Népújság, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-25 / 97. szám

NÉPÚJSÁG, 1987. április 25., szombat

9

követ a követ, mert mindig akként cselekszik, ahogy az alkalom diktálja.

Az öreg nyúl egy tiszta, teliholdas éjszakán indult útnak Elment a Holdforráshoz, s azt latolgatta magában, hogy az ö testét bizony elég gyenge fából faragták. Ha fejjel megy a falnak, pórul jár . . .

Az elefántkirály színe elé jutván ezért így szólt hozzá :

— Hozzád, ó királyok leg- hatalmasabbika küldött engem az én uram, a Hold, az éjszakák parancsolója. Halld üzenetét az én számból, de ne engedje bölcsességed, hogy engem bármi bántódás érjen, hisz én csak méltatlan, gyenge tol- mácsolója, szavainak eszköze vagyok.

— Szólj, mit kíván a Hold? — kérdezte az elefántkirály.

— Ajkammal e szókat ad- » ja tudtodra a Hold — válaszolta az öreg nyúl. — A hatalmas, aki bízik erejében, könnyen elbizakodik, s hadba száll az ellen, aki még erősebb, még hatalmasabb nála. Te király, nem elégedtél meg azzal, hogv az állatok között a legnagyobb, a leghatalmasabb vagy, hadat viseltél az én népem, a nyulak ellen; a tiéid széttaposták legelőiket, ártatlan gyermekeik földjét, forrásomat, mely az ő forrásuk is.

Üzenem neked ezért nagyhatalmú király: menj máshová népeddel e szent földről. vagy örök homályt borítok szemetekre — mondá a Hold. az én uram —, s ádáz haragommal űzlek el benneteket e tájról! S ha te. hatalmas király, nem hiszel az én gyönge szómnak, megmutatom neked a Hold haragos orcáját, higgy annak!

Megijedt az elefántkirály, s ment a nyúllal a Holdforráshoz.

— Tekints a vízre — mondta neki a nyúl —, tapintsd meg hosszú orroddal a Holdat, hadd érezzen téged az én uram.

Az elefánt belelógatta ormányát a Holdforrásba, a víz felkavarodott.

— Lásd hatalmas király — kiáltott fel a nyúl —, mily haragos a Hold, amiért néki s népének annyit ártottál!

Az elefánt rémülten visz- szahőkölt:

— Uram, Hold! Soha többé nem fordulok ellened, a tiéid ellen, sem én, sem az enyéim közül bárki. Elhagyjuk földedet!

Így is lett. Amint elvonultak az elefántok a Holdforrástól, a nyulak ismét birtokukba vették a földet. Felépítették otthonaikat, s azóta is békében élnek.

Fordította: Makai Tóth Mária

Erős János, aki ötszázat küldött

a halálba

(olasz)

Volt egyszer Kómában egy favágó, akit Jánosnak hívtak. Egyik nap éppen egy tölgyfát döntött ki, a fa a lábára dőlt, és ő három hónapig nyomta az ágyat. . . Egyik nap leesett a kötés a sérült lábáról, és a legyek belepték a sebét, ö a legyeket sorban agyonütötte. Mikor már elfogytak, megszámolta őket: éppen ötszáz volt a földön. Fogott egy táblát és a nyakába akasztotta: Erős János, aki ötszázat küldött a halálba. Bement a városba, és megszállt egy fogadóban.

Másnap hívatta a Kormányzó. — Látom, milyen erős vagy — mondta —, menj, és öld meg az Criást, aki itt a környéken garázdálkodik.

János a rengetegbe' ment, mendegélt, amíg egy pásztorral találkozott. — Hol van az Óriás barlangja? — kérdezte tőle.

— Mi járatban vagy?! Egy falásra bekap az téged — mondta a pásztor.

Erre János: — Adj egy

kis túrót, megfizetem neked. — És a zacskó túróval elment.

Amikor az Óriás barlangja fölé ért. dobogni kezdett a lábával erősen, nagy zajt csapott. Meghallottá az Óriás: — Ki az?

János túrót fogott a markába, és így szólt: — Nyugton maradj, vagy téged is szétmorzsollak, mint ezt a sziklát —, és úgy megszorította a túrót, hogy morzsaként hullott ki a kezéből.

Erre az Óriás megkérdezte, hogy akar-e társává szegődni. János beleegyezett.

Másnap reggel az Óriás, elfogyván a tűzifája, fogott egy hosszú-hosszú kötelet.

és Jánossal az erdőbe indult. Gyökerestül kitépett egy tölgyfát az egyik kezével, egyet a másikkál. és azt mondta Jánosnak: — No. fogj egy-két tölgyet te is.

