Népújság, 1987. május (38. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-16 / 114. szám
világ nem velünk kezdődött, ezért A kíváncsiak vagyunk őseinkre, mert a jelen ismeretében el lehet képzelni a múltat, meg lehet álmodni a jövőt. — Csak az történt meg, aminek a történetét megírták — vallotta Gorkij. A falukrónika indíttatására a tanácselnök összehívta a vezetőséget és azokat a jeles személyeket, akik a történelem élő tanúiként szereplésre számba jöhettek a készülő műben. Ott volt Gól Antal az utolsó községi bíró, a kedves, öreg bábaasszony, aki — amíg fel nem épült a szülőotthon — a világra segítette a falu népét, Kardos tiszteletes úr egv uborkásüveg erős gumijával átkötött iratcsomót nyújtott át némi pátosszal: — Vigyázzon barátom, ezek kincseket rejtenek! Igazán lelkesen segített mindenki és néhány hét alatt a faluban közüggyé nőtte ki magát a krónika. Levelek, megsár- .gult fényképek kerültek elő, kallódó muzeális értékű dokumentumok tizenkilencből, negyvenötből, emléktárgyak az 1848-as szabadságharcból. — Ez volt a bélyegzőnk! — bontotta ki a gyolcskendőt egy madárcsontú asszony, aki tizenötöd magával a felszabadulás után megalakította a Vörös Hajnal Ttsz-t. Harmadik kiérkezésem még tavaly, a november végi hóviharok idején volt, bele i-s fulladtam a fúvásba és ha nem jön a tsz hóekéje felszabadítani a déli buszjárat előtt, az utat, akkor ott maradok ki tudja meddig. — Üljön fel! — ismert meg a traktoros és hatalmas vállával útszélre lökte a Zsigát. —* Ez az ötvenméteres szakasz a rázós, a többit már játszva szétnyomja a Rajba. Szobameleg volt a traktorfülkében, légkondicionált viszonyok között diskuráltunk, a százegynéhány lóerős gépóriás pedig többkevesebb gázzal tette a magáét. Egy óráig tartott az út járhatóvá tétele, de ez alatt az idő alatt többet megtudtam Csattos Bercitől a faluról, mint háromórányi stúdium alatt a tanácsi irattárban. Azt, hogy 1960-ban vásárolták meg a tsz-ben az első tehergépkocsit a GAZ 51-et, a Rákócziban akkor állították be az első főagro- nómust, de félezer hold búzát még kézzel arattak és egy párra tíz hold jutott. A tsz történetében 1970-ben volt a legmagasabb a szőlőtermés. Huszonháromezer mázsa! Csattos úgy beszélt az itt először termelt mustár, cirok, meg a fűszerkömény 1986-os aszálysújtotta esztendejéről, mintha most venném ki a zsebéből a kárba veszett milliókat. — írja csak bátran! Felelek azért, amit mondok... Még akkor télen, a kastély felújításánál az építőbrigáddal is találkoztam, iskolát csináltak az ősi kúriából. — Klasszicista stílusban épült, 1130 táján! — kiabálta egy fülig malteros legény. — Honnan tudja? — Érdeklődtem az ősöknél — vigyorgott és inogni kezdett alatta az állvány. A kései kitavaszodás időszakában, a nagy szőlőfagyok idején, úgyszólván mindenki tele volt mondanivalóval, féltették a szőlőt, az idei termést, aggódtak a vesz- szők jövendőbeli állapotáért. Ha akkor, valaki „tudományosan” feltette volna a szónoki kérdést: hogy vajon sajátjának éí- zi-e a paraszt a közöst, akkor fülénél fogva hoztam volna ki ide, egy kis történelmi leckére. — Bámuljon, mint a gólya a boglya tetejéről. Az emlékezet állandóságából szinte a szemem láttán hullottak ki a letűnt évek igazságai, a verejtékes életindulás, a küzdés, a harc, a civakodás, a visszaélések, az aszály- és fagykárok, a formálódó, job- buló emberi sors. Miközben sűrűn érkeztem a faluba, a tanácselnök és a mecénás tsz-vezetők érdeklődtek a hátam mögött: — Jön-e már?. Mikor kezdi a munkát? Ebben a faluban annyi lapos terület sincs, hogy — bárhol a határban — megállna rajta egy golyó. Kedvezőtlen adottságukat senki sem vitatta, segítség is jött bőven, amíg futott az állam zsebéből, de a kérdéseikből megértettem, hogy bizony jól ismerik