Népújság, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-17 / 91. szám

NÉPÚJSÁG, 1987. április 17., péntek

GAZDASÁG — TÁRSADALOM

3.

BHrHh

Nyereségrészesedés

Kiosztották, illetve helyenként még osztják az évi nyereségből való részesedést, ösztönzési szempontból jelent ez valamit?

A kérdés több ok miatt is indokolt. Egyrészt, ugye — s ez nemcsak szociológiai fel- tételezés, de mindennapi tapasztalat is —, a munkavállalók számára az a biztos pénz, amit havonként kapnak kézhez a fizetési borítékban. A valamikori elképzelés mind a mai napig naiv ábránd maradt, hogy tudniillik a vállalati nyereségből való személyes részesedés révén, a munkavállalók viszonylag hosszabb távon — legalább egy esztendőn át! — anyagilag is érdekeltté tehetők a vállalati eredmények alakulásában, alakításában. Nem „jött be” ez az elképzelés már csak azért sem, mert a nyereségrészesedési rendszer feltételezte volna, hogy a munkavállalókat, év köziben is, folyamatosan és őszintén tájékoztassák a vállalati nyereség mindenkori alakulásáról és arról, hogy mi mindent kell még tenni a még előnyösebb nyereségpozíció

eléréséhez.

Csak hát vállalataink nyeresége soha nem alakult igazán a valóban elvégzett munka függvényében, hanem befolyásolta azt a — részben a reformelvek értelmében meghirdetett, ám attól praktikus vagy éppen politikai megfontolások miatt is eltérített — szabályozórendszer. S való igaz: nehéz úgy nyereséget tervezni, amikor az ember — aki történetesen vállalati vezető — soha nem tudhatja, hogy a felsőbb szintű és központi

gazdaságirányítás ugyan milyen szabályozó-meglepetésben részesíti, akár a gazdálkodási év kellős közepén.

így aztán senki ne kárhoztassa a vállalatok vezetőit, akik — ilyen bizonytalan körülmények között — az utolsó pillanatig is titkolták, hogy miként is áll a nyereségterv, s hogy adott időszakban milyen mértékű részesedésre számíthatnak a munkavállalók. És az már csak kérdésként fogalmazható meg, hogy vajon — korábban — a tervalkuk, aztán később a szabályozó- alkuk, a vállalat életébe egyedi beavatkozást kérő tárgyalások végső eredményét ugyan melyik vállalati vezető láthatná előre? És ha nem láthatja előre, akkor ugyan ki kötelezhette volna el magát a biztonságosnak látszó nyereségterv mellett gs ki agitálhatott volna e nagyon is bizonytalan nyereségterv teljesítése érdekében ?

Ennyit a nyereséggel kapcsolatos vállalati titkolódzás okairól. Illetve még annyit, hogy a kis hazánkban működő vállalatok nagy részénél, manapság ott tartunk, hogy a nyereség jóval több mint kétharmadát — gyakorta 90—95 százalékát — úgymond központosítják. Vagyis: ezt a nyereséghányadot az állami költségvetés, elvonja, nem riadva vissza az évközbeni elvonási intézkedésektől sem. A nyereségüket mégis csak valami módon növelni akaró vállalatok számára tehát mi marad ? Végveszély esetében az árak növelése. Sikerül-e, vagy sem, nem tudni, csak azt tudni, hogy a vállalati jövedelmek szigorú központosítására törekvő államigazgatás minden ilyen áremelési akciót keményen elítél. S ha netán ez a megbélyegzés eredménytelen, akkor tovább szaporítja az adóprést.

Sokan mondják: ha nem volna ez az adóprés, ha a vállalatok legalább egyetlen esztendőre tervezhetnének viszonylagos meglbízhatóság- gal, akkor talán komolyan vehetnénk a nyereségrészesedés ösztönző hatását. Továbbá: ha komolyan vesz- szük a vagyonérdekeltséggel kapcsolatos elképzeléseket, akkor talán mégis csak fe- lülvizsgálandók a nyereségrészesedéssel kapcsolatos

mai álláspontok és megteremthetők annak feltételei, hogy a részesedés igenis ösztönző hatású legyen.

