Népújság, 1987. május (38. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-16 / 114. szám

NÉPÚJSÁG, 1987. május 16., szombat

S.

MÁJUSBAN A NAP, AZ ESŐ IS TUDJA A DOLGÁT

A „nevesok" falu

Bettenbuck Ferenc ezen a napon is, csakúgy, mint negyven éven át, a tyúkokkal ébredt. Felaprította a tát, tisztára söpörte az udvart, aztán az eget kémlelte: „na, ma se lesz eső." Fogta a kannát, vizet húzott a kerekes kútból. Mire a portájukra értünk, felfrissült a kert, dús palánták szívták magukba az éltető májusi napfényt.

— Mezőőr voltam itt, Alatkacsárdán, egész az erdőig jártam be ezt a nagy területet — mondja a gazda. — De most is futok a kerékpárral, így szoktam meg. Azért is ragadt rám a név: Selbes. Kerüljenek csak beljebb, megmutatom a kertet, ugye nem láttak ilyen szépet, öröm ránézni. Hát csoda, hogy nem mentünk el innen? Pedig már Hevesen megvettük a telket, elkezdtük az építkezést is, de fájt a szíve a páromnak is. Maradtunk.

A tufakő nagy halomba rakva itt maradt hát az udvar végében. Mellette búboskemence búvik meg a kerítés mellett.

— Az eleje füstölő, már csak azt használjuk — nyitja ki az ajtót a feleség. — A háború előtt szép magas kenyeret sütöttünk benne, de kinek kell már a kemence! Ide nem jönnek vissza a fiatalok, de míg mi élünk, csak meghagyjuk.

Igaz, arhi igaz, ahogy bejárjuk a falut, elvétve találkozunk csak fiatallal. Bóklászhatunk, beszélgethetünk, akár a hevesi, akár a boco- nádi oldalon is: inkább

csak idősebbekre nyitjuk rá a kaput. Nem. nem tévedés a két település említése, Alatkacsárda ugyanis kissé furcsának tűnő helyzetben van.

A magyarázatot Sedon Jánostól, a boconádi tanácselnöktől kapjuk:

— Nem önálló falu Alatka. Egyik része közigazgatásilag a városhoz, a másik hozzánk tartozik. A bekötőút elválasztó határ. Nincs is elöljáróság, mindössze tanácstag.

— Akkor hát ki a gazdája a falunak?

— A felénk eső területnek mi, a túlsónak Heves.

— Nincs ebből zűrzavar?

— Nézze, néhány évvel ezelőtt változtatni akartunk.

Csak hát az nem volt olyan egyszerű. A boconádiak nem akartak a városhoz, a hevesiek meg hozzánk tartozni. Azt mondták az emberek: itt születtünk. itt élünk, így érezzük jól magunkat. Rájöttünk, nem kell erőltetni a dolgot. A mi területünkön van italbolt, vegyesbolt, a tarnamérai tsz húsüzemének boltja. Hozzánk jönnek ügyes-bajos dolgaikkal az emberek, ha utat kell javítani, ha a régi lámpákat nátriumgőzös világításra szeretnék cserélni.

— És a munkalehetőség?

— A legtöbbjüknek a mé- rai termelőszövetkezet ad kenyeret. A húsüzem mellett van varrodája is, sokan dolgoznak az állattenyésztésben. Hozzánk egyébként hetven ház, körülbelül százhetven lakos tartozik.

Eddig hát világos. Csakhogy amint nyakunkba vesszük a falut, a beszélgetésekből kiderül: régen Alat- kapuszta volt a neve, de ma is emlegetnek Csárdatanyát, Szőlőket, Bernáthe- gyet. Rózsahegyet, Újfalut. Nem is utcaelnevezések vannak itt, a régi tanyaneveket őrizték meg. Ragaszkodnak hozzá, mint hagyományhoz. Az itteni idősek védik a múltat, apáik, anyáik örökét. Él még bennük a summáskor emléke.

Bettenbuck Piroska hatvannyolc évesen is ezt emlegeti :

— Nem mentem férjhez, tán az akkori szegénység az oka. A harmincas években a hercegi birodalomban voltam surmmás. Nehéz idők jártak, napkeltétől napnyugtáig dolgoztunk, egy hónapra ötszáz pengőt, egy mázsa búzát, két kiló szalonnát kaptunk. Aztán a tsz-ben dolgoztam, akkor már telt a munkaegységből. De most a 2700 forint nyugdíj mellett napszámba járok, szőlőmunkára. A házra, a kertre adót fizetek, igaz: megvan a konyhára a krumpli, a bab, a zöldség.

Két vadőr karikázik el mellettünk, vidám jó napot- tal köszöntenek. Hát persze, közel az erdő, sok a fácán, az őz, a nyúl. Ezek még a babot is megrágják, panaszkodnak az emberek.

