Népújság, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-13 / 87. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1987. április 13., hétfő Egy hét... A KÉPERNYŐ ELŐTT V» Memento a javából Múlt nélkül nincs se jelen. se jövő, épp ezért kötelességünk tárgyilagosan felidézni a korábban történteket, hogy elődeink sorsán okulva bölcsebben formálhassuk a holnapokat. Ezért tekintettem az elmúlt hét kiemelkedő produkciójának, mondhatni szenzációjának A magyar nép nevében! című dokumentumfilm péntek esti vetítését. Annál is inkább, mert korábban — másokhoz hasonlóan — érdeklődéssel tanulmányoztam át Zinner Tibor — Róna Péter munkáját, a Szálasiék bilincs- bent, amely két kötetben taglalja a honi háborús bűnösök felelősségrevonását. Az újdonság erejével hatottak az eddig még nem publikált periratok, vallomásrészletek, amelyek érzékletesen világították meg a hatalommal visszaélő, a százezrek halálában vétkes, torz karakterű politikusok riasztó portréit. A két szerző közül az előbbi szakértője, az utóbbi rendezője lett ennek az emlékezetes programnak, s a vaskos kiadványba pedig a celluloidszalagra már nem férő, ám mégis igen figyelemre méltó információk kerültek. Csak dicséret illetheti a hiánypótló jellegű vállalkozást. Nemcsak az ötletet, hanem a kivitelezés mikéntjét is. A dramaturgként jeleskedő dr. Bokor László érdeme az, hogy nem szenvedett csorbát a tömörítés, azaz folyvást a legfontosabb motívumokat emelte ki. Ö és kollégái nem elégedtek meg az eddig aligha látott anyag felsorakoztatásával, rendszerezésével, arra is törekedtek, hogy megszólaltassák a hajdani jogos számonkérés köztünk élő tanúit, például azt a Major Ákost, aki napjaink nemzedékeinek magyarázta meg az egykori cselekvés összetevőit. Helyesen tették ezt, mert tizen- és huszonéveseink vajmi keveset hallottak a magas rangú, lelkiismeretlen, lélektelen gyilkosok kegyetlenkedéseiről, hiszen a tankönyvekben csupán néhány mondat vagy rövidke fejezet árulkodik minderről. Ha most a készülék elé ültek, találkozhattak ezekkel a hóhérokkal. Fenn a csúcson, amikor egy országot • tékozoltak el, s ott a Zeneakadémián 1945-46- ban mentegetődző, szánalomra se méltó fogolyként, azok előtt a bírák előtt, akik egy sebzett, sanyargatott haza megbízásából ítélkeztek felettük. Kellett ez a művészi fogás, ez a hiteles összehasonlítás, mert ekként méginkább kiviláglott kisstílűségük, gyávaságuk. Magvas mementókéni. mindnyájunk okulására .. . Pécsi István jancsó Adrienne közreműködésével Délsziget-est az Egri Ifjúsági Házban Nem mindennapos irodalmi est színhelye volt pénteken este az Egri Ifjúsági Ház. A közművelődési intézmény látta vendégül a Délsziget folyóirat szerzőit, akik között megtalálhatók a már ismert írók, költők, tudósok, ám mellettük a Heves megyei irodalmi alkotókor több fiatal tagja is. Először Szabó Zoltán körvezető köszöntötte a vendégeket. majd a közelmúltban megjelent Kassák-számhoz kapcsolódva, Cs. Varga István irodalomtörténész Kas. sák Lajos munkásságát méltatta. Ezt követően Moldvay Győző főszerkesztő beszélt a mostani folyóirat elődeiről: az 1946—47-ben, Hódmezővásárhelyen napvilágot látott, akkori Délszigetről, az 50-es évek közepén megjelenő Vásárhelyi Szó-ról, majd az 1963—64 között kiadott Matyóföld számairól, e lapok jellegéről, célkitűzéseiről. Mint elmondta, a Délsziget több évtizedes kihagyás után, tavaly áprilisban, ismét megjelenhetett. E kiadvány legfontosabb feladata. hogy ápolja és továbbfejlesz- sze a Hatvan és Hódmezővásárhely közötti kapcsolatot, a képzőművészet, az irodalom. a zene és más művészeti és tudományágak segítségével. Az est