különö- . sen a tánc kerített hatalmába 1947-től. Molnár Lásziónéval, a kitérőgyár és a művelődési ház csoportjait egyesítettük, s létrehoztuk a mostani Vidróczki együttes elődjét. E művészeti együttes körüli teendők teszik tartalmassá ma is napjaimat. Igaz, hogy már nem táncolok színpadon, de nemiég még gyerekeket oktattam az alapelemekre. Ha az ember egyszer megtalálja az örömét, akkor ehhez hűséges marad. „Hogy együtt tudjunk nevetni . . Régóta ismerem Papp Imrét. Ha egy rendezvényen előadóművészetről, ■ irodalomról, színházról lesz szó, biztosan ott találom. Gyakran mond verset ő maga is társadalmi és családi ünnepségekén, színjátszóival fesztiválokon yesznek részt, a legkisebbekkel meg egyszerűen csak játszik. Köny- nyedén, felszabadultan, mintha akár a testvérük volna. Pedig tanult szakmája és foglalkozása szerint akár hagyhatná az egészet. Nem teszi. Mert színész édesapja, s egykori tanárnőjé Kelemen Zsigmondné, a Gép- és Műszeripari Szakközép- iskolában úgy beleoltották az irodalom és költészet szeretetét, hogy azóta sem tud szabadulni tőle. Többször összefutunk. Ügy két-három évenként új munkakörben van. No, nem mintha nem dolgozna jól, inkább csak keresi a helyét. Nehéz konfliktust kell magában feloldania. Szakismerete — mechanikai műszerész — és az anyagi megfontolások az ipari szervező feladatok felé vonzzák, beállítottsága, éreklődése és főként játékossága a kultúra felé. De hol tart ma, mivel foglalkozik? — A Kisipari Termeltető Vállalat Heves Megyei Ki- rendeltségénél dolgozom Egerben üzletkötőként — beszél a jelenről. — Megkeresem a vállalatokat, s ott. ahol gyorsabb, kisebb feladatot kell elvégezni, ajánlom a kisiparosokat. így hát a környéken élő valameny- nyi „mestert” ismerem. Afféle közvetítő kapcsolat a miénk. Igyekszem úgy végezni, hogy maximálisan teljesítsek. S a munkaidő után marad a régi szenvedély . .. — Ügy tudom, színjátszóival, a Lenkey Kollégium diákjaival legutóbb szép sikert könyvelhetett el... — Aranyoklevelet kaptunk megyei diáknapokon Shakespeare Szentivánéji álom részletével. Űgyhogy a május elsejét Sárospatakon töltjük, az országos seregszemlén. Négy éve foglafko- zom már ezzel a kis csapattal. Nem ez az első alkalom, hogy az első hárem között végzünk, de alaposan meg kellett dolgoznunk a mostíhiért is. — Hogyan bírja még mindig, hiszen lassan tizenkét évet töltött az amatőrmozgalomban! Mi a titka ennek a szokatlan kitartásnak? — Nagyon szeretem a fia- dalokat. Számomra annál nincs nagyobb elismerés, amikor az utcán megszólítanak a régi „neveltjeim", vagy azok, akikkel sokszor csak -egy dramatikus foglalkozáson az úttörőházban találkoztunk. Van olyan is, aki elkerült Egerből, de ha visszajön, megkeres vagy üzen. A múltkoriban például Szovjetunióból kaptam levelet. — Meddig folytatja, hogyan tovább? — Titkos ' tervem, hogy továbbtanulok a tanárképző főiskolán. Eddig a családi gondok kötöttek le, talán most már lesz időm. Ha nem sikerül, a színjátszás, az előadóművészet továbbra is megmarad. Ügy képzelem, ha már öregep találkozom az utcán a gyerekekkel, és kiütik a botot a kezemből, még, mindig és újra együtt tudjunk nevetni... „A saját mércém szerint” Dr. Rácz István a megyei kórház szemészeti osztályának orvosa. Ugyanakkor szenvedélyesen szeret rajzolni is: grafikái rendszeresen szerepelnek megyei és országos tárlatökon. Vibráló egyénisége gyorsan hatalmába keríti az embert beszélgetés közben. — Orvos-grafikusnak vagy ellenkezőleg: ' grafikus-orvosnak tekinti inkább magát? — Valószínűleg én vagyok az a grafikus, aki a legtöbbet tudja a szemről, de azt már nem merném megkockáztani, hogy én lennék az a doktor, aki leginkább jártas a grafikában. Nagyon érdekel a művészet, de ha újra pályát kellene választanom, biztos, hogy ismét a gyógyítás mellett kötelezném el magam. Fontosnak érzem, hogy segítsek az elesetteken. Már gyermekkoromban is ösztönösen a gyengébb csapatnak drukkoltam, ha focimeccset néztem a tévében ... A grafika azért fontos számomra, mert a munkám mellett még egy lehetőséget ad a megméretésre, képességeim kipróbálására, tapasztalataim rögzítésére. — Milyen stílusban alkot? — Kedvelem az absztrakt műveket az avantgárd irányzatokat is. Én