Népújság, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-04 / 80. szám

NÉPÚJSÁG, 1987. április 4., szombat

9

irálmintás kancsó a füzesabonyi kultúrából

(Fotó: Tóth Gizella!

A DIÁKÉLET SZÍNEI

Amit a négy esztendő adhat

Minden olyan mint az igazi, az iskola gyakorló posta- hivatalában

— Az iskolánkban családias, jó a hangulat — mondja Oláh Tünde negyedikes. Szavainak őszinteségében a füzesabonyi gimnázium folyosóit végigjárva, nem kételkedhetünk. Mindenütt gondosan elkészített faliújságok, tele sok naprakész hírrel, hangulatos' fotókkal, alattuk

I többnyire tréfás, diákos kommentár. A helyiségekben sok a jól megválasztott. ízléses dekoráció, az egész épület t belülről világos, otthonos. A ? betérőnek az itteni élet nyi- * tott könyv. A három diák ' akikkel behúzódunk az egyik , terembe egy kis eszmecse- | rére Jankovics Leila, Szabó I István és Oláh Tünde előli szőr ugyan elfogódottak. de J ahogy belemelegedünk, egy- 5 re több közös élmény, ked- í vés emlék kerül szóba .. .

Süni

— A becenév Gerda tanár úrtól származik — árulja el a szőke, kefefrizurás fiú —, de a többiek inkább csak Istvánnak hívnak.

Az, persze, hogy oktatójáI

tól ilyen nevet kapott, azt is elárulja, hogy kettejük viszonya talán több. mint a hivatalos tanár—diák kapcsolat.

— Ő tanítja a fizikát, s a számítástechnikával is megismertetett — erősíti meg feltételezésemet István, aki alig melegedtt meg az iskolapadban, máris elhatározta, valamikor majd ezeket választja hivatásául.

— Amikor felvettek a gimnáziumba, még az iskolakezdés előtt, nyáron részt vehettem az iskola számítás- technikai táborában. Itt találkoztam először computerrel. Azóta már programokat s is készítek. A kis fizikusok találkozójára a mértékegyI ségek átszámításával kapcsolatos témát dolgozók fel.

Istvánt persze, nemcsak a fizikának sikerült megnyerI ni.

— Júliusban környezet- védelmi táborban is voltunk a kiskunsági nemzeti parkban — újságolja. — Megfigyeléseket végeztünk együtt a nagyabbakkal, mindenki naplót készített a növényekről, állatvilágról. Nagy élmény volt!

A táborok is sokat segítettek abban, hogy István és osztálytársai, számára már nem volt idegen a környezet a tanévkezdéskor sem. A nagyobbak is segítettek a beilleszkedésben, hiszen ebben az évben először rendezték meg az elsősök napját, ahol mindenki bemutatkozhatott.

Nincs rivalizálás a kezdők és az öregdiákok között. Ezt az is bizonyítja, hogy például az iskolarádióban ő az egyik „bizalmi ember”.

Leila

Jankovics Leila, — ahogy magáról állítja — nem igazán „nyilatkozó” típus, pedig a szavakkal, az irodalommal jó barátságban van. A megyei diáknapokon például verserhondóként képviselte iskoláját. Igaz, hogy ezúttal nem sikerült érmet nyernie.

— Postaforgalmi osztályba járok. Nagyon sok a ta- nulnivaló, az új ismeretlen tárgy. A gyakorlati napok érdekesek! Míg az ember csak ügyfél, nem is gondolná, hogy mennyi gond van egy távirattal. Legutóbb például egy néni megkért, hogy segítsek neki a nyomtatványt kitölteni. Jó dolog, hogy el tudtam magyarázni. Az a szép ebben a szakmában, hogy emberekkel foglalkozunk.

A másik újdonság az egri kislány számára, hogy kollégiumba került:

— Tavaly épült a diákotthon, így aztán mi vagyunk az első lakók, összesen negyvenen. Mindenki ismer mindenkit, itt színes, változatos az élet. Együtt járunk filmklubba, színházba, van kolirádió, vetélkedők! Karácsonykor együtt ünnepeltünk.

