Népújság, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-13 / 87. szám

NÉPÚJSÁG, 1987. április 13., hétfő ÉLETMENTŐ TETANUSZOLTÁS - HEVES MEGYE AZ ELSŐK KÖZÖTT Az időskorúak védelmében ALIG EGYMILLIÓÉRT Eladtak egy üzemet Magyarországon a tetanusz 1950 óta tartozik a bejelen­tendő fertőző betegségek cso­portjába. Az elmúlt három évtizedben hatezer megbete­gedés fordult elő, s ezeknek a fele halállal végződött. A halálos kimenetelű fertőzé- ses esetek száma egyre nö­vekszik, különösen az idős­korúak körében. A tavaly hozott rendelet — amely a legveszélyeztetettebb kor­osztály — az időskorúak egy csoportjának védőoltását ír­ta elő — igyekszik jeltartóz­tatni ezt az értelmetlen ha­lált A tetanusz elleni védő­oltás hazánkban 1953 óta kö­telező a gyermekkorban. Ezért a megbetegedések ki­zárólag az 1941. január 1. előtt születettek körében for­dulnak elő. így vált a teta­nusz elsősorban a 46 éven felüliek gyilkos kórjává. A tavaly hozott rendelet nyomán 1986 tavaszán meg­kapták az első két oltást a 60—70 év közöttiek, a har­madik oltást pedig ezekben a hetekben adják be nekik a körzeti orvosok. Az idén — ugyancsak ezekben a he­tekben — jelentkezhetnek az első és második oltásért a 71—75 évesek; ők jövőre ré­szesülnek a 100 százalékos védettséget nyújtó harmadik oltásban. Oltás után — enyhe tünetek Mit kell tudni a tetanusz elleni védőoltásról? Annál is érdekesebb erre választ kap­ni. mert tavaly nagyon sok időskorú értetlenül fogadta ezt a rendelkezést, össze­gyűjtve a lakosságban élő kételyeket és kérdéseket, fel­kerestük az Egészségügyi Mi­nisztérium járványügyi osz­tályának munkatársát. dr. John Annát, valamint dr. Si­mon Lajos főorvost, aki Bu­dapesten, a László Kórház­ban azt az osztályt vezeti, ahová az ország minden ré­széből a súlyos állapotban lévő tetanuszos betegeket szállítják. Dr. John Anna mondja: — 1953 óta kötelező cse­csemők, kisgyermekek és gyermekek tetanuszos védő­oltása, amelyet kombinált oltóanyagban, több részlet­ben kapnak meg. Évente há­romnegyedmillió kisgyermek kapja meg a tetanuszoltást, és ez soha semmilyen prob­lémát nem okoz. A tavaly első ízben beoltott időskorú­aknál sem jelentkezett sem­miféle szövődmény; eseten­ként helyi bőrpír, illetve enyhe, néhány napig tartó lázas állapot volt a legerő­sebb tünet. Á tavaly kivá­lasztott korosztály oltása több, mint 6 millió 400 ezer forintba került, és ehhez az < összeghez további 1,5 millió forintos adminisztrációs ki­adás is járult. Ebben még nincs benne az egyszer hasz­nálatos oltótű és a fecsken­dő ára. Csakhogy jelenleg egyet­len tetanuszos beteg ápolási költségéből 25 ezren része- síthetőik tetanusz elleni vé­dőoltásban. A tavalyi ren­delet előtt mintegy négy­millió ember volt védtelen, az oltások bevezetésével azonban jelentősen csökkent ez a szám. Fegyelem és részvétel — Milyen volt a részvétel az oltásokon? — Tavaly egymillió em­bert kellett beoltani, egy-egy körzeti orvosra átlagosan 300—350 ember jutott. Saj­nos azonban — miután ki­derült, hogy az oltás nem kötelező — sokan távol ma­radtak. Átlagosan 60 száza­lékos volt a megjelenés. Me­gyénként is változó volt az oltási fegyelem. Legkeveseb­ben a fővárosban jelentkez­tek oltásra.' alig 39 százalék. A legtöbben Heves megyé­ben ismerték fel az oltás életmentő jelentőségét: a megye 60—70 év közötti né­pességének 91 százaléka ré­szesült védőoltásban. So­mogy, Csongrád, Szabolcs. Zala és Vas megye időskorú lakossága is megértette; az ő egészségük érdekében szü­letett a rendelet, mert ezek­ben a megyénkben is jó volt a részvételi arány; sorrend­ben 70. 