Népújság, 1987. május (38. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-16 / 114. szám
8. NÉPÚJSÁG, 1987. május 16., szombat összefonódott Kamenicz- ky Antal élete az egri szakmunkásképzéssel. Annakidején a legfiatalabb igazgatók közé tartozott az országban, ma már a nyugdíjaséveihez közeledik. De töretlen hite, lelkesedése miatt ifjabbnak érezhetjük, mint sok huszon- évest. Amikor arra kértem, hogy saját sorsáról valljon, arra számítottam, hogy egyúttal pályáján keresztül föl- tárul a 212. Számú Bornemissza Gergely Ipari Szakmunkásképző Intézet múltja és jelene is, s várakozásomban nem is csalódtam. A hősi korszak — Szokványos életút az enyém — kezdi szerényen a visszaemlékezést beszélgetőtársunk. — Budapesten végeztem az ötvenes években, s a volt Margit körúti fegyházból átalakított szakképző iskolában kezdtem magyar—történelem szakosként. Akkoriban egy igazgatóság irányította ezeket az intézményeket, két év múltán odakerültem, s szakfelügyelőként jártam Pest, Nóg„Minden emberben van jó, csak a szikrát kell megtalálni” Egy igazgató, háttérben az iskolával rád és Heves megyét. Amikor megszüntették ezt a központot. választhattam, s én Egerbe jöttem: 1954-ben, 24 évesen az ország legfiatalabb igazgatójává lettem. Hősi korszak volt. Kezdődött valami, ami nagy vargabetűkkel jutott el odáig, ahol most tartunk. — Melyek voltak ennek a bizonyos útnak a főbb állomásai? — Az új típusú szakmunkásképzés 1950-ben szerveződött. Négy esztendő alatt a harmadik irányítója voltam ennek a barokk városban. Az egri Tábornok-házban öt tantermünk volt. s úgy tíz pedagóguson kívül még a vállalati szakoktatókra támaszkodhattam. A fejlődés 1957-től lódult meg. Ahogy létesültek az üzemek, növekedett az igény az ultánpótlásra, úgy gyarapodott tanulóink létszáma is. A tetőzés 1968-ban következett be, amikor 2800 diákot oktattunk. Ez a helyzet már nagyon szorítónak bizonyult, mindenképpen szükség volt új épületre. Ez végül a Kertész utcán született meg, amely tornateremmel, tanműhellyel és kollégiummal egészült ki, így valóságos oktatási komplexummá vált. De az igények szakadatlanul növekednek, mivel maga a tanterv is átalakul. Előbb a „3 -j- 3-as” módszerben dolgoztunk, vagyis három nap elméletet követett ugyanennyi gyakorlat, majd jött az „5 + 5”, vagyis egy heti iskolát egy hét termelés követ. Megvalósítottuk a szakközépiskolás képzést, s az érettségizettek is szákmát szerezhetnek nálunk. Nem csoda, ha már a 13. Számú Általános Iskola épületére is szükségünk van. Közel a gyakorlathoz — Az egyik legsokoldalúbb, legszínesebb iskolatípus ez a szakmunkásképző. Miért van szükség ennyi változásra, s hogyan tesznek eleget a követelményeknek? — A fővárosban szakosították az intézményeket, mert ott jobban megoszthatják a feladatokat. De mi képezzük a vas- és villamos iparban és a szolgáltatásban dolgozókat, sőt, az ollyano- kat is, akik bizonyos szükséges ritka szakmához értenek. Most az építőipar következik, a HÁÉV segítségével készítjük fel a jövő munkásait. — Az ipar fejlődésével járnák feladataink. A kezdetek óta 28 ezer dolgozót indítottunk útnak. Amikor az üzemeket járjuk, mindenhol volt tanítványainkkal találkozunk. Ez szerencsés is, mert