Mindehhez persze, elsősorban az kellene, hogy tisztán lássuk: melyik vállalat miért nyereséges, illetve, melyik vállalat miért veszteséges? Remélhetőleg segít az eligazodásban a tervezett adóreform, s ha ez bekövetkezik, akkor remélhetően az államigazgatás is megelégszik az általa kezdeményezett adóreform következtében befolyt összegekkel. Vagyis, remélhető, hogy az adóreform által egységesen megmérhető vállalatokat külön — és korlátozó — adók már nem sújtják. Ez esetben talán megvalósítható az eredeti elképzelés: az évenkénti

nyereségből, teljesítményeik szerint 'differenciálva, olyan arányban részesedjenek a munkavállalók, hogy ne kérdezhessék: ugyan mit ér ez?

V, Cs.

Novalk a kisüzemi exportért

A Noviki Kisüzemi Innovációs Iroda a közeljövőben megkezdi a hazai kistermelők — szövetkezetek, kisvállalkozások, kisiparosok — termékeinek külföldi értékesítését. Erre a célra Novalk néven betéti társulást hozott létre. A társulásban a Noviki mellett részt vesz az Alkotó Ifjúság Egyesülés és a Lamex Külkereskedelmi Vállalat.

A Noviki több mint másfél ezer kisüzemmel áll kapcsolatban. segíti kapacitásaik bővítését, tőkével részt vesz új termékek kifejlesztésében, a gyártási feltételek megteremtésében. Tartós kapcsolatot alakított ki tervezőkkel. fejlesztőkkel, kivitelezőkkel, s ennek eredményeként számos olyan termék gyártását kezdték meg

az elmúlt években a kistermelők, amelyek exportképesnek bizonyultak. Több olyan cikk is akadt, amely eljutott — nem a Noviki, hanem más külkereskedelmi vállalat szervezésében — a külpiacokra is. A kistermelői kapacitás exportcélú kihasználásában lényegesen nagyobb lehetőségek rejlenek.

Átadták a tízezredik NDK kombájnt Magyarországnak

A kőbányai vásárvárosban az NDK Fortschritt Kombinát képviselői ünnepélyesen átadták az AGROTEX Vállalatnak a tízezredik. Magyar- országra exportált aratócséplő gépet (MTI-fotó: Varga László — KS)

HEVESTŐL DÉL-BÁCSKÁIG

Biztosított cukorgyáraink idei nyersanyagszükséglete

A Mátravidéki Cukorgyárak üzemeiben nincs már ok az aggodalomra: sikerült szerződésileg lekötni azt a nyersanyagmennyiséget, amelyre az idei évben szükség lesz Hatvanban, Selypen a tervezett cukor előállításához. Tehát a többi növénnyel összevetve a répa megőrizte pozícióját. Hogy minek tulajdonítja ezt Nagy István, a vállalat mezőgazdasági főosztályvezetője?

— Tizenhatezer hektárnyi répával számoltunk, s ez bejött, ennyire lesz szükségünk az 1987-es kampány során. Igaz, partneri körünk nem bővült, de az előző évek gazdaságai kitartottak mellettünk. Ebben döntő szerepe van ama ténynek, miszerint tavaly a viszonylag alacsony, harmincegy tonnás átlagtermés mellett is negyvenezer forint hektárankénti árbevételhez jutottak, ami a répa magas, 17,5 fokos cukortartalmának volt köszönhető.

Amikor a szerződő felek összetétele iránt érdeklődtünk, azt is elmonda a főosztályvezető, hogy a lekötött terület dolgában mindenütt meghatározó a gazdaságok műszaki készültsége, anyagi helyzete. A kellő gépsorokat birtokló Hatvani Lenin Termelőszövetkezet például emelte tábláinak nagyságát, s az idén ezer hektár felett lesz a répatermő területe. Hasonlóan jó alaphelyzetből indulvá az Állampusztai Célgazdaság szintén ezer, a Jászapáti Velemi Endre Termelőszövetkezet pedig hétszáz hektárra tornázta fel szerződéses földjeinek meny- nviségét.

— Merőben más a helyzet a tőlünk távol lévő délbácskai tájkörzet, a Baja alá eső gazdaságok esetében, ahol például Felsőszentiván termelőszövetkezete vezet alig négyszáz hektárra kötött szerződésével. Itt azonban előnytelen tényezővel állunk szemben — jegyezte meg Nagy István. — Nem szorgalmazhatjuk különösebben a fejlesztést, a répa mennyiségének „felfuttatását” a környéken, mivel a szállítás minket terhel, s a nagy távolság hatalmasan megnöveli a költségeinket.

Az lenne az ideális, az lendítene sokat a vállalat gazdasági helyzetén, ha elsősorban Heves, vagy a közvetlen szomszéd, Szolnok megye jó néhány gazdasága iktatna termékei sorába cukorrépát.

