Népújság, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-11 / 86. szám
NÉPÚJSÁG, 1987. április 11., szombat 9. wmmmmmm BBB Akkor fedezték fel rajzait, vázlatait, amikor már híressé vált filmjeivel, s ráeszméltek, hogy képsorai mögött képzőművészeti látásmód húzódik meg. Nyomon követhetjük ezeken az alkotásokon, hogyan sűrít az alkotó, miként vázol fel néhány vonással egy alakot, egy tájat. Így kapnak ezek az „elhullajtott” müvek külön jelentest, nyernek magyarázatot. Ezért adjuk közre mi is ezeket ogikája sál nem, vagy csak „véletlenül” kapcsolódó képeket és azok permutációit értelmezni tudja. A rendező képessége jelen esetben abban mutatkozik meg, hogy a különböző jelentésszintekkel hogyan bánik, a véletlenszerű folyamatokból mit fogad el és mit utasít el. (...) „Az ember az egyetlen lény. akit zavar az idő, és ebből a nyugtalanságból ered kifinomult művészetének, vallásának java része és szinte egész tudománya" — állapítja meg A. C. Clarke, angol tudós, sci-fi író. A film — amely egyidős Bergson elméletével — talán a legalkalmasabb a szubjektív időnek és térnek, az emlékeknek és az asszociációknak az objektív valósággal ellenpontozott — dialektikus — ábrázolására, a társadalom mozgásainak hiteles megragadására. A Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová megyünk? gaugueni kérdést a Huszárik-filmek mottójául is választhatnánk. (Művészet, 1975. 9. szám) Menyhárt László NAGY LÁSZLÓ Szindbád Vándorol a nagy szomjazó az évszázadok hajóján, hétrétű szivárványon, lángpalotában. Hajózik a szerelem harmatán, kínok tuskóin át a végleges télbe. És csak árnya zuhan vissza a csókok és borok poharába. Szindbád havazik. S mert a nagy szomjazok nagy szenvedők is: el jő a másnap, a megtestesült utálko- zás, a bűntudat hóhéri csigasora. Eljő Búcsú bácsi feketén, atyamestere a vezeklés- nek. De minden vezeklés elfajul pihenéssé. És a harmadnap: megújulás, csokornyakkendősen’. violaszín mellényben, a férfi föltámadása. Hajó lesz a koporsó, kitépi magát a siratok görcseiből. Megállj, a csókok és borok nem lehetnek mind a tiéd! Rikolt penésztorkával az arany középszer. De törekszünk. hogy a miénk legyen! Férfiasabb válasz nincs. Kinek van igaza? A szindbádi lángnak vagy a kriptáig lehűlő fokozatoknak? Ha neked emberi a mértéktartás, az igénytelenség, nekem emberi a magasra csavart láng. Emberek vagyunk, s meghalunk mindenképpen. De jobb, ha az asz- szonyok hajsarlója vágja e) a torkom. Jobb. ha alvadó kokárdát üt számra a veszély. mintsem lepecsételt szájjal járjak. Mert lezárva megromlik bennem a szerelem, kő lesz a szeretet, értéktelen a bánat. Ebben az átmeneti korban. Mondja Szindbád. Átmeneti korban, mikor a nyíri homokból csak a Rákóczi-legények haját emeli föl a szél. Mikor branyiszkói dobok is legurultak az orfeumokba. Budapest pedig fölépül a tülekedésnek. Nem járt még a hazában ilyen csodahajó. Ilyen láthatatlan ácsolatú, mert nyárfátyolos. mert nyár-leveles. Börzsönyösen, ecetfapirulással bukik át a leibe. Hömpölygő csipkeszoknyákon, asszonyok ujján, kalapjuk tollain. Elhagyva a majálist, a zöld erdőt, ahol az elszórt zsebkendőcskékben tengerillat: illetlen szerelmi nátha. Huszárik Zoltán filmje nagyszerű emlékmű Krúdy Gyulának, a Szindbád-szívünek. Rózsát ha látok, cibálom-e, csak azért, hogy kutassam szerkezetét? Nekem elég a kerekdedsége. s ha illata a végtelenség: elég nekem. Ez a film ilyen virág. Mégis, a Majmunkat lajstromát