Népújság, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-25 / 97. szám

8

NÉPÚJSÁG, 1987. április 25., szombat

DEÁK MÓR:

A vízmelegítő

Piszka, a megzöldült tengerészbaba, aki titokban verseket ír, gondterhelten járt föl s alá a babapolcon.

— Na? — kérdezte reménykedve Dóra.

A megzöldült tengerészbabát elzöldítette a méreg.

— Na! Na! — ordította.

— Mintha olyan könnyű lenne mesét kitalálni! Na! Még jó, hogy nem gyí! Sarkantyút az oldalamba, zablát a számiba, aztán gyí!, vágtassunk a mesék elé!

— Mi rosszat mondtam?

— szeppent meg Dóra. — Apa azt ígérte, hogy mesélni fogsz nekem!

Piszka úgy elkezdett kur- rogni, mint a pulyka.

— Nem ír! Nem mesél! — fuldokolta hörögve. — De ígérget! Mások nevében! Hát ez aztán! Ee aztán már!. ..

— Mért nem fejezed be?

— kérdezte ártatlanul Jázminka.

A megzöldült tengerészbaba a fejéhez kapott.

— Fáj? — tudakozódott Jázminka.

— Hát ezért nem mesél! Ezért nem ír! — ordibálta Piszka, ujjával Jázminkára bökve. — Az ilyenek miatt! A tenger miatt!

— A tenger miatt? — csodálkozott el Dóra.

— Á, ezt csak úgy mondtam — kapott észbe a megzöldült tengerészbaba.

— A tenger miatt? — ismételte Dóra.

Piszka elpirult.

— Hát ... — tétovázott.

— Tudod, hideg a tenger

Puszáló, a megsárgult barnamackó fölcsattant.

— És hideg a lakás, és hideg a tél. és ettől függetlenül télen is írt már, meg mesélt már a hideg lakásban !

A megzöldült tengerészbaba fölsóhajtott.

— Hát.. . volt egy barátom — adta meg magat —. ö jutott eszembe .. . azt hajtogatta mindig: hideg a tenger. . . jéghideg . .

— És? — kérdezte Dóra.

— És egy vizforralóval, hosszú-hosszú hosszabbi- tókba dugott vizforralóval ült a tengerparton, és melegítette a vizel.

Puszáló nevetve a homlokára bökött pz ujjával.

— Nem a Napnál volt fűtő a barátod?

— Bizony, sokaknak ez volt a véleménye — folytatta Dórára nézve a megzöldült tengerészbabai Dp tudod, egy viharban vfóbe esett a hajóról az a társunk, akit nagyon, nagyon kedvelt a barátom ..,

Dóra elpityeredett.

— Nem mentettétek ki?

Piszka lehajtotta a fejét

— Nem lehetett megfordulni. A barátom őrjöngött, kiabált, aztán furcsán megnyugodott. Soha többé nem szállt hajóra. Ült naphosz- szat a tengerparton a végtelen hosszabbítójával. és azt hajtogatta: hideg a tenger . . . jéghideg

— Mért mesélsz nekem ilyet? — kérdezte a köny- nyeivel küszködve Dóra.

— Tudod, amikor valaki ír, talán éppen ezt teszi. Föl akarja melegíteni a tengert. — Puszáló elsomfor- dált, ahogy Piszka ránézett.

— Pedig a tenger hideg, jéghideg.

Jázminka Puszáló után osont.

— Neked nincs barátod — mondta élesen Dóra.

A megzöldült tengerészbaba széttárta a karját.

— Nem is tudsz írni, úgy lopod a verseket! — a kislány már kiabált.

A megzöldült tengerészbaba a szája elé emelte a mutatóujját.

— Apa?! — sikoltotta a kislány.

Piszka megcsóválta a fejét.

— Ejnye-ejnye, látod-lá- tod — zsörtölődött. — Nem is tudok én mesélni. Láttál már nála hosszabbítót?

A kislány szeme felszívó rványlott.

— Apánál? Nem! — ujjongta.

— És vízmelegítőt?

— Nem! Nem! — tapsikolt Dóra.

— Na látod — mosolyodon el hamiskásan a megzöldült tengerészbaba. — Van, aki vizet melegít a tetteivel, és van, aki mesél arról, hogy vannak ilyenek.

— És apa? — Apa mit csinál? — kérdezte a kislány.

Piszka fölnézett a meny- nyezetre

— ö? — kérdezett vissza. — Hát ő ír. Ö ezt tudja, szegény.