Élek a gyanúperrel, hogy nem olyan szép minden, hiszen a kollégiumi élet számtalan kötöttséggel jár.

— Ez egyáltalán nincs így — cáfolja gyorsan. — Igaz, a kimenő egy kicsit rövid, de ez azért is van így, mert gyakran 7—8. óránk is van. A reggeli tornát közkívánatra eltöröltük, de esténként mindenki számára kötelező az aerobic vagy a

Hárman a diákok közül

(Fotó: Tóth Gizellái

testedzés. Este tízig nézhetjük a tévét, s a videónkon természetvédelmi vagy rajzfilmeket.

Leila különben a koli kul- túrosa’ is. Megváltozott az élete. Amikor a beszélgetés végén elvezet bennünket a szobájukba, elárulja, hogy az első fél évben nem volt könnyű „megküzdeni a szobarenddel”, de azóta már „megjavultak”.

Tünde

Tünde már az utolsó évet tölti a gimnáziumban, s mint az iskolai KlSZ-bizott- ság kultúrosa, kritikusan is szemléli diáktársait.

— Az idén a KISZ, a megújulás jegyében meghirdette az öntevékeny diákköri mozgalmat. Nehéz megtenni a* első lépéseket. Ed- dik irányítottak bennünket. Most még inkább miénk a kezdeményezés lehetősége, de nem megy egykönnyen. Igaz, újdonság volt már az elsősök napja, aztán a szüreti bál, amikor egy idős bácsit kértünk meg, jöjjön el, beszéljen a régi mulatságokról. Szeretnénk ezzel hagyományt teremteni.

— Jól sikerült a diáknapunk is. Gyakran rendezünk sportvetélkedőt, plakátpályázatokat. A természetjáró

mozgalomban szinte az iskolából mindenki részt vesz. Tasi tanár úrral az élen, mi szakkörösök évente nagy túrákat teszünk a környéken, de gyakran megyünk a közeli városokba is. Legutóbb Salgóbányán jártunk.

Tündétől tudjuk meg, hogy a művészetek terén sincs szégyenkeznivalójuk.

— Az idén rekordszámú jelentkező ment innen a megyei diáknapokra. Egy arany, két ezüst és három bronz minősítést szereztünk.

A többesszám miatt rákérdezek, vajon ő miben jeleskedett?

— Nagyon szeretek énekelni. Egy osztálytársammal duóban indultunk, és bronz minősítést kaptunk. Sajnálom, hogy a kórusunknak már nem lehetek tagja — a végzősöket felmentették. Sok segítséget kaptunk Koczka Mária tanárnőnktől.

Hogy a befektetett munka, gyakorlás nem vész el, azt Tünde is megerősíti, hiszen óvónőnek készül, Szarvasra jelentkezett. S választott hivatásában lesz módja rá, hogy kedvenc tantárgyai: a magyarból,

történelemből szerzett ismereteit hasznosítsa.

Jámbor Ildikó

^ műkkel" sírba szállt a felelősség is, ami mélyen a föld alatt porlad és mállik, kocsonyásodik és válik semmivé velük, annak a lehetősége nélkül, hogy bárki is számon kérje tőlük romboló és gonosz állapotokat eredményező „gondosságukat”.

Ma már megállapítható. a I hogy ezzel az elkülönüléssel, ezzel az izoláltsággal, semmi hasznosat nem eredményeztek. Hisz régóta elvesztette jelentőségét a ló- és a ko- csifuvarozás, nem nyert vele semmit a paraszt, ha nem is állt ki a felnémeti útra vagy Szarvaskő vízmosásos erdőszéleire megsarcolni

urat, papot és zsidót, amitől féltő gonddal óvták annak idején a város „bölcsei”. A kereskedelem még csak el sem sorvadt, mert soha ki sem fejlődhetett. Kétszeres gondba, átrakodásba és költségbe kerül minden, ami a városból akár megy, akár érkezik — nem egy életképes vállalkozás vált inrentá- bilissá a kétszeres tehertétel miatt. A polgári lakosság volt talán az egyetlen, mely nem vette közvetlen kárát ennek az „atyai” gondoskodásnak. Hosszabb úton jutott el hozzá a revizor, nehezebben szánta el magát a minisztériumi kiküldött, hogy rovancsolás céljából meglátogassa ezt az isten háta mögött, fékvő vidéket. Egy külön szomorú világ fejlődhetett ki ebben a különben is szomorú világban.

