Népújság, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-11 / 86. szám

8.

NÉPÚJSÁG, 1987. április 11., szombat

1&' :- ' ....... ....... ■ .........

■

■■■■■■■■

Egy életmű igézete

Ha úgy nézzük, nem sokat hagyott maga után Huszárik Zoltán: két egész estés filmet s néhány rövidebb alkotást. Ezen kívül rajzai, róla készült fényképek, nyilatkozatok emlékeztetnek egyéniségére. Valójában sokkal többet örököltünk: egy sajátos világítást, az élet teljességének érzését. Nem tekinthetjük csupán rendezőnek, ahogy grafikusnak sem. Egyike azoknak, akik nem egyik vagy másik művészeti ágban alkottak maradandót, hanem kinőttek a keretek közül, s valami egyetemeset hoztak létre. Az egri Gárdonyi Géza Színház és a Népújság közös kiállítássorozatának nyitányaként ezért nyitottuk meg pénteken az ő életmű-bemutatóját. Hisszük azt, hogy ezzel egy olyan személyiségre hívhatjuk fel a figyelmet, aki példa lehet minden gondolkodó, a művészi kifejezés lehetőségeit kereső ember számára.

S/im-s magyar film

Krúd> G>ubt novelláiból

írta és. rendétit;: Hmzárik Zoltán

Tartozás az öregeknek

SZINBB-fti

Tündöklő színek, meleg nyári fény. Vakít a téli hó, öregasszony, öregember botorkál a fák alatt. Nehéz a léptük. Fájdalmas idők véste ránc a keskeny arcokon. Fel-felvillanó képek: háború. Szeretteik a halálban.

Nincs könnyük. Nincs jelük. Pihegnek a takaró alatt, reszkető kezük markolja a fehér lepelt. Nyílilk a nyár virága, nincs erejük lehajolni érte. Fogatlan szájuk majszolja a kenyeret, egyedül vannak, a csendben, a magányban. Talán az emlék sem él már.

Ki törődik velük ... ? Kik azok, akik féltő gonddal megigazítják párnájukat? Tartozunk az öregeknek. Elmondja a filmvers, Huszá- rik Zoltán tizenhárom perces filmszimfóniája: Tisztelet az öregasszonyoknak.

★

Huszárik Zoltán, a rendező, így vall a filmről:

— Egy sor tartozásom volt az öregekkel szemben. Van is. Felneveltek a nagyanyáim, s nem tudták mivé. Alig van kapcsolatuk az emberekkel. Nincs „műfajuk” az öregeknek, nincs önkifejezési formájuk. Jeltelenek,

— Mindez az öregségből adódna? Nemcsak abból. Hisz élni akarnak. Nem szólni, nem kifejezni magukat. Nem akarnak művészek lenni. Tudnának? Egyedül, hogyan?

★

— Szó nem hangzik a filmben, A film csak megmutatja az öregeket. Tiszteli őket. Meg kell tatáin: a módot, hogy változtassunk is helyzetükön. A nézőkre vár ez. Rám is. Él az igény bennünk, hogy a mosoly percnyi örömét megadjuk nekik. Meg az erőt az élni akaráshoz. Hogy ne legyen félelmetes az öregedés. Félek az öregségtől. Hogy egyszer lekésem arról: kimondjam, amit akarok.

— Mit szerettem volna adni a filmmel? Emléket állítani az öregeknek. Nem az öregségnek, az öregeknek. Többet is akartam. Megadni a módot a változtatásra. Elégedetlen vagyok. Ogy érzem, az indíték nem teljesedik ki a filmben.

★

Ráncosak a kezek, ráncosak az árcok. Derülő fények félelmetes kontrasztjai. Szín és erő a színtelen, erőtlenség ellen. Valósággá lesz az impresszió. Ülnek a félhomályban, görnyedt hátukon az idő. Nehéz a súly. Már cipelni sem bírják. Vádoljuk magunkat, amiért nem figyelünk rájuk, amiért nem akarunk tőlük semmit.