említeni kell. mert láthatóan itt a filmrózsa agya. emlékezete az asszonyneveknek. Innen sugárzanak: Fanny, Florentin, Franciska és a többi zeng- zetesek; ők a küllők a virágkerékben. Áldassanak a nők, nevesek, s névtelenek, akik lelkűket és testüket adták a kamerának! I-atinovits Zoltán szelíden és komoran, elszántan és árván: emberi teljesség. Fenséges kapitány a szindbádi hajón. mencés szobában, ahogy ma a jobb emberek hétvégi házaikat terveztetik. Fekete tölgyfaasztalunk volt. Szerettem a tüzet. Későn gyújtottak nálunk lámpát, jöttek a szomszédok hallgattam őket; senki sem kérdezte őket, hogy vannak, mondták maguktól. — Nem tudjuk, mit hoz a múlt! — kezdte mindig egy öregember, a nevét már elfelejtettem, de hogy mi történt az első világháborúban az Isonzónál, azt ezeken a sötét estéken kívülről megtanultam." Kevéssel halála előtt nyilatkozatot adott a Magyar Nemzet munkatársának, Kurcz Bélának Ekkor mondta: „Én nem szeretek hivalkodni azzal, hogy nyolc hold földünk volt, hogy az apám meghalt kétéves koromban, hogy anyám egyetlen gyermeke vagyok, nem hivalkodom azzal, hogy bár paraszt vagyok, megtanultam írni és olvasni már ötévesen. Az első olvasmányélményem Németh Lászlónak A minőség forradalma volt, meg Solohovnak a Csendes Donja.” Nem szeretett hivalkodni paraszt voltával? Ha akarta volna sem tehette. Így számolt be erről Gách Marianne egy kérdésére: „Harmadéves voltam, amikor 1952-ben elbocsátottak a főiskoláról. Az igazságot akartam megvédelmezni, nem magamért szálltam síkra, hanem másokért. Akkor látszólag kudarc ért, de utána mégsem tengtem-lengtem, hanem azt követően jöttek az én goriji egyetemi éveim, végigjártam az élet iskoláját. Voltam olajbányász, biztosítási ügynök, szobafestő, részt vettem a Vajdahunyad vára restaurálásában, odahaza meg földet műveltem." Hét kemény év küzdelem — így nevezte ezt az időszakot az egykori évfolyamtárs, Kardos Ferenc, már a koporsó mellett: „Negyedévesek voltunk, amikor hozzánk kerültél. Gyanakodva figyeltünk. mint a bukott angyalokat szokás. Örökmozgó, üres papírokra firkáló, állandóan rohanó filmes voltál. Három elvégzett év után kuláklistára került a család, s Téged eltanácsolt az egyetem, s hiába volt a sok papír, hogy özvegy édesanyád szükséget szenved és szegény, az ajtók csak kifelé nyíltak akkortájt; s aztán hét év kemény küzdelem, hogy igazad, elhivatottságod újra megnyissa a főiskola kapuit.” Ezzel sem hivalkodott. Részlet a Magyar Nemzetben megjelent interjúból: „Félbe kellett szakítanom a tanulmányaimat 1952-ben a színművészeti főiskolán. Az apám meghalt huszonhárom évesen. Én, aki valóban a „fényes szellők" mozgalmában nőttem föl. ekkor ellentétbe kerültem a valósággal. Azt hittem, a szülői hagyaték a retrográd (nyolc hold földünk volt. kuláknak mondtak), aztán később kiderült, hogy haza kell vinni a kollégiumból a kenyeret az anyámnak, mert nem volt kenyér! Utána sok minden következett ... Az előéletem nem érdekel, csak annyiban, hogy megéltem. Történelmi periódus volt, hogy mi volt benne jó és mi rossz, sok szó esett már róla, de mégsem elég. Erre a korra én. mint filmrendező, remélem idővel válaszolhatok még.” A remény meghiúsult, erre már nem jutott ideje. A koporsó mellett fogadta meg Kardos Ferenc: „Az életművet számba venni a mi leckénk maradt. Huszárik Zoltán, a képzőművész-filmművész bemutatása ránk vár.” Képzőművész-filmművész? Mi volt valójában Huszárik Zoltán? Egy