ők a maguk hordozta sorsot. Nem tagadják apáik iszonyatos nyomorúságát, de féltik azt, amit eddig már létrehoztak és a holnapot nem óhajtják rosszabbnak tudni a mánál. Sokadszori találkozásunkkor már eltakarodott a kegyetlen tél, amely halottakat vitt el a faluból és ősszel ültetett oltványokat, amelyek kifagytak. Eljött április, amely az idén ahelyett, hogy a bolondját járatta volna velünk, megemberelte magát, helyrehozta a már kipusztultnak vélt őszi vetéseket, megcirógatta a szőlődombokat és májust idézve kies lta a félholt rügyeket is. Eljött az oltványok ültetésének ideje. — Noé ismerte a szőlőt, mégis olyan kevesen tudják ültetési módját! — vélekedett az elnök, aki ugyan közgazdász, falubeli, de a szőlő szakszerű ültetésére ő sem vállalkozna. — Apád nem tanított? — Gyermekkoromban magyarázta; talpgyökér, szívógyökér, és hogy a vesszőt hány rügyre kell visszavágni. .. Egyik napon egy virágzó barackfa hozott össze néhányünkat a Rózsás-dűlőben, nem: messze tőlünk kukoricát napraforgót vetettek a gépek a párolgó májusi földbe. Kerülgettük a szavakat, elnyújtóztunk a zöld fűben, de láttam az arcukon, hogy kíváncsiak, érdeklődni szeretnének. — Mondták, hogy végeztél a munkáddal — kezdte az elnök. — Majd ha ráadják az áldást. — Nem sokat zavartál az irodában! — A falut annál többet. — Mióta termelünk szőlőt? — kíváncsiskodott egy Taksony képű magyar. Mit mondanak a régi írások? — A régi grófi pincét, amelyikben egy négylovas szekér megfordulhat, 1200 táján vájták ki a tufából. Ott a falban a relik- ve. Délután az elnök az irodában csak a szavait irányította felém, tekintete tova szállt fölöttem, azt gondoltam, hogy valami nincs rendjén, neheztel talán amiatt, hogy többnyire nem tőle és ném a hivataloktól szereztem az információt. — Te már a lelkünket is ismered? — Erre törekedtem. — Bajokkal küzdünk. — Majd csak forog másképpen is a kerék ... — Neked hiába bizonygatnám, hogy ma már a Természet természete is változik, sietnek a telek, késnek a tavaszok, kimara- doznak az esők, a szokottnál keményebbek a fagyok. Az a 'baj, hogy a saját kényszerváltozásainkat nem tudjuk már követni, belekeveredünk a szabályozók útvesztőibe, drágán vásárolunk és olcsón adunk el. Négy éve még huszonkét borkóstolónk volt az országban. Az adókkal együtt ezektől szerencsére megszabadultunk, melléktevékenységeink költségkihatásai tavaly kis híján fejreállitottak minket. — Fej vagy írás? Az ember sorsának mindenkori állapotát úgy hordja magán, mint a bekecset, észre lehet azt venni, hogy mikor szorít a kabát. — Fáradtnak látszol. — Nagy a kockázat és a szerencse for- gandó. — Miben van a bizodalmatok? — Legfőképpen önmagunkban! Az alapok nem könnyen inognak meg, a hét szű'k esztendőnek is egyszer vége lesz talán ... A szeme járásán láttam, hogy megint csak kerülgetett valamit a gondolataival, a szakadékok között az ösvényt kereste, amely kivezethet a nehéz helyzetből, ka- méleoni alkalmazkodást emlegetett, új terveket és frissen bedobott energiákat. — Mi legyen a Ibajókkal? — Írd meg őket! Ezt a népet úgy sem tudná becsapni senki, így állapotuk, közérzetük számbavétele kötelező, szorosan beletartozik abba a képbe, amelyet festettél rólunk. Sokféleképpen voltunk már az idők folyamán és leszünk még a jövőben is, de az élet markának a szorítását ki kell bírnunk... A búcsúzás napján fények úsztak a levegőben, az ég olyan végtelen magasnak látszott, mint még soha, és mégis olyan közelinek tűnt minden. A sok virág kósza illatát mélyen a tüdőmre szívtam, mintha bajainkra lenne orvosság, pedig csak a színek, a fények és az illatok májusi ajándékát hoztam haza magammal emlékül, azzal a tudattal, hogy a történelem kézzelfoghatóan kint lakik a szabad ég alatt... Szalay István Fej vagy írás
