Népújság, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-18 / 92. szám

NÉPÚJSÁG, 1987. április 18., szombat

A temetőben nincsenek sírok. csak beláthatatlan hosz- szú sorokban egyszerű betonkockák, az egykori tömegsírok fölött. A sírokon nincsenek nevek kiírva, hisz nem volt, aki följegyezze őket. De még akkor is, amikor ott jártunk, huszonöt évvel a város ostroma után. mindenféle holmit láttunk a sírokon. A fátyolos áprilisi napfényben elmentem megnézni, mit visznek ki az élve maradottak a halottaik- nak. Láttam egy kis tábla töltött csokoládét, egy zacskó savanyúcukrot, és más efféle jelképes, de ehető tárgyakat. Kis csomagokat, amiben nem tudom, mi lehetett, de azt hiszem, abban is élelmiszer.

Aztán végigautóztunk a városon. Ma már nincs semmi baja a memóriámnak, de ha Leningrádra gondolok", csák egy kis tábla töltött csokoládét látok.

e

Az én írói életem zegzugos útjának legfőbb oka, életem legnagyobb sorsfordulata volt a második világháború.

Hadd mondjak erről néhány szót, ment ez az élmény azóta sem hagy nyugodni, föl-föltámad bennem, más-más formában, és azt hiszem, ameddig lesz erőm szólni, nem fogok tudni hallgatni róla. Ez nem is csoda. A háború a legtöményebb élet, mert a legjelen- valóbb halál. Minden perc magában hordta azt a lehetőséget, hogy az lesz az utolsó. Ezért egyszerre olcsó és drága lett az idő. A háború a végletek találkozása. A gyávaság, az önzés, az egymás cserbenhagyása éppoly természetes és mindennapos jelensége, mint a hősies ön- feláldozás, a bajtársi szolidaritás. Amit átéltünk, egyszerre volt a rettegés maga, és a rettegés legyőzése. Emlékszem olyan pillanatokra, amelyek egy időben és egymás mellett voltak groteszken abszurd jelentésűek, és véresen, tragikusan valóságosak. Nem groteszk-e, hogy tíz-húsz felnőtt férfi egy szelíd dombhajlaton állva, a békés, bárányfelhős ég alatt meghall egy halk, sipító hangot, és egyszerre hasra veti magát? És van-e tragiku- sabb, van-e valóságosabb, mint hogy a húszból az egyik, aki barátod volt, mire a kezét visszahúzta, alaktalan, véres húscsomóként fekszik az oldalad mellett?

Egy ilyen emlék — és hány ilyen van — kivetette sarkaiból az életemet. Egy ideig megpróbáltam a régi dolgokról, a régi módon írni, de aztán rájöttem: mindent elölről kell elkezdenem

Volt rá időm: négy évig voltam különböző hadifogolytáborok lakója. Csak egy vágyam volt: átadni valahogy, közölni valahogy, amit átéltem. És én a valóság felöl indultam neki.

Egyperces novellák

Ki mit tud?

Bárd Elek 38 éves bank- pénztáros nála tíz évvel fiatalabb feleségével (szül. Ulrich Nóra mozgásművésznővel), valamint két gimnazista fiával egy verőfényes tavaszi délelőttön kisétált az Állatkertbe, ahová azonban nem sikerült bejutniuk, mert a kaput óriási tömeg vette körül, azon belül pedig rendőrautók, tűzoltókocsik és mentők akadályozták meg a továbbjutást. A körülállók- tól megtudták, hogy a hüllők házából kiszabadult egy 15 méter hosszúságú kobra, mely jelenleg a pénztárfülke előtt tekereg.

— Bocsánat — mondogatta Bárd Elekné, miközben átfurakodott a sokaságon, és egyenesen odalépett a szörnyeteghez. Halkan és behí- zelgően dudorászni kezdett, aztán megsimogatta a vérszomjas hüllő fejét, és belépett az Állatkert kapuján.

A kígyó engedelmesen követte, be a kapun, át a pázsiton, el az oroszlánok és tigrisek zárkái előtt, vissza a saját ketrecébe, melyet a mozgásművésznő gondosan rázárt, majd lassú léptekkel visszasétált övéihez.

— Hát ezt hogy csináltad?