segítőtársainkká válnak. A vállalatok részéről az igény ma sem csökken, szilárd a kapcsolatunk: a végzetteknek egy-két esetet leszámítva nincs elhelyezkedési problémájuk. Ez annak köszönhető, hogy frissen reagálunk a gyakorlat kívánalmaira. Egy-két év alatt átrendeződhet a szerkezet, s erre készen kell állnunk. — Ez állandó készenlétet, hajlékonyságot követel. Miként felelnek meg ennek az igénynek? — A jelenlegi 1500 tanulónkat 105 tanár, szakoktató és nevelő vezeti. Az első évfolyamon megadjuk az alapokat, imajd a csoportok szakoktatók irányításával lépnek tovább. Harmadévesen már felnőttbrigádokban dolgoznak diákjaink. Csak rendszeres ellenőrzés, átgondolt szervezés mellett tekinthetjük át az egész területet. Ebben a vállalatok sokat segítenek, a végzősök jelentős része már teljesítménybérben tevékenykedik. Ez jelentős ösztönzés. Mi sem bizonyítja jobban, hogy célt érünk, mint az: évek óta eredményesen szerepe- lürtk a szakmai tanülmányi versenyeken. Az összegzés szerint az elmúlt esztendőben 218 intézet közül a harmadik helyezést értük el. Elindítani a kisebb adottságúakat — Amiről beszámolt, azt másként, mint egy jó tantestülettel nem lehet megvalósítani. Hogyan állt ösz- sze a „csapat”? — Kitűnő tanári gárda szerveződött. Ebben természetesen szerepe van annak is, hogy Egerben vagyunk. Egyébként nem túl vonzóak a szakmunkásképző intézetek. Az is gondot jelent, hogy a műszaki pedagógusképzést nem oldották meg. Így aztán mérnökökből to- borzódott Oktatóink egy része: a munka és a tanítás mellett kellett megszerezniük nevelési ismereteiket. Az persze kedvező, hogy magukkal hozták a műhelyből a műszaki igényességet és fegyelmet, azt amit nem lehet könyvből elsajátítani. — Nincs könnyű dolgunk. Nem a legjobb képességű diákokkal kell megértetni a tudás, a rend, a fegyelem, a szervezettség szükségességét. Jó néhányan akadnak, akik még a betűket sem mind ismerik. Mindent elkövetünk a felzárkóztatás érdekében, de így is nagy a lemorzsolódás. Sok tanítványunk úgy érkezik ide. hogy rajta a címke: „Ott majd csak csinálnak vele valamit". Úgy tartom, hogy nem az az igazi Siker, hogy a kiemelkedőből formáljunk még jobbat, hanem az. hogy a kisebb adottságút is hozzásegítsük a teljes élethez. Fontos feladatunk így az állami gondozottak pártfogo- lása, egészen 20 éves korukig egyengetjük lépteiket. De még a kisegítőiskolásokkal is bajlódunk: számukra a közismereti tárgyakat a minimálisra csökkentjük. — Ez küldetéses vállalkozás, de milyen eszközökkel sikerül a holtpontról kimozdítani a „nehéz eseteket”? — Ki-ki gondoljon bele: milyen érzés lehet állandóan sikertelennek lenni, mindig a sor végén állni. Mi megpróbáljuk megadni azt a jóleső érzést, hogy szükség van rájuk, eredményeket érhetnek el. A tanárok i® azért kötődnek az intézethez. mert a fiatalok e rétegétől sok szeretetet kapnak, ha megfelelően közelednek hozzájuk. Nekünk kell a fantáziájukat, igényességüket felébreszteni. Ebben a szakma óriási segítség, mivel megérzik az alkotás örömét. Kötődés — Ez az intézmény híres arról, hogy sokat tesz a kötődés erősítéséért. Milyen megfontolásból alakítják ki hagyományaikat ? — Ha nem is rögtön, de a végzés után néhány évvel már felismerik, akik nálunk