66, 63, 63, 63 száza­lékos. Különösen lesújtó, hogy a fővárosban ilyen ke­vés embert sikerült beoltani. A fertőzés életveszélyes Dr. Simon Lajos kórházi főorvos tapasztalatai: — Amikor“ elemezzük a hozzánk bekerült tetanuszos betegek kórlefolyását. saj­nos, alapvető emberi mu­lasztásokkal találkozunk. A közelmúltban elveszítettünk olyan embereket, akik ta­valy — noha az oltásra ki­jelölt korosztályhoz tartoz­tak — nem éltek a lehetőség­gel és nem oltatták be ma­gukat. Pedig nagyon egy­szerű sérülésekkel is bejut a tetanusz kórokozója a szer­vezetbe. így például a leg­utóbb osztályunkon meghalt 11 beteg az alábbi balesetnél fertőződött: elesett a barom­fiudvaron, kézfeje sérült meg, tüskével megszúrta az ujját, lábát karóval szúrta meg. lábát megsebezte a la­kásban. fadarab fúródott a lábába, rozsdás szög szúrta meg műhelyében, elesett, és nem volt kimutatható lát­ványos sérülés . . . A főorvos így folytatja: — Ezek a betegek még nemrég egészségesen _ tették a dolgukat a házuk körül, a kertben, az udvaron. Néhány nappal a sérülés után — amire gyakran nem is fi­gyelnek oda, nem mennek vele orvoshoz — torokfájás, nyelési nehézség, szá j zár lép fel, s mire a szirénázó men­tőautó felér a beteggel, már csak gépi lélegeztetéssel tud­juk életben tartani a rend­szerint súlyos görcsben, szep- szisben szenvedő beteget. Az időskorúakat nehéz már visz- szafordítani arról az útról — bármilyen speciális ellá­tással vesszük körül őket —. amely a halálhoz vezet. Pe­dig ez az a fajta betegség mely megelőzhető lenne, de súlyosságát, időtartamát a legkorszerűbb összehangolt terápiával is alig-alig lehet befolyásolni. — Milyen tünetek figyel­meztetnek arra, hogy teta­nuszos fertőzéssel állunk szemben? —. Először levertség, rossz közérzet, végtagfájdalom je­lentkezik. de mindez más betegség előjele is lehet. Már tipikusan tetanuszos tünet, ha ezekhez torokfájás, nye­lési nehézség és szájzár is társul. Ezután már életve­szélybe kerül a beteg, mert fellép az akadályozott lég­zés. ‘Évente 150 ezer ember hal meg a világon tetanuszfer­tőzésben, annak ellenére, hogy már igen sok ország­ban nincs ilyen megbetege­dés, mert a teljes lakosság megkapta a védőoltást, no­ha nem is minden államban kötelező, ahogy nálunk sem . . . L. E. Manapság már nem is olyan nagy dolog, ha egy üzemet eladnak. Ennek el­lenére sem olyan magától értetődő esemény. Beszélnek is róla az emberek a Mát- raalján. — Nekünk évente öt-hat- milliós veszteséget hozott a rekultivációs üzemünk. A takarékosság pedig arra késztetett bennünket, hogy ennyi veszteséget ne vállal­junk magunkra, ha más meg­oldás is van. Ezt dr. Urbán Gábor, a Mátraalji Szénbányák ve­zérigazgató-helyettese jelen­tette ki. Ha belegondolunk, nagyon reális elképzelés mozgatta a bányát. Hozzátéve, nem feltétlenül kell nekik mező- gazdasági tevékenységet is folytatniuk. — Mi azt szerettük vol­na, ha