— kérdezte a férje, az el- ámult tömeg közepén.

— Nekem ez semmi — mondta szerényen Bárdné.

— Vizsgázott okleveles ki- gyóbűvölő is vagyok.

— És ezt miért nem mondtad meg soha? — kérdezte a férje, Bárd Elek bankpénztáros.

— Mert sosem kérdezted — mondta a felesége, és fiait kézen fogva, férje kíséretében elindult a főkapu felé

Ki a gyilkos? »

A bíró, aki a bűnügyben ítélkezett, gyönyörű dámla- pátosat lőtt a gyulai vadrezervátumban. Miután a vergődő dámvadnak megadta a kegyelemlövést, így szólt:

— A vadászat a legnemesebb szenvedély.

Az ügyész lepkéket gyűjtött. Gombostűvel átszúrta potrohúkat, s ha már nagy szárnycsattogtatva kimúltak, azt gondolta: Ilyen a tudásszomj.

E sorok írója, aki a gyilkossági ügyről a tudósítást írja, lelkes vízilabda-szurkoló. Ha csapatának valamelyik játékosa a víz alatt hasba rúgja ellenfelét, még biztatja is a tribünről.

— A vízilabda kemény sport — szokta mondani.

És mit mondott a gyilkos?

ö nem köntörfalazott. Töredelmesen beismerte, hogy megölte a feleségét, aki fű- vel-fával megcsalta, leányukat a züllésbe taszította, mindnyájukat tönkretette. Megtörtén mondta:

— Gyilkos vagyok.

Öt felkötötték.

November

Ködös volt a reggel, lassú a forgalom. A villamos pont az orra előtt ment el. Kordován Kordova, a Royal étterem negyvennyolc éves zöldségbevásárlója, rosszkedvűen állt a megállóiban. Egyszer csak megelégelte az álldogálást, bal keze öreguj- ját, a jobbjával marokra fogta, s egy erélyes mozdulattal leszakította.

Két ujja közé fogva megszemlélte ujját, aztán elővette zsebkendőjét, rendesen belecsomagolta, s a kabát alá nyúlva, elhelyezte nadrágja farzsebében. Körülnézett. A villamos még nem jött, de ő csak megvonta a vállát. Ilyen apróságon nem szabad fennakadni.

Szerénység

Volt virágja is, egy beföt- tesüvegben. Az ablakpárkányon az ebédje, érintetlenül Három jaffai narancsa az éjjeliszekrényen, lábtól egy üveg ásványvíz.

— Vacsorázni se kíván,

Jetiinek néni? — kérdezte az ápolónő.

Már nem kívánt enni.

Nem kívánt beszélni sem.

Csak a szemével intett az ágya fejénél álló vaspalackra. Lélegzeni kívánt. Csak

lélegzeni ...

Magyar vonatkozású levelek

A nemrégen elhunyt dr.- Bállá Benedek, a neves gyűjtő, a sokoldalú érdeklődéséről ismert polihisztor és feltaláló, az egész világra kiterjedő, élénk levelezést folytatott. Hogy milyen széles skálán mozgott az elhunyt közéleti személy képzelete, az csak most világ- lőtt ki, amikor elkezdődött levelesládájának módszeres feldolgozása. Mi itt csak néhány szemelvényt közlünk, melyek személyes vonatkozásaik következtében utólag bizonyos történelmi érdekességre tettek szert.

Albert Einstein:

Köszönöm megtisztelő érdeklődését, mely annál is inkább meghatott, hogy levelét a II. világháború kellős közepén, a Svéd Vörös- kereszt útján, sikerült egy hadban álló világ fölött az Egyesült Államokba eljuttatnia. Magamról csak annyit, hogy jól vagyok, bár, mint ön is írja, nagyon bonyolult fizikai problémák foglalkoz- tatnok. Abban is igaza lehet, hogy. bokros teendőim közepette némi derűt és fellélegzést jelentene egy hosszú szőrű pajkos kedvű magyar pulikutya. Csak abban kételkedem, hogy a mai körülmények között a Svéd Vöröskeresztnek sikerül-e majd az ebet Debrecenből ide- szállítania. Hogy a kutya hím legyen-e, vagy nőstény, annak elbírálását önre bízom. Jóleső gondoskodásáért hálás köszönetét mond