tanultak: milyen fontos is volt ez az időszak. A katonaidő és a családalapítás után jön a ráeszmélés: „Voltam én diák is”. Ilyenkor fölelevenítik magukban, amit itt átéltek, s ez hátterükül szolgál életükben. Sajnos, elszomorít, hogy sokaknál nem sikerül az elmozdulás. Még jobban kell törekednünk arra, hogy a tájékozódási képességet beleoltsuk diákjainkba. Ez az, amiről Szent-Györgyi Albert beszélt a híres tévéinterjújában: a jövő egyre inkább továbbfejlődésre képes embereké. Életre szóló ismereteket nem adhatunk, de töltést, indíttatást igen ... Gábor László Az író arcképe A magányos egri írócsillag, Gárdonyi Géza életének dokumentumai tekinthetők meg a Népújság-napok keretében az egri 212-es Számú Szakmunkásképző intézetben, amely Gárdonyi egyik hősének, Bornemissza Gergelynek nevét viseli. Mai összeállításunkat e kiállítás dokumentumaiból, Kőhíd i Imre reprodukcióiból válogattuk. V8 o*fe>Var' GvŐr. !88tí VALLOMÁSOK A HIVATÁSRÓL Négyen a tantestületből Nyíri József Tihamériné Szucsik Ágnes Nyíri József, kollégiumigazgató — Ma büszkén és boldogan állapíthatjuk meg: nem volt hiábavaló munkásságunk. Szép hagyományokat alakíthattunk ki tanulóinkkal, amelyeket évről évre ápolunk, őrzünk és bővítünk. Eredményeink országosan is elismertek, már hatodszor kapott kollégiumunk arany oklevelet. Ez nem kis dolog. — Megszerettem a szakmunkástanulókat: őszinték, nyíltak, ragaszlkodóak. Értük érdemes helytállni, dolgozni, velük együtt munkálkodni. A jelmondatom az: „Hivatásod küzdeni mindazokért, akik rabul ejtik szíved, nevelni neked kell, s ezt zokon sohase vedd!” — A katonaságtól 1952- ben szereltem le, s utam egyenesen haza vezetett Egerbe. Nagybetegen várt itt rárri édesapám, aki két keserves éven át nyomta az ágyat tehetetlenül, gyámo- lításra szorultan. Nevelői állást vállaltam, s a gondjaimra bízott gyerekeket kellett szervezni, kialakítva a közösséget: 1962-től 1973-ig elnyertük a kollégiumi címet. Közben jeles eredménynyel elvégeztem itt Egerben a főiskolát ének-zenei tagozaton. Első dolgom volt az ifjúmunkás énekkar megszervezése, amellyel több éven át nyertünk országos versenyeket. Pedig kezdetben siralmasan ment, körülményeink nehezek voltak. — Az élet számtalan kedves, feledhetetlen élménnyel, ajándékozott meg. Szeretem városomat, intézetünket, az ott dolgozók mindig segítségünkre voltak. A 15. kollégiumi napunkat ünnepeltük meg szerdán. Tudjuk: jövőnk akkor tisztel bennünket, ha jelenünket, ami már számunkra múlt lesz, tökéletessé formáljuk. Berta László, intézeti párttitkár — A mozgalomhoz való kötődést a pályamódosítás sem szakította meg. Előzőleg a vállalati KlSZ-titkár- ként dolgoztam a KAEV 10. számú gyáregységében. Hogy miért? Mindig vonzott a kötelességen túl végezhető munka, főleg amit az ifjúságért tehetek. Ez magyarázza meg a vonzódásomat, s azt, hogy így alakult életeim. — Megfelel számomra, hogy mint pedagógus és mint párttitkár a fiatalok gondjaival, nevelésével kell foglalkoznom. Alapszervezetünk egyik legfontosabb feladatának tekinti a KlSZ-szerve- zetek támogatását. Ennek a gondos és folyamatos tevékenységnek az eredménye, hogy ifjúkommunistáink számos szép sikert könyvelhettek el, s mint munkások is