Mikes Márta

Az agy mozija, avagy a képalko

( . .) Huszáriknál a film elsősorban a kihagyások, a gesztusok, a lényegtelennek tűnő dolgok és tárgyak drá. mai funkcióba állításának a művészete. Míg a képzőművészeti alkotásokat különböző időközökben és gyorsasággal nézhetjük, és tetszés szerint emelhetünk ki belőlük egy-egy részletet, a filmnél erre általában nincs mód. A nézőnek, a rendező megszabta tempóhoz és logikához kell igazodnia. Huszárik sosem lezárt folyamatokat ábrázol, hanem igyekszik a nézőt bevonni a természet. a gondolat és az idő mozgásainak a nyomon követésébe.

Felbontja a hagyományos film egysíkú képeit azzal, hogy összekeveri több érzéstartomány benyomásait egy képbe. Ezt a képi többszó- lamúságot úgy éri el, hogy a mozgóképet villanásnyi rö- vidségű állóképekkel keveri, szinte a végletekig fejlesztve a képek felbontásának folyamatát. Az éles körvonalak helyét olykor elmosódó színfoltok veszik át: nem annyira látható, mint inkább csak érzékelhető képet alkot, amelyek az érzékek szinte „rendezetlenül” egybeolvadó összhatására törekszenek, helyt adva egyfajta zeneszerű hullámzásnak és az öntörvényű hangulatoknak. Egyes filmképei valóságos festményeknek hatnak, de nem valamilyen mozivászonra dermedt rep„ rodukcióként, hanem a „látvány logikájának" megfelelően. Filmjeit szerkezeti feszességgel, de nem egyenes vonalú, kronologikus logikával építi föl. Így a filmek elején sohasem tudni, mi lesz a befejezés. Folyamatokat érzékeltet, ahogyan az ember gondolat- és érzelemvilága állandóan változó képekké villan át. illetve már eleve képek sorozatából indukálódott.

(...) Ismeretes, hogy a kép nem a szemben jön létre, az érzeteket a látóidegek közvetítésével az agy rendezi képpé. Az agy moziját, avagy a „képalkotó gondolkozást” igazán átélhetővé a film teszi, mint képes-hangos jelrendszer. Huszárik olyan helyzeteket, eseményeket. természeti képeket, színeket és formákat mutat be, amelyek a kiváltandó érzésnek a megfelelői. Az egyes képek ismétlődésének, „zenei modulációjának” értelmezhetősége egy-egy metszésponton jön létre: az őt követő és megelőző képekhez való viszonyából, korlát nélkül pedig a filmbeli összefüggésekből bontakozik ki. Ez a montázstechnika olyan folyamatot eredményez, amely megőrzi, folytatja és sűríti a múltat (az előző képek gondolati és érzelmi tartalmát), mindig újat adva hozzá, ami által a jelen pillanatban magában foglalja és egyben meg is haladja a történetet. így bizonyos számú kép után a nézőben ösztönösen kialakul valamilyen érzet vagy fogalom, amely az egymásLépjünk lába nyomába

„Nekem festőnek kellene lennem. Én nagyon jól érzem a színek közötti hangulati különbségeket." Mintha Huszárik Zoltán valamelyik nyilatkozatából való volna ez a két mondat. Illik őrá, igaz. S csakugyan az ő ajkán hangzik el, mégsem saját szava, még csak nem is egyik filmjében hallani. Ezt Ablakos mondja a Budapesti mesékben. Szabó István filmjében. Ablakos alakítója azonban Huszárik Zoltán, s amit elmond, akár őszinte vallomásának is vehetnénk.

Azt mondja:

„Milyen gyöngyörű egy sárga villamos! Ez a sárga meg egyenesen csodálatos. Milyen szép lesz, ha majd a szürke házak között végigrohan az utcán... Fényben, esőben, alkonyaiban . .. Nekem tulajdonképpen festőnek kellene lennem. Én nagyon jól érzem a színek közötti árnyalatnyi különbségeket."