De mint későbbiek során megtudtuk, ez a jobbára kis földterületű gazdaságok esetében ma szinte elképzelhetetlen, olyan magas az egy hektárra eső beruházás költsége. Csányban például mind a Búzakalász Termelőszövetkezet. mind az állami gazdaság foglalkozik a répater- mesztés gondolatával. A cukorgyáriak már tárgyaltak is velük. Ám, egyetlen gépsor jelenleg ötmillió forintba kerül, s ilyen beruházási alappal egyik helyen sem számolhatnak. Igaz, a tárca egy-egy műszaki fejlesztési maximum 40 százalék erejéig támogathat. De ehhez előbb a gépsorokat meg kell venni, s további feltétel a cukorgyárakkal kötött értékesítési szerződés.

(moldvay)

Az egyenruha embert takar

MÉG A KÖRTEFÁRA IS

Olyan itt minden, mintha nem is laktanyában lennénk: hatalmas zöld növények az ablakok előtt, bár- sonyhuzatú fotelek a kis asztalka mellett. Arrébb komoly íróasztalhoz támaszkodik a tárgyalásnál nélkülözhetetlen hosszúkás bútor.

Csak amikor belép a tizedes és mondja:

— Vezérőrnagy elvtárs, kérek engedélyt. .. !

Ekkor eltűnik 'minden ci- viles gondolat belőlem. Különösen. amikor a tizedes tálcán szervírozza fel a kávét. Kétségtelen tény, itt katonák élnek és dolgoznak. Pedig a vendéglátóm, Kerékgyártó Béla tábornok is olyan kedélyes közvetlenséggel jött elém néhány perccel ezelőtt, mintha a csupa arany váll-lap nem csillogna a zubbonyán.

önkéntelenül kibuggyan belőlem a kérdés: Mióta is ismerjük egymást? Nem akarok hinni a fülemnek.

— Még 1971-ben kerültem Gyöngyösre —, majd mosolyogva hozzáteszi: — Bizony, rohan az idő.

Előbb a magasabb egység parancsnokhelyettese, majd 74-ben már ő veszi át az irányítást. Újabb hat év telik el és akkor vezérőrnaggyá léptetik elő.

— Hogyan jutott el idáig a hajdani bátori legényke?

— Bátor ... ! — Néz maga elé egy sóhajtásnyi időre. — Még ma is tudom, hol van a körtefa kint a kút mellett. Ha tehetem, a bátori határba megyek ki a legszívesebben vadászni. Amikor a tardosí kőbányába jártam dolgozni, dehogy gondoltam volna, hogy mi lesz belőlem jó harminc év múlva.

önként jelentkezett a hadseregbe tizenkilenc évesen Otthon EPOSZ-titkár volt. pártmunkát is végzett, mindez valahogy ösztöftözte arra. hogy akkor az országos felhívásra igent mondjon

A Dunántúlra került és sokáig ez a terület maradt életének a kerete. A tisztes iskolát Baján végezte el. Majd Pécs következett, a tiszti iskola. Alhadnaggyá 1954. április 4-én léptették elő.

— Itt van ez a jelvény — mutat a zubbonya jobb oldalára, ahol a szépen csillogó fém látható. — Erre nagyon büszke vagyok.

Azért kapta, mert kiváló eredménnyel végzett.

A katona élete akkor is olyan volt, hogy gyakran helyezték az egyik alakulattól a másikba. Helységnevek sora jelzi az ő életútját is.

De 1956-nál meg kell állnunk. Egy tiszti tanfolyam parancsnoka volt az ellen- forradalmi időkben. Akkor kapta a parancsot, hogy menjenek Dunaújvárosba, az ottani laktanyát kell biztosítaniuk. Nehéz napok voltak azok, mert nemegyszer fegyverropogás verte fel az épület környékét. Amikor a lövedékek ott süvítettek el mellettük, ők sem állhatták pihenj ben.

— A fegyvert nem tettem le a kezemből egy percre sem. Katona voltam, az is maradtam.

Az akadémiát Budapesten végezte el. 1961-ben őrnagy- gyá léptették elő.

— Pécs ... ! Hét évet töltöttem ott el — eleveníti fel az emlékei közül. — Ma is szívesen gondolok azokra az időkre vissza.

Bizonyos nosztalgiát érzek ki a szavaiból. Valahogy szokatlannak tetszik ez a „zordon katona" képének régi kliséje szerint. Rákérdezek:

— Az érzelmek ott élnek a katona személyiségében is?