Az erdő szelleme

(német)

Volt egyszer egy szegény asszony. Nem volt neki egyebe, csak egyetlen árva kislánya. Történt pedig, hogy ez az asszony egyseer olyan beteg lett, hogy »mozdulni sem tudott. Odahaza nem volt egy falat kenyér, de még egy lyukas fillér sem. A nagy beteg asszony egyre csak sóhajtozott, aztán így szólt a lányához:

— Menj ki az erdőbe, szedjél somot vagy áfonyát, vidd be a városba. *és add el.

A lányka karjára vette kosárkáját, elindult, és addig ment, míg a bozótos szívében temérdek áfonyára nem bukkant. Nekifogott, szedte sorra a bokrokat, és közben csak az járt a fejében, hogy mennyit kaphat majd egy tele kosár áfonyáért. Közben észre sem vette, hogy már sötétedni kezdett. Körötte, mintha megelevenedett volna a rengeteg: surrogott a bozót, megroppant egv- egy gally, fel-felrikoltottak a fészkükre szálló madarak. A kislány elégedetten emelte fel a tele szedett kosarat, és indulni készült.

Csakhogy hol van az ösvény? Merre induljon? Ágak csapódtak arcába, a tüskék megszaggatták ruháját, de az ismerős utat sehol nem találta. Beesteledett. A kis. lány megállt, s keservesen sírni kezdett.

Zokogott jó ideig. aztán mégiscsak összeszedte magát, és újra elindult. De hát hogyan találjon ki a rengetegből? Soha nem látja többet beteg édesanyját, soha nem szabadul innét.

S ekkor egyszerre lépéseket hallott. Uramisten mi lehet az? Farkas, medve? De szinte még meg sem gondolhatta, már ott állt előtte egy apró emberke. A sötétben is derengett térdig érő ősz szakálla. Az erdő szelleme állt a kislány előtt.

— Mi bajod? — kérdezte barátságosan. — Miért sírsz oly keservesen?

— Jaj. Istenem — telelte a kislány —, áfonyát szedtem. hogy a városba vigyem és eladjam. De eltévedtem, nem lelem az ösvényt. s most itt bolyanghatok egész éjszaka. Szegény édesanyám aki nagybeteg, odahaza vár, s azt sem tudja, mi lett velem.

— Ej, no, ha más bajod nincs, ezen könnyen segíthetünk — szólt a kis emberke. — Egykettőre kiérünk az erdőből, csak gye. re velem.

Az erdő szelleme ezzel nekiindult, s bárhová lépett, út nyílt előtte a fák és bokrok között. A kislány szorosan a nyomában haladt. Aztán az erdő egyr,e ritkult, s már ott is álltak a szélén. A lánykának repesett a szíve örömében, mikor meglátta házukat. Boldogan köszönte meg a kis ember jóságát, s már futott is volna, de az erdő szelleme még tartóztatta.

— Várj csak, lányom — mondta —, beteg az édesanyád, s mivel te jó kislány vagy. hát segítek rajta ;s. Itt ez a pár szál fű. Amint hazaérsz, csinálj teát belőle, itasd meg vele édesanyádat, s meglátod, tüstént meggyógyul. — Azzal kedvesen rámosolygott a kislányra, s eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

A gyermek tüstént hazaszaladt. s miközben a teát főzte, elmesélte anyjának, mi minden történt vele az erdőben. Mikor a tea kész lett, a beteg asszony ivott egy kortyot, s máris jobban lett. Mire az egészet megitta, egészségesen kelt ki az ágyból.

A szomszédék kisfia, aki állandóan a kunyhóban lá- baítlajnkodott, hallotta a kislány meséjét, látta a gyógyulást, s magában azt gondolta: kimegyek én is az erdőbe, szedek a csodatévő fűből. Eladom a városban jó pénzért, s az árán mindenféle édességet veszek magamnak.

Úgy is lett. ahogy kigondolta. Másnap reggel kiment az erdőbe, torkig lakott a sok finom gyümölccsel, majd bemerészkedett a sűrűbe. Ott aztán kiáltozni kezdett, csak úgy visszhangzott tőle a hatalmas rengeteg. Már egészen berekedt, mire megjelent előtte az erdő szelleme.

— Mit csinálsz te itt? — kérdezte az emberke. — Miért vered fel az erdő csendjét?

— Jaj, jaj eltévedtem! Beteg otthon az édesanyám — keserves könnyeket sajtolva ki szeméből könyör- gött a szellemnek. vezesse haza.