nekünk is jutott vol­na abból a 230 hektárból — jegyezte meg Rudas Sán­dor. az Abasári Rákóczi Tsz elnöke. — Eddig is dolgoz­tunk azokon a földeken, an­nak idején a mi szövetke­zetünktől hasítottak ki je­lentős területeket a bányá­nak, most szerettünk volna ebből vissza is kapni. Ez is érthető álláspont. — Mi a szerződést aláír­tuk, most már csak az van hátra, hogy a földhivatal a szükséges átvezetést elvé­gezze — ezt pedig dr. Nyi­las János, a Gyöngyössoly­mosi Mátra Tsz elnöke mond­ta, mintegy pontot téve az ügy végére. Tehát minden rendben van ? Hát. . .! — . Azt természetesnek tar­tom, hogy az erdő a solymo- siaké legyen — fűzte az előbbiekhez Rudas Sándor. — Nekünk nincs erdőnk, a solymosiaknak van, értenek hozzá. Azt is természetes­nek veszem, hogy a pince is legyen az övék, nekünk nincs rá égető szükségünk. De a többi föld . ...? Végighallgatta a meg­jegyzéseket Abasáron Vas­kó Mihály, a megyei párt- bizottság nyugalmazott első titkára is. Neki is volt véle­ménye. — Azt látni kell, hogy ez a rekultivált terület nem olyan értékű termőföld, mint volt az, amit annak idején a bánya elfoglalt. Ráadásul kisüzemi kísérleteket folytat­tak ezeken a területeken, amik nem illettek bele a nagyüzemi gazdálkodás ke­reteibe. Korábban azért nem törték magukat a tsz-ek a rekultivációs területek át­vételéért. Most már a hely­zet más, mert a földre min­denkinek szüksége van. így igaz. Az sem mellékes, hogy a bánya „jól fizetett" a kihasított földekért. Ha úgy tetszik, üzletnek sem volt megvetendő a kisajá­títás: hozott a tsz-ek kony­hájára, nem is kevés pénzt. A rosszmájúnk szerint na­gyobb haszon származott belőle, mintha továbbra is művelték volna. Hogy még gondot sem okozott a gaz­daságok vezetőinek az elvitt föld megművelése, további előnynek minősíthető. — Mi korábban tárgyal­tunk a környező tsz-ekkel, de határozott választ nem kaptunk évekkel ezelőtt — hívták fel a figyelmem a bányánál. — Decemberben érdeklőd­tem dr. Györy Sándor ve-' zérigazgatónál — jegyezte meg az abasári tsz elnöke —, de akkor azt a választ kaptam, hogy már elkéstem. A szerződést 1987. febru­ár 9-én írták alá Gyöngyös- solymoson. — A földhivatalhoz csak valamivel később tudtuk beadni az átírási kérelmün­ket, mert hiányzott egy nyi­latkozat az erdőfelügyelőség­től, amiben annak kellett állnia, hogy szakmai szem­pontból nem ellenzik an­nak a bizonyos 130 hektár erdőterületnek a gyöngyös- solymosiaknak való átadását. Ezzel az utolsó akadály is elhárult a hivatalos el­járás befejezésének az út- jából. — Amikor én meghallot­tam, hogy a környező tsz- ekben bizonyos megjegy­zések "ogalmazódtak meg az átvétellel kapcsolatban, felkerestem az illetékes szer­vek vezetőit — válaszolta a kérdésemre dr. Nyilas János. — Arra voltak csak kíván­csiak, hogy jogilag, rende­letileg rendben van-e min­den. Természetesen, hiszen a jogászaink töviről-hegyi- re átnézték a paragrafu­sokat és vigyáztak arra, hogy azoknak megfelelően készüljön el a szerződés. Az üzlet tehát létrejött. Volt egy eladó, a szénbá­nyák és volt egy vevő, a gyöngyössolymosi tsz, ame­lyek okmányba- foglalták a megállapodást. — Mi azzal vettük át szer­ződés szerint az üzemet — folytatta a solymosi tsz-el- nök —, hogy minden ott