Az ön Einsteinje

Thomas Mann:

Mélyen tisztelt dr. Ballal Valóban én írtam — még ifjúi fővel — a Varázshegy c. regényt, és nagyon örülök, hogy könyvem elnyerte tetszését. Azt a fogadást azonban, melynek eldöntésére felszólított, legnagyobb sajnálatomra elvesztette. Nekem „Thomas” a kereszt- és „Mann” a családnevem, mert a németben — eltérően a magyar szokásoktól — ez a névhasználat helyes sorrendje. Eszerint nem Mann Tho- rnasnak, hanem Thomas Mann-nak hívnak, és ön kénytelen lesz a másfél liter szilvapálinkát barátjának átadni.

Thomas Mann , Kirlchberg am Zürichsee

N. A. Krupszkaja:

Kedves Balta doktori Köszönöm biztató sorait és figyelmet érdemlő jó tanácsait. Sajnos, a férjem, aki fontos teendői miátt napok óta nem jár haza, és a Szmolnijban tölti még az éjszakáit is, nem tudtam informálni hozzá intézett baráti sorairól. Nem tudom, jól értelmezem-e levelét, mert a tolmács — egy írni- olvasni nem tudó magyar hadifogoly — az orosz nyelvet is csak törve beszéli. De ha nem tévedett, akkor ön Marx Károly tanait ajánlja férjem figyelmébe, sőt nyomtatványként el is küldte neki Das Kapital című munkáját. Sajnos, minálunk az utcai harcok miatt csak akadozva működik a posta, de ez önt ne aggassza, mert Vlagyimir Iljics behatóan tanulmányozta Marx műveit, örülök, hogy — mint írja — „jóindulatú figyelemmel” kíséri a pétervári fejleményeket, és afelől is biztosíthatom, hogy férjem nem sértődés, ha tehát munkásságában hibákat vesz észre, azokat bátran megírhatja neki.

Üdvözlettel (Lenin helyett) N. A. Krupszkaja

MATEMATIKA

Beültek az Apostolokba, a kiváló fizikus egy pohár vermutra vágyott, Szilágyinak sörre volt gusztusa. Aztán mégis másképp alakultak a dolgok. Persze, a kiváló fizikus megmaradt a vermutjánál, mert a tudomány nem fér össze szeszélyes rögtönzésekkel, kósza ötletekkel; Szilágyi viszont, ez a haspók, ha ételt látott maga előtt, nem ismert megállást.

Előbb csak öt pogácsát evett, álmodozva, oda se figyelve. Aztán észrevett egy tálcán egy diókrémtortát. A torta után még egy sört ivott, s közben felötlött benne — ami pedig elég való- színütlenül hangzott —, hogy hátha van a konyhán marinírozott ponty. Ettől, mondta, miután megedde- gélte a pontyot, ő már úgyszólván jóllakott. Rendelt ugyan még egy húslevest finommetélttel, és egy adag lencsét, némi füstölt hússal a tetején, de azt már csak majszolta, szemelgette. Utána nem evett semmit a világon; otthon, mondta, várja a meleg vacsora. Fizessünk, mondta a kiváló fizikusnak, mert a mama olyan, mint egy óramű, s ha ő csak öt percet késik a vacsoránál. már lesi a csengőt, ideges.

Amit evett s ivott, Szilágyi mondta be a fizetőpincérnek; öt évre visszamenően minden falat ételre emlékezett. A pincér, miután összeadta a számokat, letett egv cédulát az asztal sarkára. És azt mondta:

— Tizenegy-húsz:

A nagy fizikus már a zsebébe nyúlt volna, de útközben hirtelen megállt a keze.

— Nem akarom önt megbántani — mondta, egy mentegetőző mosollyal. — De azt hiszem, ez csak tizenegy-tíz.

A pincér gyorsan eltüntette a cédulát, el is pirult egy kicsit, s egy új számolócédulán újra összeszámlálta a számoszlopot. Aztán ránézett a nagy fizikusra, és így szólt:

— Bocsánat. Ez bizony tizenegy-húsz.

És letette az asztalra ezt a cédulát is.