Tehát kiszakítva a forgalom és az összeköttetés éltető nedvekkel telített csatornáiból, a városka fejlődése megállt,’ természetes ereje elsorvadt, népe — már bennszülött népességet értve alatta — a parasztokat és s?ő- lőművelőket, kőfejtőket és napszámosokat — tehát a bennszülött népesség gyengült. pusztult és erőtlenné vált szaporodásában és anyagilag. A sok „kujtorgó”

tisztviselő, vándorlásra késztetett hivatalnok és katona pedig csak jött és ment, alighogy megmelegedett olykor á1 városkában, már szedte is sátorfáját, és továbbállt egy házzal. Egy fél évtized — de miért is használok ily súlyos szavakat —, pár év elegendő volt ahhoz, hogy valaha a városban mindenkit jól ismerő csak idegeneket lásson utcán, üzletekben és hivatalokban.

Mert a bennszülöttek — talán a lassan szemelő eső miatt, vagy mert tudják, hogy a „jöttmentek” világa egy más világ —, az az unottan és szinte már a sétát is penzumként végező polgár, diák és pap között most sem igen mutatják magukat. Néha vonul csak végig valamelyik úton egy zörgő szekér, tengelyhez drótozott' lőccsel, kis palóc lóval, fejét nyaka közé húzott paraszttal a bakon.

Nos, anyám rokonokban bővelkedő és oldalágakban dús családja is itt telepedett meg annak idején, nyúlván még a múlt század első felében. Hogy milyen lehetett abban az időben a várös, nem nehéz elképzelni, ha még a múlt század utolsó évtizedeiben is, sáros időben téglákra fektetett pallókon bonyolódott le a közlekedés. -Kisdiákok, lányok és fiúk magas szárú csizmákban közelíthették meg iskolájukat, nemegyszer így is elmerülve a sárban, és az átgázolhatatlan pocsolyákban nyakig. Félkilométeres hosz- szú utcákban álig egy-két lámpás égett, petróleumlámpás természetesen, amelynek lángját kioltotta a legkisebb szél. Szennyvízcsatorna, vízvezeték nem volt, árkok húzódtak a gyalogjárók és a kocsiút mellett téli hóolvadáskor, őszi és tavaszi esőzésekkor megduzzadva és kavarogva, nyáron pedig szikkadtan és felcserepedzve.

Még az én időmben is, e század első évtizedében, felnőtt. komoly és kalandokban megedződött férfiakat kívánt a veszélytelen közlekedés. Míg be nem ért az ember a kulturáltabb városrészbe. míg le nem ereszkedett a dombokon, agyagos sárban merült el nyakig. Télen, a korai sötétben, ha nem világított a hó, az ember jó szerencséjére bízhatta magát. Jó szerencséjére, harangzúgásra, kaszárnyákban elhangzó trombitajelekre és ritkán felvillanó lámpák fényére, , ha égtek egyáltalán. Mert harangok gyakran kondultak, trombitajelekre is számíthatott a kalandkereső, ezek nyomán valahogy mégis' csak eligazodhatott. Felmérhette a távolságokat az elhangzó ha- rangkongás nyomán, irányt talált, és ha útját kegyes szemmel kísérte az ég, korhadt palánkokban is megkapaszkodhatott. De csak gonoszak és mértéket nem ismerők rótták ezekben az időkben a sötét és veszélyes utcákat, a jó polgár otthon szunnyadóit, a jó pap otthon imádkozott, a jó katona pedig otthon vagy baj- társai között szomorkodott. A kalandosok és fékezhelei- lenek. rendet nem tartók és nyughatatlankodók pedig vállalták a veszélyt.