János így szólt: — Egy pillanat, óriás, nincs egy kicsivel hosszabb köteled? Körül akarom keríteni az egész rengeteget, kirántom egyszerre az egészet, hogy ne kelljen többé egyenként jönni a fáért.

Az Óriás azt felelte: —

Hagyd, csak nem akarod kiirtani az összes fát ?T Elég, amit én szedtem, fogadj szót, ne keverj bajt. — Hátára vette a tölgyfákat, Jánosnak nem kellett vinni semmit.

Egyik nap az Óriás fogadást akart kötni: aki távolabb^ hajít a parittyával, nyer száz tallért. Madzagnak egy kötőféket vett, golyónak pedig egy malomkövet. Majd egy mérföldre hajította. Elment a kőért, megjelölte, hogy hova esett, és azt mondta Jánosnak: — Most te jössz.

János vigyázott, hogy egy ujjal se nyúljon a kőhöz, amit meg se bírt volna emelni, de kiabálni kezdett: — Hahó! Hahó! Vigyázat! Hahó! Vigyázzon mindenki!

Az Óriás meresztgette a szemét: — Kinek kiabálsz? Ki van ott lenn?'Én nem látok senkit.

— Azoknak kiabálok ott, a tengeren!

— No, hagyd csak, nem találnám meg a malomkövet — és minden további nélkül adott neki száz tallért.

Akkor János ajánlott neki egy fogadást. — Ha olyan derék legény vagy, tegyünk próbát, ki tudja benyomni

jobban az ujját egy tölgyfába.

Az Óriás: — Fogadjunk

még száz tallérba!

János korábban fúrt egy lyukat késsel és fúróval egy tölgyfába, aztán visszarakta a kérget úgy, hogy semmi se látszott. Az Óriás ujja félig ment bele a hasadékba, János megcélozta az előre elkészített lyukat, és több mint a fél karja belement.

Az Óriás adott neki száz tallért, de sehogy se tudott belenyugodni, hogy egy ember ilyen erős legyen. Kiküldte őt. Várt, hogy János felmenjen a hegyre, és utána dobott egy hatalmas kősziklát. De János nem bízott benne, elrejtőzött egy sziklamélyedésbe, és amikor hallotta a sziklatömböket zuhogni, kiabálni kezdett; — Mi az, vakolatdarabok hullanak az égből?

Az Óriás azt gondolta magában: „A fene egye meg! Én kőtömböket dobtam, ő meg azt mondja, vakolatdarabok. Jobb lesz barátnak mutatkozni, mint ellenségnek!” — ás visszahívta a barlangba. De folyton azon törte a fejét, hogyan pusztíthatná el. Egyik éjszaka, amikor János aludt, halkan odalopakodott hozzá, és egy hatalmas durunggal fejbe verte. János azonban minden éjjel egy tököt tett a párnájára, ő meg láb felől aludt. Alighogy szétzúzta a tököt az Óriás, hallja ám János hangját: — Hogy szétverted a fejem, nem fontos, de hogy kiverted az álmot a szememből, ezért még meglakolsz.

Az Óriás egyre jobban megrémült. Azt gondolta:

„Kiviszem az erdőbe, otthagyom, a farkasok majd felfalják." Így szólt Jánoshoz: — Gyere, sétáljunk egyet.

— Jól van — mondta János.

— Akarod, hogy versenyt fussunk? — kérdezte az Óriás.

— Rendben van — mondta János —, de adj egy kis előnyt nekem, mert a te lábad hosszabb.

— Jól van! Adok neked tíz percet.

János futott, addig ment. amíg egy juhásszal nem találkozott. — Adsz nekem egy juhot? — kérdezte. Megvette, elővette a kését, kibelezte, és az út közepére szórta a belet, a májat, az összes belsőséget. — Ha egy Óriás érdeklődik felőlem — mondta a pásztornak —. mondd azt neki, hogy gyorsabban fussak, kivágtam a belsőrészemet, aztán mentem, mint a szél. és mutasd meg neki a beleket a földön.

Tíz perc múlva jött az Óriás lélekszakadva. — Nem láttál egy embert erre futni? — kérdezte a pásztortól.

A pásztor elmesélte a beleket, és megmutatta. Az Óriás azt mondta: — Adj egy kést, én is így teszek — és felvágta a hasát keresz- tül-kasul, összeesett és meghalt.

János, aki egy fán rejtőzött, leugrott, fogott két bivalyt, és a városba szállította az Óriást, ahol a Kormányzó a piactér közepén megégettette. És János egész életére gazdag lett.

