Népújság, 1987. május (38. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-23 / 120. szám
Dario Fo - színészkezekben „De minden informatív jellegű. Mert Dario Fo színháza merő publicisztika És amikor vége az előadásnak, senki nem megy haza. Fo igazgató úr mikrofonnal a kezében, lemegy a nézőtérre, és beszélgetni kezd a közönséggel. Néha csak tíz percig, néha órákig. És amikor — hajnal felé — elhagyjuk a nézőterét, jó érzés fog el: milyen jó, hogy vannak még. akik ilyen mélyen hisznek a színház ősi erejében.” (Julian Lewanski, Dialog 1972 12.) Ma este felgördül a függöny az egri Gárdonyi Géza Színházban, s Gáli László igazgató rendezésében láthatja a közönség Dario Fo: Nem fizetünk, nem fizetünk! című darabját. A szereplők: Szabó Éva, Horváth Sándor, Zsolnai András. Borbás Gabriella és CJjréti László — a József Attila Színház tagjai. A kollégák azt mondják, hogy már csütörtökön meglátszik rajtam ... Pénteken meg már kétszer kell elmondaniuk valamit, hogy odafigyelésemet kikény- szerítsék. Hétfőn meg jobbnak látják, ha békén hagynak, hadd ímerengjek el kedvemre az elmúlt hétvége történésein .. . Minden hónapban fiaimmal tölthetek egy hétvégét; egy csonka hétvégét, csupán másfél napot, mert a Hivatal így látja jónak. Így aztán nem sok értelme van, hogy budapesti otthonomba hozzam a srácokat: majd háromszáz kilométerre élünk egymástól, az utazás rengeteg időt elrabolna, értékes együttlétre jószerivel csak fél nap maradna — fáradt apuka kínlódása, fáradt gyerekekkel. A problémát úgy próbáljuk áthi- hidalni, hogy inkább félúton, a dunántúli kisközségben élő nagymamát és nagypapát boldogítjuk. A srácok nagyon jól érzik itt magukat, de a falusi környezet kiragadja őket kezeim közül. Anyám s apám ma már kevés hittel s kevés reménnyel szemlélik sorsunkat. Harmadik házasságommal próbálkozom, s hogy ez a két fiú megőriz bennünket emlékezetében, csak legtitkosabb vágyaik között szerepel. Már egyre ritkábban gondolnák azzal, amiben hosszú évekig reménykedtek: hogy végül majd csak észhez térek, s életem hajóját visszakormányozom az évekkel ezelőtt elhagyott asszonyhoz annak érdekében, hogy gyermekeim mellett lehessek. Más megoldást elképzelni aligha tudnak. Egy más világ, egy más generáció. Mi, az ötvenes évek gyermekei, egy idősek lévén azzal a családjogi törvénnyel, melynek módosításától csodákat vártunk, és mely csodák minden bizonnyal elmaradnak; mi. harmincegynéhány éves felnőttek, túl, tán életünk jobbik felén — „vaskalaposságban" vajmi keveset különbözünk őseinktől. Csak éppen más földbe vertük ama karót, melyhez az ebet kötjük s kötöttük. Más világ vagyunk, más generáció — de fölnőni magunkhoz ugyanúgy nem tudunk. Mert akármilyen családjogi törvény igyekszik is rendezni szétzilált sorainkat, ha annak „intézményrendszere” nem épült, nem épül ki bennünk: értelmünkben és szívünkben. Márpedig nem épült ki ezerkilencszázötvenkettő- lől mostanig nem: épp ezért a törvénymódosítás. S hogy ez az „intézményrendszer” eztán kiépül: bennünk van ennek záloga. Gyatra zálog. Alaptalan a felépítmény. Hogy hogyan csináljuk, minta ninícs rá, magunknak s magunkban kell a megoldást megkeresnünk. S bízva abban, hogy a jog és „kiszolgáló személyzete” ebben partnerünk lehet. A pszichológus kirakatta a „világtesztet” a gyerekkel, és megszületett a szakvélemény sommás mondata: „Zoltán részéről nem történt az apával szemben elidegenedés, míg Balázsnál ez kifejezett. A láthatás helyileg K.