rádióinterjúban mondta: „Egyszer mindenkin átviharzik, hogy egyszer meg fog halni. S az ember nem akar dolgavégezetlenül elmenni a világból. Az ember, azt hiszem, a munkára, az élet megélésére született, egyikről sem szeretnék lemondani. Gyermekkorom óta tulajdonképpen nem tartom magam filmrendezőnek.” Hogyan hangzott Szabó István filmjében Huszárik mondata? „Nekem tulajdonképpen festőnek kellene lennem.” A film 1976-os évszámot visel, az interjú egy évvel későbbi. S 1980-ban mondta: „Véletlen sodort engem a főiskolára. Szívesebben lettem volna költő, képzőművész, zenész.” Még egy mondat kívánkozik ide Kardos Ferenc búcsúszavaiból: „A teljes világ ábrázolása kísértette egész pályája során." A Budapesti mesékben még egy kurta jelenete van Huszárik Zoltánnak. A villamos megtorpan: a sínből hiányzik egy darab. „Vissza kéne mennünk!” — javasolja valaki, s ő helyesel: „Igen. vissza a váltóig.” De aztán mást mond, s kiváltképpen másképp cselekszik. Hiszen a villamosnak — az embereknek, az életnek — tovább kell haladnia. És Ablakos, vagyis Huszárik Zoltán odafekszik a hiányzó részre, hogy egy fatörzset szilárdan megtartson, amíg a villamost áttolják fölötte. „Gyertek, segítsetek!" — szól Ablakos. — „Majd megtartom, amíg átgurul rajta a kocsi. Csúsztatni kell, nagyon lassan.” Pedig ő épp ezt a szót, ezt a cselekvési módot nem ismerte: lassan. Szász Péternek mondta: „Egyetlen embert kell megelőznöm, önmagamat.” Szindbádról írta egy jegyzetlapra, de akár önvallomása is lehetett volna: „Tárgyainkról: múlandóságunk tükreiről, bűnjeleiről. (...) Ezek a tárgyak — az égbe karcolt faágak vagy papírra bízott betűk, imakönyvek kezdőbetűi, naptárak fakó bejegyzései, a csillagképek metafizikus jelentése, kiszáeadt levelek, elveszett hajtűk, elejtett zsebkendők, fényképek, ételreceptek, sírkövek, elfonnyadt virágok, hóban égő gyertyák, gyűrűk csillogása, levelek, báli meghívók — mind-mind egy végrendelet leltáranyagát képezik. A világ és a természet vagyonát, ö maga leáldozóban. itt hagyja nekünk a napfölkeltéket, a fáradt mosolyokat, virágok tüzet, parazsuknál még átmelegedhetünk. Mit akar hát Szindbád? Kézjegyének megfelelni. Örökül hagyni semmi mást, csak a tapasztalatokat, amivel az örökségváró éppúgy nem tud semmit kezdeni, mint az örökhagyó a sajátjaival. Végig kell járnia az életet, vaksötétben tapogatózva. Életvitele: program, mert a halál bizonyosságával az élet sokrétűségét, gazdagságát állítja szembe.” Fél esztentővel a halála előtt megkérdezték tőle: „Nem csábítja a halhatatlanság?” így felelt: „De. Az ember legalább egy lábnyomot akar hagyni maga után, nem többet.” Többet hagyott maga után. Lépjünk lába nyomába. Az alkotó filmjei RÖVIDFILMEK 1963 GROTESZK — 1965 ELÉGIA (Magyar filmkritikusok különdíja, Budapest, 1966. — Kísérleti filmek kategóriájának fődíja, Oberhausen, 1966. — Kísérleti és játékfilm-kategória díja, Miskolc. 1966. — Filmkritikusok díja, 1966.) 1967 EGY MENTÖORVOS NAPLÓJÁBÓL — 196? MASZKOT AKARÓNK 1969 AMERIGO TOT (A legjobb nemzeti műsor díja, Oberhausen, 1970. — Elismerő oklevél, Velence, 1970.) Capriccio 1972 TISZTELET AZ ÖREGASSZONYOKNAK (Miskolc város díja, Miskolc, 1973. — Aranyérem, Barcelona, 1973. CIDALC-díj, Krakkó. 1973.) JÁTÉKFILMEK 1971 SZINDBÁD (Josef von Sternberg-díj, Mannheim, 1972. Evangélikus Filmközpont díja, Mannheim, 1972. Különdíj, Atlanta, 1973. Rendezés díja, Auckland. 1973. Agis- kupa, Milánó, 1973.) 1980 CSONTVÁRY
