Népújság, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-18 / 92. szám
8 NÉPÚJSÁG, 1987. április 18., szombat A műfajteremtés kínjai Emlék a háborúról o Egy kicsit bonyolult — nekem is bonyolult — ezeket a fakuló emlékeket térben és időben egyeztetni, de még bonyolultabb úgy előhívni őket, • hogy azok is megértsék, akik ezt nem élték át. Én akkor már elég régen Tambovban voltam, egy erdő mélyén levő hadifogoly- táborban, testileg-lel'kileg nagyon rossz állapotban, nem sokkal a flekktífusz után, és már egy évvel egy csomó aknaszilánik után, amelyek csak egy kis rakás kis sébet ütöttek rajtam, de ezek a sebek a vitaminhiány következtében nem gyógyultak, pedig mindenféle rongydarabokkal egész nap kötözgettem magam. Az enyéimről már rég nem tudtam semmit, és arról, ami rám vár, a háború kellős közepén nem is akartam tudni semmit, mert tudni tulajdonképpen csak azl tudtam, hogy nincs nálam reménytelenebb lény a világon. Akkor hoztak oda egy Nakropin nevű államvédelmis hadnagyot, akit a francia foglyokhoz osztottak be, mert francia szakos diák volt a körülzárt Leningrád- ban, ahonnan repülőgéppel hozták ki. Már az is, hogy onnan kihozták, csodaszárp- ba menő ritkaság volt. Ha jól emlékszem, annaik köszönhette a szerencséjét, hogy egy Ermitázs nevű intézet diákja volt, de lehet, hogy a névre nem jól emlékszem, mert tífusz után egy ideig mindenkinek rosszul működik a memóriája. Annyi biztos, hogy ez afféle kitűnőek iskolája volt, ő pedig a szó szoros értelmében nyelvzseni. Franciául igazán, de igazán megtanulni, úgyszólván lehetetlen, de őneki ez a lehetetlen sikerült, csak éppen a kiejtésével voltak bajok. Azt mondta, voltaképpen francia szóra osztották be Tambovba, azon a címen, hogy majd politikai munkát fog végezni a francia foglyok között. Odafönt, úgy látszik, nem tudták, hogy az elzásziak nagyon csúnyán beszélnek franciául, sokkal csúnyábban, mint Nakropin. Ezzel szemben én, minthogy Lausanne- ban tanultam franciául, a világ legszebb francia kiejtésével rendelkezem, csak a nyelvtannal álltam hadilábon. Így kerültünk össze, két nagyon sovány ember, akik aztán francia nyelven életre szóló barátok lettünk. Sajnos, később elváltunk, illetve még egyszer összekerültünk, amikor ő három napot töltött Budapesten. de örömünkben úgy leittuk magunkat, hogy egy értelmes szót se váltottunk, csak még mindig nagyon szerettük egymást. De talán nem is lett volna miről beszélnünk, mert Tambovban mindent elmondtunk egymásnak. A homályon át, amit a tífusz hagyott bennem, még ma is átdereng Leningrád ostroma, és Nakropin fakó, szenvtelen hangja, ahogy éjszakákon át beszélt. A város két és fél évig volt körülzárva. A napi kenyéradag, mint egy gyu- fásskatulya. Leningrádnak hárommillió lakosa halt éhen. Ö, Nakropin, az apját, amikor éhen halt, újságpapírba csomagolta, egy gyerekszánon végighúzta az utcákon, és belökte a tömegsírba. Aztán az anyját is odavitte, szintén papírba csomagolva: Az én agyam eléggé el volt még .tompulva, de már nem hittem, hogy én vagyok a legreménytelenebb élőlény a földön. Ehhez még hozzátartozik, hogy huszonöt év múlva, életemben először, megláttam Leningrádot. Luxusszállodában laktunk, és egy barátunk eljött értünk, hogy kö; rülkocsikáztasson a városban. Megkérdezte, mit akarunk látni. Én azt mondtam, hogy a temetőt. A