Fordította: Angyal János

Hogyan nősült meg Aldar?

(kazalt)

Egyszer Aldar-Kösze talált a pusztában egy lerágott báránylapockát. Fölvette, s bement vele egy fukar öregasszonyhoz. Az éppen húst főzött.

Azt mondja neki AldarKösze:

— Tedd a kondérba az én lapockámat is a húsod mellé.

— Add ide — egyezett bele az öregasszony.

— Csak vigyázz, nehogy a kondérod megegye.

Az öregasszony csodálkozott :

— Ugyan, hogy ehetné meg a kondér a csontot vagy a húst? Ne félj, rakd bele. hadd főjjön.

Megfőtt a hús a kondér- ban, ám a lapocka hús nélkül maradt, hisz előzőleg sem volt rajta.

Álmélkodott az öregasz- szony: még ilyen csudát! Mit lehessen tenni — adott helyette egy húsos lapockát.

Fogja Aldar-Kösze és így szól:

— Fölakasztanám itt a húsomat, s holnap majd elviszem.

— Akaszd, ahova akarod. Nem vész el.

Fölakasztja Aldar-Kösze a húsos lapockát a bárányok fölött a kéregére, s azt mondja:

— Ányó, a bárányaid aztán meg ne egyék a húst.

Fölcsattant erre az öregasszony:

— Micsoda bolondokat beszélsz! Nem esznek húst a~ bárányok! Éjszaka leszálltakor, amidőn mindenki

.aludt már, Aldar-Kösze fölkelt, leette az összes húst a lapockáról, a bárányok száját meg bekente faggyúval.

Aztán lefeküdt aludni.

Reggelre kelvén azt mondja:

— Anyó! De hisz a bárányod megette a húsomat!

Nézi az öregasszony: biz a báránynak csupa faggyú a szája. Nem állt le vitatkozni. odaadta a bárányt cserébe a megevett húsért.

Elment Aldar-Kösze a báránnyal vendégségbe egy bájhoz.

Kérdi a házigazdát:

— Odaengedhetném a bárányomat a falkádba?

— Oda hát — bólintott rá a báj.

— Csak attól tartok, megeszik a kosok.

— Sose hallottam, hogy a juhok megennék egymást — mondta a báj. — Ne félj, nem eszik meg.

Beengedte Aldar-Kösze a bárányt a falkába, maga pedig ott maradt éjszakára a bájnál.

Leszállt az éjszaka. A juhász elaludt. Aldar-Kösze kiment a falkához, a saját bárányát levágta, és elrejtette, a vérrel pedig, bekente a legkövérebb kosok száját. Aztán visszafeküdt aludni.

Megy reggel Aldar-Kösze a bárányáért. Hogy nem leli, azt mondja a bájnak:

— A kosaid nyilván megették a bárányomat!

Odamegy a báj a falkához. Látván, hogy némely kosnak véres a szája, azt gondolja: úgy kell legyen, valóban fölfalták.

Mondja Aldar-Köszének:

— Vidd magaddal a véres szájú kosokat.

Nyolc juhot kiválasztván, Aldar-Kösze útnak eredt.

Üt közben találkozott egy

emberrel, aki egy holt lányt szállított.

Azt mondja neki Aldar- Kösze :

— Add nekem a halott leányt, én meg neked adom a nyolc juhot!

Amaz ráállt az alkura. Fogta a nyolc juhot, s odaadta Aldar-Köszének a leány holttestét, meg ráadásul a lovat is.

Aldar-Kösze folytatta útját. Végül megérkezett az auljába. Meglátván őt egv leány így szólt a barátnőihez:

— Aldar-Kösze a menyasszonyát hozza.

Előfutottak a lányok, hogy megnézzék.

Ekkor Aldar-Kösze elővett egy árat, s oldalba bökte vele a lovat, az meg

ijedtében levetette magáról Aldar-Köszét, s a holt tetemet.

Föltápászkodván, Aldar- Kösze elment az aulbéli ak~ szakaiakhoz ezen szavakkal:

— íme, atyák, mit műveltek a ti lányaitok. Megriasztották a lovat, az meg úgy ledobta a feleségemet, hogy szörnyethalt.

Megvitatván a szavait, az akszakálok így döntöttek:

— Ez a mi bűnünk, így hát kárpótolnunk kell téged. Válaszd hát magadnak feleségül bármelyiket e szüzek közül.

Aldar-Kösze maga is erre várt.

Kiválasztotta a legszebbi- ket, és feleségül vette.

Buda Ferenc fordítása