A kiváló fizikus persze oda se nézett. Kellett is őneki papír, ceruza! Naprendszerek, tejutak, kozmoszok úsztak az agyvelejében, de éppen ezért, szerényen és halkan. csak annyit mondott, hogy véleménye szerint a kedves főúr összeadása téves. A helyes végösszeg: tizenegy-tíz ... És hozzátette, az ő finom mosolyával:

— Bocsásson meg. hogy vitatkozom. Én Albert Einstein vagyok.

A főpincér rámeredt.

— Istenem — mondta, alig hallhatóan. Ó, hogy ő erre nem jött rá magától! Hiszen ez egy világhírű, jellegzetes arc! Hajlongva elhátrált a szomszéd asztalhoz, reszkető kézzel meghegyezte a ceruzát, aztán elővett egy nagyobb papirost, és szépen, kalligrafikusán újra egymás alá írta a számokat. összeadta. Űjra ösz- szeadta Harmadszor is összeadta. Homlokát verejték lepte el. Aztán fölkelt, és rogyadozó térdekkel elment a söröző hátsó részébe. Odahívott még egy pincért és Fröhlich urat, a söröző

tulajdonosát. Hatalmas kockákra osztott ívpapirosokat hoztak, és külön-külön elvégezték az összeadásokat. Utána összehajoltak, susogtak. ""

— Mélyen tisztelt profesz- szor úr — lépett oda Fröhlich úr. — Meg se merem mondani. ami a szívemet nyomja. A mi gyarló képességeink szerint a számla végösszege tizenegy-húsz. Ne tekintsék ezt részünkről kicsinyességnek. mi akkor lennénk a legboldogabbak, ha fizetés nélkül vendégül láthatnánk egy ilyen világnagyságot ... A mi főpincérünk azonban harminc éve működik a pályán, és mellesleg négygyermekes családapa. 0 ebből a tíz fillérből presztízskérdést csinál.

Einstein professzor megértőén bólintott. Egy szem- pillantásra behunyta a szemét, gondolatban végigfutott a számsoron, a vermuttól kezdve a lencsefőzelékig. Aztán sóhajtott.

— Kedves barátaim — mondta. — Ügy ülök itt. mint egykor Galilei az egyházi bíróság előtt. De mit tehetnék? A tudomány nem ismer presztízskérdést, és én — bár nincsenek gyermekeim — ugyanúgy szégyellném a tévedésemet, mint az igen tisztelt főpincér úr az övét... Vagyis, ezt a vitás kérdést el kell dönteni.

Fröhlich úr bólintott.

— A söröző személyzetének is ez a véleménye.

— Talán az itt ß baj — folytatta tűnődését a kiváló fizikus —, hogy mindnyájan túl vagyunk terhelve számokkal, és a feladat kicsi nekünk... Nincs véletlenül egy ember a közelben, aki nem végzett egyetemet, nem érettségizett, és épp csak hogy el tud végezni egy összeadást? Ilyen apró vitát csak törpék dönthetnek el.

És minő szerencse. Van az Apostoloknál egy süketnéma csapos. Odahívták. Leültették. A vermuttól a lencse- főzelékig elébe tették a számoszlopot. Szuszogott Nyögött. Sóhajtozott. Izzadt. Húsz percig tartott, amíg elvégezte az összeadást. Átadta a végeredményt» Fröhlich úrnak.

Fröhlich úr nem szólt semmit. Egy pillantást vetett az eredményre, s átadta az első fizetöpincérnek. aki továbbította a másodiknak, aki némán letette a nagy fizikus elé.

Albert Einstein fölállt, leszámolta a pénzt, bőséges borravalóval megtetézve. És így szólt, a világ legszerényebb mosolyával:

— Uraim! Ahbert Einstein tévedett. Isten velük.

A személyzet sorfalat állt. és mélyen meghajtóit a modern fizika úttörője előtt- Némán kisétáltak az étteremből. Kint az utcán Albert Einstein — aki már nem mosolygott, sőt, nagyon gondterhelt arcot vágott — megkérdezte Szilágyitól:

— Mi a véleményed erről a dologról, barátom?

— Nekem haza kell sietnem vacsorázni — mondta Szilágyi. — De azt hiszem, ezen a világon nem lehet segíteni.

(1983)