jelzőkkel mindig óvatosan kell bánni, mégis érdemes megkockáztatnunk azt az állítást, hogy Örkény István az újabb magyar irodalom egyik legfontosabb műfajteremtő mestere volt. akinek sikerült áttörnie a kis nyelv határait, s elsősorban színműveivel világszerte ismert lett. Pályakezdését ő maga attól a pillanattól számította, amikor a Szép Szó című folyóirat körében megismerkedett annak egyik szerkesztőjével, József Attilával. Kemény küzdelmeket vívott vele: a költő közismerten kérlelhetetlenül szigorú kritikusa volt a kéziratoknak, s Örkény első kísérleteit is alaposan végiggyomlálta. A fiatalember akkor már átesett a szokásos „gyermekbetegségen": 1934-ben részt vett a Keresztmetszet című, rövid életű lap szerkesztésében — akkoriban sok ilyen folyóiratvállalko- zás indult és hunyt el —, sőt azt anyagi eszközeivel is támogatta. Zsebpénze rendszeresen e két évig működő folyóirat nyomdaszámláinak kiegyenlítésével úszott el, de a veszteségeket talán kiegyenlítette a rendszeres írói tevékenység közben szerzett tapasztalatok sokasága. Részben ennek köszönhető, hogy egészen fiatalon már regényt is írt, ami azonban nem jelent meg, mert lektora, Szerb Antal túlságosan sok. idegen hatást talált benne. Apja azt szerette volna, ha fia biztos életpályát választ, s a jelek arra mutattak, hogy Örkény István valóban csak időleges kirándulást tett az irodalom berkeiben, hiszen gyógyszerész diplomával rendelkezett, s 1938-ban nagy útra kerekedett, hogy világot lásson, s aztán itthon kamatoztassa tapasztalatait. A majd egy évi külföldi tartózkodás során Londonban és Párizsban élt. 1939-ben, a hadüzenet után tért vissza Magyarországra.- Ahogy nemzedéktársai legtöbbjének, az ő irodalmi terveit is keresztezték a világ- háborús események. 1942-ben sürgős behívót kapott, s egyetlen nyári ruhában elindult az orosz télbe, mely a Don mellett érte. A nagy áttörés után fogságba esett, s onnan 1946 karácsonyán tért haza. A fogolytáborban három müvet is írt, az egyiket fogolytársával juttatta haza, amely 1946-ban jelent meg Amíg idejutottunk címmel. Másik két művét hazatérte uitán adták ki. A megújult irodalomnak egyik szorgalmas, megbecsült munkása lett, s a kor kívánalmainak megfelelően egyre inkább eltávolodott a korai műveit jellemző szürrealizmustól, bár legjobb adottságai kétségtelenül inkább ebbe az irányba vonták. Házastársak című művében már érezni, hogy engedményéket is tett a kor művészi kívánalmainak, hiszen a mű alakjait a sematikus változatlanság jellemzi, élesen elválnak benne egymástól a jók és a rosszak. A valóságot akarta megjeleníteni, az építés hatalmas lendületét. Dunapentelén gyűjtött hozzá tapasztalatokat, de a tervezett nagy regénnyel nem készült el, megjelentette viszont a Lila tinta című elbeszélését, mely rögtön viták pergőtüzébe került. Ahogy egy beszélgetés során mondta: „abszurd szituációban” élt ekkoriban, s kereste a kitörés lehetőségét. Ennek a folyamatnak lett első állomása az Ezüstpisztráng című karcolatgyűjtemény, s elkezdte írni Glória című regényét, amely ma is népszerű olvasmány. Újabb kitérő következett: 1957 után valósággal megfagyott körülötte a levegő, korábbi munkahelyét elveszítette, s végül az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyár munkatársa lett. A készülő új gyógyszerek ismertetőit