Mérgesen megugat a lompos kutya, az ősz hajú, kék szemű kis öregember csitít- ja. Bukucs János portáján is elébb a kertet kell megnézni, akárhová megyünk, mindenki a. veteményest mutatja. Büszkék rá, de nem is ok nélkül. AlatkaFólia melegében a palánták

Virágos kertek

Gömöri József: — A húsüzemben huszonötén dolgozunk

A búboskemence a múltat őrzi

Helybe hozzák a gázpalackot, tizenhat forintot kell ráfizetni — mondják Némethék

Mindenütt nrgnnabokrok

Bukucs János: — A kunyhót nem bontottam le

Bettenbuck Ferenc: Hát

hagyja itt ezt a szép helyet az ember?!

csárda májusra kivirágzott. Szépen gondozott, kinyílt szirmoktól fürtös gyümölcsfák, kiültetett paradicsompalánták, fényes fóliasátor alatt harsogó levelű saláta, retek. Az orgonabokrok mellett, a ház előtt tulipánok.

Bukucs János udvarán borház, sertésól, nádfedelű „gunyhó”.

— Itt laktunk legelébb, de aztán magam építettem a házat. Nincs szívem lebontani ezt a gunyhót, ez még ma se ázik be. Nyolcvanéves múltam, nyáron jólesik a hű- se.

— Megférnek egymással a boconádiak és a hevesiek?

— Tudja a manó, nem járok én már sehova. Régebben volt békétlenség, de hol nincs? Én mór régen nyugdíjba mentem, lehúztam sok évet a vasútnál, a háborúban sebet is kaptam. De azért még ma is eldolgozgatok. Néha hazajön a lányom, a fiam, aztán megint csak egyedül vagyok. A hét végeken megfőzök magamnak.

— Jó itt élni?

— Mindenütt jó, ahol kenyér van. Hál’ istennek nekem telik . .. No, vágok magának ebből a szép orgonából, még én ültettem a bokrot.

Apró kislány szalad az udvaron, Marsi hajosné unokája. Már nem is csodálkozunk rajta, hogy a kertben kötünk ki.

— Nézzék ezt a meggyfába oltott cseresznyét, jöjjenek el, ha érik, biztosan megemlegetik. Kinn vagyok egész nap: ilyenkor, sok a tennivaló. Az uram Miskolcon dolgozik a Digépnél, csak hét végén jár haza. Ne gondolják azt, hogy haragosak itt a népek. Kérdezzék meg az alsó vagy a felső szomszédot, rosszba nem voltunk egyikkel sem. Mire lenne jó, egv helyen élünk, egykorácsúak vagyunk — mondja egy szuszra Marsiné.

— Hová járnak vásárolni?

— Élelmiszer az van itt, a hevesi oldalon, a büfé hattól nyolcig nyitva, kenyeret is árulnak. Ruhaneműért meg a városba. Hallunk azért panaszt is. Vé- gjgmegyünk a kertek alatt, máris Bernáthegyen vagyunk.

Németh Jánosék Borsod- nádasdról költöztek ide:

— Azért nem mindig van ám friss kenyér. Megesik, hogy kedden még a pénteki sütést esszük. Elnézzük az asszonyokat, mikor fáradtan

Sedon János tanácselnök: — Ha jól érzik így magukat az emberek, ne kényszerítsük őket.

(Fotó: Perl MártonJ

megjönnek a varrodából, délutánra mác nemigen jut nekik.

Az erdőalji Ragó Lászióné azért zsörtölődik, hogy a szemetet nem tudják hová tenni. Van, aki elássa, de sokan kiteszik az erdőszéli dűlőre. Kár pedig, olyan szép ez a vidék! Odébb, a Bernáthegyen olyan, mint egy tiszta levegőjű üdülőhely. De nicsak, itt egy hétvégi ház is. Megtudjuk, hogy Bírta Sándorék építették, gyakran jönnek ide Pestről pihenni.

Aztán az Újfalu. Itt van a húsüzem, ahol Gömöri József, a tanácstag dolgozik:

— Hetvenháromtól, hogy beindult a vágás, itt vagyok. Előbb a töltőrészen, most a csontozóban. Hét elején naponta negyven sertést vágunk, hurka, kolbász, sajt, szalonna készül itt.

— Az Újfaluban új házakat is láttunk . ..

— Hát, a fiatalok nemigen

maradnak itt. Legutóbb Godó Irénke lagzija volt, de ők is elmentek Hevesre. Nincs óvoda, iskola. Munkát azt találni a szezonban a paradicsomfeldolgozóban is.

Megtudjuk: egy központi

fütéses ház van Alatkacsárdán, de mind többen építenek fürdőszobát. Akikkel szót váltunk, 1 mindenki bizonygatja: ne gondoljuk,,

hogy eldugott hely ez!

Szecskó Jánosné így fogalmazza:

— Akik itt születtünk, szeretjük. A gyerekek meg unokák visszajárnak. Ha itt nyaralnak, nem tudom őket kihúzni az erdőből.

Az „amulettnyi” települést otthonuknak érzik az itt élők. Hétköznapjaik, örökös dolguk, nagyon is valóságos. Nem úgy, mint a mesebeli Nevesincs falunak. Hát persze, hogy nem: Alatkacsárda éppen hogy „Nevesok” falu... Mikes Márta