magam azonban gondolataim közlésére használom a rajzaimat. metszeteimet. Hogy ezek a gondolatok eljussanak ebben az amúgy is „csendes” műfajban a nézőkhöz, a hagyományosabb képi világot választottam. Leginkább a zseniális magyar művész, Kondor Béla alkotásai hatottak rám. — Az ö műveivel való találkozás nyomán ragadott ceruzát? — Kicsit bonyolultabb története van ennek. Ka- nfaszkoromban jobban érdekelt a film és a színház világa. Egyetemi éveim alatt Debrecenben ismerkedtem meg Bényi Árpád festőművésszel, s ő fordított ebbe az irányba. Itt, Egerben Herczeg István és Dévényi János véleményére, tanácsaira figyelek leginkább. — Nem kacérkodott a gondolattal, hogy „főállású” művész legyen? — Nem tagadom, hogy vonz az ő szabadabb világuk, de tudom, hogy sok tehetséges alkotó is napi megélhetési gondokkal küzd, s ez gyakran vezet erőltetett dolgokhoz. Én így megengedhetem magamnak, hogy csak akkor nyúljak a ceruza vagy a karcolótű után, ha megérik bennem egy-egy grafika terve. — Gondolom, ez a foglalatosság meglehetősen, sok szabadidejét leköti. Mások ezalatt esetleg másodállásban, magánrendelésen pénzt keresnek. Nem aggódik amiatt, hogy lemarad a biztos egzisztencia megteremtéséért folytatott küzdelemben? — Harmiricegy éves vagyok és az orvosszállón lakom, de amíg nincs családom, ez nem zavar. Egy életem van, ebbe kell belezsúfolni mindent, ami érdekel. Ezért az élmények fontosabbak nekem. A másságot én tudatosan vállalom, de azért nem esi-* nálok elvi kérdést belőle. A kollégáimmal jól kijövök. A képeimmel sokkal többet kell küzdenem, mire úgy érzem, hogy megütik a magam elé állított mércét. „Nem akarok elszürkülni” —< Talán furcsán hangzik, de a mai napig a középiskolás évek a meghatározóak számomra — vallja ifj. Numann István, az egri Ag- ria Bútorgyár meósa —. Sokan voltunk az egri Dobó István Gimnáziumban, akik megpróbálkoztunk a versírással. Kerestük a kifejezési' lehetőségeket. Ezt a szándékunkat élhettük ki az akkori társaságban, amelyet Lisztóczky László tanár úr hívott életre, s segítette szárnybontogatásainkat. írásainkból műsorokat állítottunk össze, s elő is adtuk ezeket. Üjságunkat magunk írtuk, s első zsengéink is ezeken a lapokon jelentek meg. — Az erdésztanulóból hogyan lett faszobrász, majd meós? — Hátránnyal indultam azokkal a falusi srácokkal szemben, akiknek a természet, az erdő szinte a vérükben volt. Hamarosan az Agriában találtam magam, betanított asztalosként szedtem ki a gépből az anyagot és közben gondolkodtam. Alkotó foglalatosságot kerestem. Ezért örömmel végeztem el a faszobrász iskolát. Az irodalom, a képzőművészet a munka mellett mindig segített eligazodni a világban. Számomra mindez olyan természetes igény és szükséglet, mint az, hogy mások futballmeccsre járnak. — A Művészet című folyóirat egyik számát olvasva egy Derkovits-tanulmány alatt a nevét láttam. Ritkán fordul elő, hogy egy szakmunkás esztétikai jellegű írással jelentkezik egy országos lapban... — Egyre jobban keresem az összefoglaló, iránytűszerű tudást. Ezt a filozófia jelentette számomra. Dohnál Tibor barátom ösztönzésére három éven át jártam Budapesten a marxista eí;ti egyetemre. Ott Barna József tanáromtól rengeteget tanultam, világlátásomat neki köszönhetem. A tanulás mindig felszabadító hatással volt rám. A rendteremtés igénye, a munka, a rajz, az írás egymást kiegészítő, segítő létformák számomra. — Érzek egy kettősséget a napi munkája és az előbb említett 'kifejezésmódok között. Nem szokványos, hogy egy meós versben vagy akár filozófiában keresse, s találja meg a világhoz való viszonyának 1kulcsát. — Valóban, a gyár egy másik világ. De csak részben, hiszen közösségeink tartalmasabbá tételéhez az ember egész létével hozzájárul. Nem könnyű nap mint nap közelebb jutni a „rendteremtéshez". Kényszeríteni önmagam a küzdelemre, hogy nehogy elszürküljek. Liszt Ferenc mondása jár most gyakran az eszemben, aki szerint: Ha egy napig nem gyakorolok, akkor azt én érzem meg, ha két napig sem, azt a mű, s ha három napig, ékkor a közönség látja ennek kárát.” Sokszor úgy érzem, hogy a három nap már régen elmúlt, s mi még mindig nem gyakorolunk ... dr. Rácz István ifj. Numann István A teljes élet vonzásában