írta, de szabad idejében — amiből nem sok volt — változatlan szorgalommal dolgozott irodalmi alkotásain. Mégis ezekben a nehéz években következétt be életében a döntőnek mondható fordulat: 1958-ban megismerkedett Radnóti Zsuzsával, a Vígszínház dramaturgjával, s az ő oldalán (1965- ben kötöttek házasságot) megtalálta azt a harmóniát, amely addig hiányzott létéből. Lassan visszafogadta az irodalom is, s'ahogy görcsei oldódtak, rátalált egy új kifejezésformára, a groteszkre, amelynek egy egészen sajátos, közép-európai formáját művelte egyre nagyobb sikerrel. Egymást követték nagyszerű alkotásai, a Macskajáték, a Tóték, a Jeruzsálem hercegnője és a műfajteremtő „egypercesek". Látszólag egészen egyszerű, hétköznapi tényeket ír le bennük, de olyan közegben, amelyben jelentéstartalmuk alapvetően megváltozik, s olyan új összefüggéseik tárulnak fel az olvasó szeme láttára, amelyekről addig jóformán fogalmunk sem volt. Elfogadtatta, műfaji elemmé tette a meghökkentést. amely első láncszeme a dolgokba és a jelenségekbe való mélyebb belegondolásnak. Ezeknek az „egyperceseknek révén mélyebb, termékenyebb kapcsolatot alakíthatunk ki a világgal, s olyan kritikus magatartás birtokába juthatunk, melynek segítségével alaposabban, teljesebben szemlélhetjük a hétköznapi valóság tényeit. 1967-öen a Thália Színházban Örkény István végleg beérkezett. A Tóték színpadi változatát Kazimir Károly hívta életre, de a bemutató előtt „a vécében is bukásszag honolt”. A bemutatón Latinovits Zoltán alakította az őrnagyot, neki is köszönhető volt a fergeteges siker, mely azóta a világ sok színpadán megismétlődött. Pedig az író „leckéje" nem volt egyszerű, hiszen egy olyan játékstílust hívott életre, mely a magyar színpadokon addig jórészt Ismeretlen volt. Elsősorban neki köszönhető, hogy idehaza is megindult egyfajta erjedés, mely jelentékenyen hozzájárult a honi színi kultúra kiteljesedéséhez. A következő átütő siker Szolnokról indult: az itteni színház múlatta be a Macskajáték színpadi változatát, mely ugyancsak kivételes esemény volt. A darab hamar népszérű lett külföldi színpadokon is. A Pisti a vérzivatarban bemutatója azonban — akkor — elmaradt. E mű bevezetése mintegy összefoglalja Örkény Istvánnak korával kialakított közvetlen kapcsolatát: E kor nekünk szülőnk és megölőnk. Tőle kaptuk, mint útravalót, hogy lehessünk hősök és gyilkosok egy időben, egy helyütt és egy személyben. Ki merre fordul, aszerint. Ebben a nem könnyű, emberpróbáló korban élt és alkotott Örkény István. Az emberi gyarlóságok orvos- szerét kereste, mint az igazán jelentékeny írók, s meg is találta műfajával, a groteszkkel, amely arra úgyszintén megtanít, hogy önmagunkat, csetlő-botló hétköznapjainkat kellő kritikával nézzük, s ezáltal olyan távlat birtokába juthassunk, mely az értelmes, tudatos élet első állomása. A halál orvosszerét azonban ő sem ismerhette: hosszú ideig versenyt fűtött vele, s szorításában írta a Forgatókönyvet, amely a sokat mondó és még többet sejtető „tragédia” alcímet viselte. Személyes és immár jóvátehetetlen tragédiája 1979. június 24-én következett be. Ekkor hunyt el. Személyében a kor egyik legjelentősebb íróját gyászolta a közvélemény, akinek kritikus szelleme és életérzése máig sem veszített frissességéből és időszerűségéből. Rónay László Szántó ( repródul