második részében a népszerű Jancsó Adrienne előadóművész tolmácsolásában, Vöröss István és Kassák Lajos emlékét idézték fel, de elhangzottak Cseh Károly, Pogonyi Pál, Bányász István, Anga Mária, Litya László. Fejes Erika, Bodza László, Körmendi Judit és Szabó Zoltán írásai is. Befejezésképpen Grezsa Ferenc, a József Attila Tudományegyetem tanszékvezetője beszélt Németh László fiatalkori verses tragédiájáról, az András, a királyról. Németh László ez idáig kiadatlan műve egyébként a Délsziget júniusban megjelenő, 8. számában lát napvilágot először — Grezsa Ferenc bevezetőjével. Moldvay Győző «beszélt a mostani folyóirat elődjeiről, a hagyományok ápolásáról és továbbfejlesztéséről A képíró ben való szemléletétől. S egyben az is eszembe jut, hogy Huszárik Zoltán vállalkozása, életműve minden kicsiny töredékében, minden pillanatában küzdelem volt a képek visszavívásáért. Bár ő sokkal szerényebben fogalmazta meg mindezt 1979- ben, amikor a készülő Csont- váry kapcsán adott interjút az akkor induló új Filmvilágnak: „Számomra a film műfajának lényegét — bár ö maga a festészetről gondolkodott — Réti István fogalmazta meg: »képírás«. Ez az írás nem mond le a verbalitásról, ám a dialógusokkal takarékosan bánik. A képírás még csupán az ábécé kialakításánál tart. Némi szarkazmussal azt is mondhatnám, hogy eddigi filmjeimben az »úr ír«, »a kutya ugat« szintjéig sikerült magamat kifejezni . . . A képírás — egyelőre még eléggé kidolgozatlan, de lehetőleg érvényesnek maradó, s később is fölhasználható primér — jeleit szeretném a celluloidon letapogatni. Esetleg egy új szimbólum- rendszer kialakulásának alapjaihoz kavicsokat hordani.'’ Hölgyeim és Uraim! Huszárik Zoltán emlékkiállításának megnyitása egyben galériaavató is, hiszen a Gárdonyi Géza Színház és a Heves megyei Népújság közös szervezésében megvalósult a „Múzsák Galériájá"- nak gondolata. Köszönöm ezt mindazoknak, akiknek értékes munkája, gondolatai életre hívták ezt a galériát. S külön köszönöm, .hogy a megnyitó kiállítás egy olyan művészre emlékezik, aki mindig több múzsa vonzkö- rében élt, alkotott. Egy olyan művészre, aki önmagát szerényen képírónak nevezte, s akit én a legmélyebb tisztelettel nevezek KÉPlRÓ- nak. A kiállítást megnyitom. (Elhangzott a Múzsák Galériája megnyitó kiállításán, 1987. április 10-én, a Gárdonyi Géza Színházban.) Réz András — vitát nyitni nem szokás. Gondoljunk csak bele. miről folynak a filmekről folytatott beszélgetéseink: a témáról, a dramaturgiáról, az úgynevezett „üzenetről”, a valóságfeltárás szociológiai hiteléről vagy a történelmi elemzés pontosságáról, de szinte sohasem arról, hogy a szemünk előtt megmozduló képek nem puszta képmások vagy gondolatillusztrációk, hanem egy sajátosan szervezett, látható világ elemei. Egyebek között ezért is olyan nehéz Huszárik Zoltán alkotásairól beszélni-írni. Mert ha szétválna az üzenet és a kép, hej, akkor lenne csak könnyű dolga a mél tatónak: a képek -mágiáját megmagyarázhatná az üzenettel. De itt a kép az elsődleges üzenet. Huszárik Zoltán filmjeit, képzőművészeti alkotásait nézve, mindig el kell gondolkodnom azon, hogy mennyire féloldalas a verbalitásra épülő, hétköznapi és művészeti kultúra : mindent megkísérlünk lefordítani szavakra, mondatokra, s ezzel meg is fosztjuk magunkat ősi, szép képességünktől: a világ képekA filmrendező halotti maszkja a kiállításon (Fotó: Perl Márton) Huszárik Zoltán Képfalókká lettünk. Magunk számára is észrevétlenül. Képernyőről, mozivászonról, házfalról és mosóporos dobozról faljuk a kép- frázisokat, képkölteményeket és a képhulladékot is, merthogy kép-mindenevők