helytálltak. Nehézségek persze minden területen akadnak, de együtt gondolkodó és dolgozó közönséggel könnyen megoldhatóak. A jövőben is azt tekintjük feladatunknak, hogy művelt szakmunkásokat képezzünk, akik a párt politikájának képviselői is. Rapcsok Istvánné, magyar szakos tanár — Pályakezdőként kerültem 1973-ban az intézetbe. Friss diplomával a zsebemben döbbentem rá, hogy a felsőoktatásban nem készítettek fel a sajátosságokra. Képeznek gimnáziumi és általános iskolai tanárokat, de egyetlen tankönyvben sem esett említés a szakmunkás- képzésről. — A továbbiakban — magyar szakos tanárként — fölül kellett bírálnom saját értékrendemet és a társadalmi megítélést, mely szerint a műveltség egyenlő a humán beállítottsággal, a művészetek iránti fogékonysággal. Legalább ilyen fontos a jó manuális készség és a technikai érzékenység. — Ezekkel a nehézségekkel kollégáim segítségével viszonylag hamar és sikeresen megbirkóztam. Elhivatottságuk ámulatba ejtett. Az ő példájuk nyomán jutottam el a felismerésig: teljes hitre és odaadásra ván szükség. A szakmunkásképzés szívügy. Itt csak az marad meg, aki ezt megérti. Nemcsak tanárrá, de peda- gógyissá is érik itt az ember. — Diákjainknak sok mindennel meg kell birkózniuk azon túl, hogy a serdüléssel járó problémák is most jelentkeznek. Meg kell szokniuk a „kettős életet”: egyszer az iskolapadban, másszor a munkapad mellett. Egyszer a tanműhely zárt világában, másszor a termelésben: csak akkor tudnak az akadályokon túljutni, ha türelemmel, szeretettel vezetjük őket ezen az ismeretlen úton. A tanár—diák kapcsolatnak élettelinek, emberközelinek kell lennie. Így nemcsak a tantárgyat szeretik meg, hanem külön feladatokat is vállalnak: énekkart, színpadot vagy versenyeken vesznek részt. — Ezért nem mondom, hogy hálátlan feladat á szakmunkásképzőben humán szakosnak lenni. Meg kell tanulnunk a .legapróbb igyekezetei is értékelni, a legkisebb eredményt is észrevenni, így juthatunk el a közösen végzett munka örömének felismeréséig. Tihamériné Síucsik Ágnes, kulturális nevelőtanár — Negyedik éve vagyok az iskolában, népművelői pályáról kerültem ide. Akkor még fogalmam sem volt, a rám váró feladatokról. Ma már tudom, hogy nagyon szép és nehéz, amit vállaltam. A hozzánk kerülő kamaszok főleg műszaki érdeklődésűek, iskolai tanulmányaik során eddig kevés sikerben volt részük. Segíteni kell nekik a beilleszkedésben: elősorban ezt várom az iskolától. Ha sikerül, és elismerik munkámat, rendkívül boldog vagyok. A hivatalos értékelésen túl még többet jelent a diákok szeretete és ragaszkodása. — Gyakran találkozom a kérdéssel: kulturális tevékenységgel vagy szakmájával foglalkozzon a diák. A válasz csak látszólag köny- nyű, hisz mindkettőre szükség van. Reménykedem a helyes arány megtalálásában. Lehet, hogy túl optimista vagyok, de bízom a nyugodt, békés nevelési 'fo. lyamat esélyében. Ennek a szakmunkásképző intézetnek szükségképpen a tantestülete is nagy, több mint száz pedagógus oktatja a diákokat. Nem kis fejtörést okozott, hogy kiket is szólaltassunk meg közülük, hiszen jóval többen megérdemelnék, mint ahányan szerepelhetnek e hasábokon. Végül ők, négyen vallanak életükről, munkájukról. Kapcsok Istvánné Berta László