A villamos mellett Ablakossal bandukol a Színeket tudó lány: Maja Komorowska. Tőle kérdezi Huszárik a filmen:

„Te például hányféle sárgát ismersz? Én legalább öt vénét. Aranysárgát, narancssárgát, citromsárgát, vaníliasárgát, mustársárgát, homoksárgát, anyagsárgát, viaszsárgát, meleg- sárgát, fakósárgát, borostyánsárgát. .. Van. aki színvak. Én viszont mindent a színekből tudok: betegséget, életkort,

jellemet."

Ezt majd később örökölni fogja tőle a Színeket tudó lány. Most így válaszol:

„Napraforgósárga, kankalinsárga, repcesárga . ..”

Huszárik: „Aramyeső, pitypang, gólyahír.”

Komorowska: „Sáfrány, kikericssárga..."

Huszárik: „A gyertya lángja..."

Komorowska: „Kanárisárga”.

Huszárik: „És a sárga irigység . .."

Komorowska: „A szikkadt tarló és a csibe tolla.”

Huszárik erre azt kérdezi: „Hát ezt meg honnan tudja?”

És a válasz: „Tudom..."

Olyan ez a párbeszéd, mint egy Huszárik-film szerkezete: egyre rövidülő „snittek”. Amit pedig mondanak, akár a jelzők sora lehetne egy-egy filmjelenet leírásában.

• (Zay László, Huszárik Zoltán című kötetének bevezetője)

Huszárik Zoltántól is megkérdezhették volna: „Hát ezt meg honnan tudja?" Szerényebb és szemérmesebb volt annál, hogysem rávágja: „Tudom.” Pedig mennyi mindent tudott életről, halálról, emberről és embertelenségről, szépről és jóról, valóságosról és álombéliről, a világról és a mű. vészetről! „Tudom” — felelhette volna.

„A földről szárnyalt föl” — emlékezett rá Gyurkovics Tibor. Egy beszélgetés során azt mondta Huszárik Ember Ma. rianne-nak: „Hogy honnan jöttem, nem titkolom. Ahonnan jöttem, kötelesség volt a kitörés, a felemelkedés. Nem én kívántam így, hanem azok, akik sorsukban vagy életükben már csak általam emelkedhetnek. Élményvilágom, tapasztalataim fele részét tőlük kaptam.”

Egyszer levelet írt Dayka Margitnak. Ebben vallotta: „Hazulról, az anyámtól irgalmatlan életszeretetet hoztam. Egy sor olyan érvényes fogalmat, amire életben-müvészetben egyaránt szükség min: bizalom, szeretet, barátság. Növekedőben — már magamon, nemcsak a .világban — egyre inkább láttam és látom, hogy vonultak, vagy hogy vonulnak be az előbb említett fogalmak egy skanzenba, ahol esetleg még látni lehet, milyen volt az emberszabású ember. Kicsit fanyar vagyok, de nem beletörődő, nem megalkuvó. Hiszem, hogy a dolgok és maga az ember is megváltoztathatók.”

Magáról beszél, és mégsem önmagáról szól. Kevéssel halála előtt mondta: „Én Huszárik Zoltán, először és utoljára ember vagyok. Hiányaim és kínjaim az enyémek." Csaknem egy évtizeddel előbb: „Elég fanyar, szkeptikus ember vagyok, elviselhetetlennek tartom magamat.” A két vallomás között mintegy félidőben: „Érdeklődésem vertikális, jobbára önmagomra vagyok kíváncsi.” És megint csak kevéssel halála előtt: „Magamat nem ismerem, ezért csinálok filmet."

Ki volt Huszárik Zoltán? A lexikonok kezdőmondata: Domonyban született, 1931. május 14-én. Ö maga így folytatta, amikor egy ízben Szász Péterrel beszélgetett: „Paraszt vagyok. Domonyban születtem, hat kilométerre Aszódtól. A Galga mellékén. Tudod, ma is hazajárok anyámhoz. Oda mindig vissza kell menni. Aludni, kinyúztózni...”

Szakítsuk meg a szavait: Domonyban temették el 1981. október 21-én.

„... Nem, én ma sem kerültem el finnan. Ügy laktunk ott, olyan tárgyak között, olyan fehérre meszelt, búboske-