Nos. anyám családja, ez az egymásba fonódó három ág, a Martinovicsok, Uhlari- kok és Begovcsevicsok, mint mondottam, szintén a „kuj- torgók” közül kerültek ki, azok közüli a „jöttmentek” közül, akik e városban meg is telepedtek. Mi késztette őket a megtelepedésre, mely körülmények játszottak közre, hogy nemcsak rövid munkaidejükre, de örök pihenésre is ezt a dombos, kavicsos, agyagos vidéket válasszák, ma mór kideríthetetlen. Tisztviselők voltak, hogy pontosak és megbízhatók voltak-e azzal sem dicsekedhetem, mert nincsenek róla értesüléseim. A család fiait kezdetben papi pályára adták, a kislányokat zárdában neveltették, e jelek szerint hiithű és erkölcsös volt a család. Könyvkedvelők voltak, idegen nyelveket beszéltek, és ha módjukban állt, hosszú utazásokat tettek, Felvidéken és közeli országokban. Mint egy zárt fedő alatt, ahol sűrűsödik, női és feszül a gőz. úgy élhetett ez a család, szerény méltóságban, ösztöneit tagadva, titkolva és szégyenkezve is miattuk nyilván. Mit szégyelltek ugyan, mit restelkedtek, miit tagadtak és mit titkoltak, miféle vad és romboló ösztönöket, miféle erjesztő és nyugtalanító jellemvonásokat, miféle méltóságot őriztek híven, annak ma már csak Isten a megmondhatója. Tény az, hogy az első generációk élete mentes volt botrányos zűrzavartól, sohasem hallottam a dédapa halott szemére hányni, hogy ivott volna, hogy hűtlenül kezelt volna pénzt vagy megrontotta volna a zárdista kislányokat. Éltek és pusztultak, egyszerűen éltek és egyszerűen pusztultak, éppen csak továhbrü- gyeztetve a fát, amelynek biztonságára — hisz veszélytelen volt a kor — senki sem őrködött.

Általában ez a jó polgári élet, ami sorvadt vagy virult, tikkasztott vagy hevített, növelt vagy alacso- nyított, nyugtatott vagy felkavart, de mindenesetre védő falakat és intézményeket, berendezkedéseket és körülményeket talált ebben a városban, döntő hatással volt szemlélődő gyermekkoromra. Egy pillanatig

sem állítom, hogy megejtett volna csábos erejével, egy pillanatig sem mondom,

hogy hívővé alakított volna, sőt, ennek az ellenkezőjét állíthatnám. De mély gyökereket eresztett belém, romboló és feszítő gyökereket, erőseket, sziklát porlasztókat és kuszáit jellemet kialakítót. Ma már bevallhatom. hogy legdöntőbb hatást rám és egész fejlődésemre ez a város gyakorolta. Itt lettem eretnek, éppen mert soknak és tapintatlanul túlzottnak találtam a hitet, itt ébredt fel bennem a nyugtalanság, talán mert megirtóztam ettől a sorvasztó nyugalomtól, és itt alakítottam ki magamban a jövőt, mert egyebet se láttam, mint múltat és elszomorító jelent. Ha hinnék a vér és emlékek alakító hatásában, az anyag biológiai emlékezetében, a bűnök megbűn- hődésében és a jó meg jutalmazásában, talán még ezekre a „kujtorgó”, ha hazát nem is, de otthont kereső elődökre is hivatkozhatnék, mint akiknek számomra emlékezetes élete, ha követésre nem is, de elszakadásra példát mutatott De nem hiszek vérben és anyag emlékezetében, ha hinnék bennük, úgy irtózva fordulnék el a lealacsonyító gyáva élettől, emlékeznék a megbékélés eredményezte lealázásokra, a jó élet eredményezte sikertelenségekre és a gonoszság, az ostobaság és az aluszé- konyság megdicsőülésére. Mert ezeknek az egri elődöknek az élete egyéb tanulságot, mint ezt, nem mutatott. Elmúltak sikertelenül és viszonylagos biztonságban, óvatos jelentéktelenségben és feledtető poriadásban. Rajtam kívül, aki most tapintatlanul bolygatom emlékeimet, más még a kutya sem emlegeti a nevük.