-ra lokalizáló meghatározása a gyermekek pszichikus egészsége érdekében indokolt” Vagyis: nem hozhatom el őket. Mert akkor elidegenednek tőlem. Ha meg a kisváros szeles utcáin sétálgatunk, s netán sorra kóstolgatjuk a cukrászdák összes kínálatát, az idegenség oldódni fog, mert a srácok érzik, hogy apjuk az „utca gyereke”, és ez nagyobb melegséggel tölti el őket, mint otthonom, mi számukra ugyanúgy otthonná vált az elmúlt esztendőkben. Tudtam, hogy Zoltán fiamnak problémái vannak az óvodában: az óvó néni nem tudja szóra bírni, s némi dresszúra után a fiú megkönnyebbülten produkál egy kis kupacot a nadrágjába. Gyanítom azt is, hogy bár éppen csak lábra kapó csöppség volt a válás idején, így nem sok mindent érthetett meg a körülötte zajló viharokból, de ezek a viharok mégsem hagyták érintetlenül, lelki sérüléseiben én is „vastagon” benne vagyok. Elutaztam hát a pszichológus szakemberhez: mit tehetek én? Miben segíthetek? Milyen viselkedés volna kívánatos a részemről, hogy a pszichológiai szakrendelés eredményesebb legyen? Utazzon csak haza, mondta hűvösen a gyermeki lélek nyilván tanult tudora; a fiút meg bízza rám. Mit volt tenni, hazajöttem. S ilyenképpen megveretve bár, de még jobban fölerősödött, bennem a „renitens” tudat: a felnőttek há- zatáján kéne mégis csak körülnézni, ha baj van a gyerekkel. A szülőket kéne „terápiáz- ni” .. . Baj van a gyerekkel. A nagyobbikkai, amelyik „elidegenedett” tőlem. Szorongok, mint szokás szerint: egy hónapja találkoztunk, s egy hónap nagy idő. Mindig szolgál valamelyikük meglepetésekkel: megnőtt, megerősödött; új szokások, tulajdonságok hoznak zavarba vagy gondolkodtatnak el; megint ott kell kezdenünk, hogy a „nemek” egyértelműen nemek, és az „igenek” egyértelműen igenek; s vajon, rájár-e még a szájuk arra a csúnya szóra, amit a múltkor „ottfelejtettünk” a jeli arborétumban . .. ? Balázs, az „elidegenedett" gyerek arca ragyog. Megölelem, megcsókolom, kerülöm a túlzott érzelmességet, hogy ne hozzam zavarba édesanyja előtt, habár a gyerek elpötyögte a múltkor: anyu nem haragszik ám, ha szeretlek téged . . . Pár szót váltunk az anyával, könnyed, csevegő hangon, mintha mi sem történt volna köztünk az elmúlt hetekben, hónapokban, években. Mintha minden a legnagyobb rendben volna. Látom, neki is jó így, szorongása enged. S a gyerek majd .szétcsattan az örömtől, hogy végre egyikünk sem emeli három oktávval magasabbra a hangját, hogy valamiben most végre egyetértünk. Hát akkor most igazán szabad! — gondolhatja a gyermek, mert azt veszem észre: hirtelen ágaskodni kezd, húz lefelé, mászik fölfelé, hogy végre ő is megcsókolhasson, boldogan és önfeledten, nevelő szülője rosszallása vagy vélt rosszallása nélkül. — Láttalak ám a múlt héten is! Amikor itt voltál a gyermeknapi ünnepségünkön. — Anyát én is láttam, de téged nem. Hol voltál? Merre? — Vele voltam! — Anya is látott engem . .. Mért nem mondtad, hogy találkozni akarsz velem. Akartál volna? — Én akartam volna, de én még nem szólhatok ... Mert én még kicsi vagyok. De te is oda jöhettél volna .. . Hát erre mit mondjak? Hogy éppen azért mentem el a gyermeknapra, hogy találkozzunk, hogy közös legyen az ünnep? Hogy együtt örüljünk? Mondjam, hogy hiába mentem kitartóan feléjük, anya elfutott előlem mindannyiszor. Nem, ilyesmit nem mondhatok. Hazudjak valamit? A gyerek úgyis megérzi. Beharapom hát a számat, és csak any- nyit mondok: legközelebb majd jobban megszervezzük . .. Majdcsak fölkapaszkodunk mi is azon a létrán, melyen a gyerekek állnak. Emlékszel, apu? — mondja „nagyfiam”; a létrára, a Nádor téren ... Emlékszem, hát hogy ne emlékeznék. Nem is akármilyen létra volt: mátrailétra, égignyúló, a játszótér kellős közepén árválkodott. Balázs „kiszúrta”; a homokozóban is inkább csak négykézláb közlekedett az idő tájt, csak első bizonytalan lépéseit próbálgatta még, de ezt az égigérő csodát birtokba akarta venni. Mindenáron föl akart mászni a „jétjája, a mátjaijétjája”. És bömbölése fölverte a játszótér békéjét, mert a hirtelen jött atyai tanácstalanság egyetlen tiltásban összpontosult. A gyerek eszeveszetten kapaszkodott a „mátjaijétjába”; hogy oldjam meg ezt értelemmel — a magam értelmével és a gyerek értelmével?! Jó — egyeztem bele; megyünk, fölmegyünk, de nem a mátjaijétjája —, hanem a mátrailétrára ... És elkezdtük tanulni a gyermeki nyelv rémét: a bűvös „r" betű kiejtését. Fintorogtam és grimaszoltam, pörgettem és öltögettem a nyelvemet, mutatván, hol álljon, hogy rezegjen és recsegjen; és a gyerek egyszer csak kimondta, kristálytisztán, érthetően: MÁTRAILÉTRA! No, akkor gyerünk! Föl a létrára — a játszótéri kismamák „micsoda szülő!” rosszallásától kísérve . .. A gyermeki emlékezet ennél sokkal későbbi, szerintem jelentősebb élményeket is. elfelejtett. S fontosabb dolgok fölött siklott át, mint számára jelentéktelenek, érdektelenek fölött. De a létra megmaradt... S úristen, vajon, még mi minden, amiről sejtelmünk sem lehet?! A modern pszichológia, az emlékezet működését vizsgálva és magyarázva, már arról beszél, hogy az emlékezés jóval azelőtt is létezik, mielőtt az észlelés foyamatai cselekvéssé válnának; az észlelés és emlékezés „tanulása” már a méhen belüli fejlődés során jelentkezik... Mi minden munkálhat hát idegeinkben, amiről a köznapi értelemben mi magunk sem tudunk, magyarázatát még csak nem is sejdít_ hét j ük! Könyvet írok. Igaz és mesés történeteket gyerekeknek, felnőtteknek. Amikor még ötletszinten volt az egész, beszéltem róla fiaimnak is; később mutattam belőle részleteket — emlékeznek rá, vajon? De mi lesz a vége? — érdeklődtek. Hát... itt a vége, fuss el vél^! — vágtam ki a rezet. És Zoltán fiam fölkapta ezeket a szavakat: itt a vége, fuss el véle! — és el is rohant, ki az udvarra, s nyargalászott körbe-körbe, képzeletbeli zászlóként lobogtatva ezt a mondatot. Nosza, több se kellett nekünk, nyomába eredtünk, hegy meg ne szökjön Zoli a végével. Mert anélkül nem ér semmit az egész. Z oli meg énekelt, énekelt, énekelt boldogan : Fogjál meg, ha tucc, te háromfejű strucc! HERCEG ÁRPÁD Létra