— Az érzelmek? Lehet egy ember érzelmek nélkül? Lehet egy katona érzelmek nélkül? Láttam én már köny- nyet megcsillanni olyan katonatársam szemében, akinek búcsúra nyújtottam a kezem, mert máshová helyezték tőlünk. A napokban is .. . — elhallgat. — Elmondom. összehívtam a közvetlen munkatársaimat. Elköszöntem tőlük azzal, hogy bizonyára találkozunk még az új beosztásomban is. Aztán egyik pillanatról a másikra elcsuklott a hangom, ahogy végignéztem az arcokon. A szemek, a tekintetek ... Az is eszembe jut. hogy volt olyan beosztottam, akit többször meg kellett fe- nyítenem. Azt gondoltam, amikor elválnak az útjaink, a tekintetében valami kaján örömet fedezek majd fel. Nagyot tévedtem.

Embernek lenni, embernek maradni, emberséggel élni ..., egyre ismétlődnek ezek a szavak a beszélgetésünk során.

— Engem Bátorban mindenki ismer — mondja. — De nem Kerékgyártó Bélának hívnak, hanem Keréknek. ,Hol itt. hol ott állítanak meg az utcán. Hívnak

be egy pohár italra. Ha minden meghívásnak eleget tennék, akkor nem is tudom, mennyi időre lenne szükségem.

— Ez a közvetlenség nem hozta még soha kényelmetlen helyzetbe?

— Nem, még egyszer sem. — Megtörtént, hogy az egyik állomáshelyemen az utcán elébem áll egy cigány férfi. Főhadnagy bajtárs, az isten áldja meg, de jó, hogy látom. És jön felém ragyogó arccal. Én alezredes vagyok, ismer maga engem? Hát hogyne ismerném már, amikor a keze alatt szolgáltam annak, idején. De nekem csak főhadnagy marad, ne haragudjon.

Az is örökre megmaradt az emlékezetében, amikor az egyik iskolán jelentkezni ment a parancsnokhoz és . ..

— Ki áll előttem? A bátori nagyanyám szomszédja, aki otthon iparos ember volt. Maga az? Álmélkodom. Én, bizony, én. Válaszolja. De fordítva is megtörtént. Az egyik katonaiskolai tanárommal itt találkoztam Vi- sontán. ö lett ott a tsz elnöke. No, akkor is nézegettük egymást egy darabig.

— Annyi év után hazajött Heves megyébe. Milyen volt a találkozás? ’

— Bátortól én soha nem szakadtam él. Amit tehettem, megtettem a községért. Most néhány autó földet vitetek oda. mert akad még ott is sáros utca. A katonai gyakorlat keretében ezt minden szabálytalanság nélkül megtehetem. Miért is ne tenném meg, ha módom van rá?

Innen már csak egy kérdés kellett ahhoz, hogy a személyes élet területére lépjünk át. A családja? A felesége igazi, jó katonaasszony. Sokat köszönhet neki. A két lánya a fővárosban él. A nagyobbiknak két gyermeke ugyancsak várja a nagypapát, aki üres kézzel soha nem állít be hozzájuk és a kedvükért kimegy velük a ligetbe, az állatkertbe is, ahol annyi, de annyi az érdekes látnivaló, hogy . .. ! De rózsaszín fagyit. . . ? Azt nem. Hogyne, hogy az anyátoktól kikapjak!

— Senki nem tud olyan húsos káposztát főzni, mint a lánytestvérem Bátorban — mondja büszkén. — Ha az anyám akar nekem kedvezni, akkor ö bablevest csinál füstölt hússal és tejföllel. Legalább hetenként egyszer elmegyek hozzá. Hogy vagy. kisfiam? Kérdi tőlem. Mert én neki csak ,,kisfiam” maradtam. Amikor elköszönök, azt mondja: Vigyázz magadra! És csak áll és néz utánam. Igen. így van ez.

Az aranyváll-lapos tábornok megint végigjárta életútját az emlékezés segítségével. Hogy miért? Mert megint útnak indul. Az új beosztása elszólítja Gyöngyösről.

— Ha kitelik majd a katonaidőm, ebbe a mátraalji városba akarok visszajönni. Érthető ez a törekvésem?

Úgy néz rám, mintha választ várna tőlem a kérdésre. Mit Is válaszolhatnék” Érthető, természetesen. Most pedig vegyük katonásra a dolgokat: „Vezérőrnagy elv- társ, kérek engedélyt. . . !’’

őszinte mosollyal nyújtja felém a kezét.

G. Molnár 'Febenc