vagyunk. Hosszú évek alatt úgy ahogy elsajátítottuk a szavak megértését és termelését: megtanultunk írni és olvasni. Mélységesen fölháborodunk azon, ha valakinek nem áll módjában vagy nem akarja elsajátítani ezt a tudományt. Szívünkhöz kapunk, és a nyelvében élő nemzeti kultúra védelmében követeljük vissza a kimondott és leírt szó tisztaságát, becsületét. És — természetesen — hadakozunk a szószemét ellen, mint afféle verbális környezetvédők. A nyelvvédők tömegében azonban roppant kevesen vannak a képnyelvvédök. Érthető is. Hiszen van közöttünk valamiféle hallgatóKaposi Levente, a Népújság főszerkesztője virágcsokorral köszöntötte Huszárik Zoltán édesanyját lagos megállapodás, mely szerint a kép valami egyetemes, univerzális jel, amely magától értetődik, s nemigen szoktunk beszélni képi nyelvtanról. A szavak világának törvényeit tiszteljük, s mindenkivel tiszteletben akarjuk tartatni ezeket a törvényeket. A képek világának megítélését pedig többnyire az ízlés körébe utaljuk, amelyről — köztudomásúlag Megjelent a Béke és Szocializmus 3-as száma 1955. május 14-én Lengyelország fővárosában az európai szocialista államok barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kötöttek, amely a Varsói Szerződés elnevezést kapta. A szerződés aláírása válasz volt arra, hogy a Nyugat irányt vett a konfrontációra, miután Churchill hírhedt fultoni beszédében „keresztes hadjáratot” hirdetett a kommunizmus ellen. Marian Or- zechowski, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Politikai Bizottságának tagja, külügyminiszter áttekinti a Varsói Szerződés tevékenységét az európai béke és biztonság szilárd alapjainak lerakásáért. Ciprus megszállása és tényleges felosztása meggyorsította az amerikai imperializmus behatolását a szigetre. E zekiasz Papajoannu megvilágítja a ciprusi kérdést és rámutat: az ország elleni agresszív cselekményeket azok az imperialisták szervezik, akik arra törekednek, hogy a szigetet legnagyobb katonai támaszpontjukká építsék ki a Földközi-tenger medencéjében és a Közel-Keleten. Az emberiség történelme során első ízben kérdés a potenciális ellenfél biztonsága. A nukleáris korszakban, a garantált kölcsönös megsemmisülés korszakában csak egy biztonság van — a kölcsönös biztonság. Egon Bahr. a Német Szociáldemokrata Párt (SPD), elnökségének tagja arra a kérdésre keresi a "választ, mit tehetnek korunkban azok az államok a biztonságért, amelyeknek nincs nukleáris fegyverük? A Török Kommunista Párt szigorú illegalitásban működik. Ali Alptekin, a TKP Politikát Bizottságának tagja a párt nehéz helyzetéről, törekvéseiről, sikereiről tájékoztat. A tudományos-technikai haladás mind nagyobb hatással van az ipar] tőkés országokban a termelőerők fejlődésére. Az NSZK-ban működő Marxista Kutatások Intézete és a folyóirat Majna-Frankfurtban tudományos szimpóziumot hívott össze annak tanulmányozására, milyen következményekkel jár ez a folyamat a munkásosztály helyzete szempontjából. A szerkesztőség összegzi a vitában elhangzott gondolatokat. A marxista hagyományban a kritika a dialektikus gondolkodás nélkülözhetetlen eleme, és a társadalmi fejlődés egyik alapelve. Stefan Opara, lengyel filozófus azt a kérdést boncolgatja, hogy áll a kritika helyzete a szocialista társadalomban. A hetvenes években és a nyolcvanas évek elején, ezen belül az úgynevezett olajkonjunktúra időszakában, Szaúd-Arábia a társadalmi-gazdasági fejlődés sajátos és rendkívül fontos szakaszán ment át. Mahdi Habib, a Szaúd-Arábiai Kommunista Párt főtitkára feltárja, milyen ellentmondásokkal járt ez a fejlődés. Réz András filmkritikus méltatta a művész életművét