— Hát, ha csak ez a baj, majd én segítek rajtad — ezzel elindult, a fiú pedig a nyomában. Mentek, mentek hegynek föl, völgynek le, a legsűrűbb sűrűn keresztül. Végre mikor a gyerek a fáradtságtól már alig botladozott, kiértek az erdő szélére. Egyszeriben elfelejtette a nagy utat, a szörnyű fáradtságot, s már futott volna haza. mikor eszébe jutott, hogy még nem kapott varázsfüvet.

— Szegény édesanyám beteg — mondta keserves képpel.

— No várj csak — felelte az emberke, s letépett néhány fűszálat. — Főzz teát belőle, de ne az édesanyádnak add, hanem te idd meg.

A gyerek fogta a füveket, s már futott is. Alighogy hazaért, tüzet rakott s megfőzte a teát. Leszűrte, s azon nyomban felhajtotta. De lám, ahogy kiitta, máris bűnhődni kezdett hamisságáért. Olyan fájdalmak lepték el, melyek jó néhány napig nem hagyták nyugodni. A szellem gyógyító füve csakugyan csodálatos fű volt: örökre kigyógyította a kisfiút a hamisságból. De_ rék, becsületes ember lett belőle és még most is él, ha azóta meg nem halt.

Fordította: Szabó Béla

Játék és

Péreli Zsuzsa c

A szolgálati idő emléké Három [estvér (b Vőfély (jobbr; Visszajöttek a zenész«

LUDWIG BECHSTEIN:

A holdforrás

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy esztendő, amelyik olyan szárazságot hozott, hogy a növények kiszáradtak, a forrásvizek elapadtak. Az állatok iszonyúan kínlódtak, a legjobban a növényevők, köztük is a nagyobb termetűek, sőt a legnagyobbak, egyszóval az elefántok. összegyűltek tanakodni, végül elpanaszolták keserves sorsukat királyuknak.

Urunk királyunk, napról napra jobban szenvedünk, amiért nincs mit ennünk- innunk. Engedd meg, hogy szétküldjük követeinket a nagyvilágba, keressenek más lakhelyet számunkra, hogy életben maradhassunk.

— Nem bánom, tegyétek, amit jónak láttok — válaszolta az elefántkirály.

Az elefántok követeket választottak maguk közül, s elküldték őket a világ négy égtája felé, nosza, kémleljék ki, hol található legelőben gazdag, bővizű vidék.

Néhány követük eljutott a nyulak birodalmába is. Ez volt ám a Kánaán, a közepén egv forrással, a Hold szent forrásával, mivelhogy

a nyulak a Hold szent állatai voltak már ősidők óta. Ott, a forrás körül építették ki föld alatti üregeiket is. Az elefántoknak megtetszett a hely. hát még amikor látták. hogy itt könnyűszerrel megvethetik lábukat. Vissza is tértek az örömhírrel, hogy megtalálták az új hazát. A nyulakra persze a fülük botját sem mozgatták, elvégre jóformán ki sem látszanak a földből, s ha van eszük, tudják: nem jó a kicsiknek egy tálból cse- resznyézni a nagyokkal!

A jó hírre felkerekedett az elefántnép, királyával együtt. Az irdatlan állatok széttaposták a szegény nyulak otthonait, üregeit; egész birodalmukat szinte a földdel tették egyenlővé, tán észre sem vették, hogy beletiporták a bátortalan népség jókora részét is.

Lett ám sírás-rívás. A nyulak seregestül futottak királyukhoz, elpanaszolni szörnyű sorsukat, kérték tanácsát, segítségét. A jó tanács mibe se került volna, annál reménytelenebbnek tűnt a segítség. Hiszen mit

is tehet a gyenge nyulacska a hatalmas elefánttal szemben? A nyúlkirály azonban egybehívta tanácsadóit, s így szólt hozzájuk;

— Magam nem vagyok elég bölcs, hogy kisegítselek benneteket a bajból, adjatok tanácsot, mitévők legyünk, ami nekem, nektek, az egész nyúlságnak hasznára válhat.

Ekkor egy öreg nyúl emelkedett szólásra, aki bölcsessége. nagy tudománya miatt köztiszteletben állott:

— Ha beleegyezel, uram királyom, küldj engem az elefántok uralkodójához. Kísérőül add mellém egyik emberedet, aki majd híven beszámol neked közbenjárásomról.

— Ügy látom, derék, hű emberem vagy — felelt a király —. ne férkőzzék hát közénk gyanakvás. Menj egyedül, s intézz mindent úgy, ahogy jónak látod. Vidd végbe küldetésedet, s jelentsd aztán, mit végeztél. Add át üdvözletemet az elefántok királyának, a többit rád bízom, hiszen attól