foly­tatódik, ahol abba sem ma­radt- A dolgozóknak sem kellett más munkahelyet keresniük maguknak. A fi­zetésük is maradit. A terü­let időszerű munkálatait vég­zik. Vállaltuk azt is, hogy a bányának a továbbiakban is kötelező rekultivációs te­vékenységét bérmunkában folytatjuk. De az új terület kilomé­terekkel arrébb fekszik Gyön- gyössolymostól. — Ma már ez nem gond, de egyelőre a szükséges létszám megvan. Ha több ember kell majd, autóbusz- szal is tudjuk szállítani őket oda és vissza. Mond­jam azt, hasonló távolsá­gok a mi határunkban is találhatók? Idézem még dr. Urbán Gábor szavait: — Ahogy a bányaművelés halad előre, úgy kell újabb és újabb rekultivációs te­rületeket kialakítanunk. Sem­mi akadályát nem látom an­nak, hogy ezekből a környe­ző tsz-ek is részesüljenek. Nem állítom azt, hogy az üzem eladása nyomán béke költözött volna a mátraalji szőlőtőkék közé. Általában azonban úgy szokott len­ni a „piacon”, ha az árura több vevő is lenne, akkor az lesz elégedett, akinek a bir­tokába jut a portéka és a többi mind morcos arccal .néz maga elé. Annyi azonban szinte két­ségtelen bizonyossággal meg­állapítható, hogy a bánya azokkal is jó kapcsqlatban volt mindig, akik most „ki­maradtak”. Ezt a kapcsola­tot meg is akarják őrizni. Ehhez a törekvésükhöz a kompromisszumos készségü­ket is mindig felújítják. De a vásár mindig kettőn múlik. G. Molnár Ferenc PÁRHUZAMOS PÁLYÁN Szakmunkásokból — mérnökök Aki gimnáziumban tanul, elsősorban azért választja ezt a tanintézményt, mert a felsőoktatásba készül. Jóval kisebb azoknak a diákoknak a száma, akik szakmunkástanulóként forgatják a fejükben ezt a gondolatot. Az ő segítségükre van a SZÉT, a szakmunkások egyéves előkészítő tanfolya­ma, amely után egyenlő eséllyel „rúghatnak labdába” a fel­vételin az érettségizett társaikkal. A frissen diplomázottak közül ketten szólalnak most meg, s mesélik el, hogyan ju­tottak el a papír megszerzéséig. Milyen gondokat, örömöket jelentett ez nekik? ,,A diploma fele a férjemé” Szabolcsi Andrásné, Zsu­zsa, az Egri Dohánygyárban dolgozik, a szivargyártásnál munkairányító. Tizennégy évesen valószínűleg meg sem fordult a fejében, hogy valamikor ez lesz a munká­ja. — A Gárdonyi gimnázium­ba jártam, matematika—fi­zika tagozatra — mondja. — Tanár vagy programozó matematikus szerettem vol­na lenni. Sajnos azonban betegségem miatt ott kellett hagynom az iskolát, s a do­hánygyárba kerültem, mint betanított munkás. Közben dohányfeldolgozó szakmun­kásvizsgát tettem, s emellett leérettségiztem. A férjhez menésem után az elsők kö­zött kerültem a főnököm ja­vaslatára a SZET-be, ahol érettségizetten is elfogadták a jelentkezésemet. Ezt köve­tően nyertem felvételt a Gö­döllői Agrártudományi Egye­tem főiskolai karára, Gyön­gyösre. — Hogyan teltek a diák­évek? — Levelező tagozaton vé­geztem, bár azt hiszem, a nappali lett volna az igazi. Nem volt könnyű dolgom, hiszen elsőéves koromban szültem, s második kislá­nyom is a főiskola évei alatt született. A férjemnek na­gyon sokat köszönhetek, ő a négy év alatt egyáltalán nem volt szabadságon. Mi­kor megkaptam a kertész­mérnöki diplomám, megle­pődtem, mert a férjem ne­ve volt ráírva, lemaradt az, hogy „-né”. Végül megtör­tént a helyreigazítás. Ám a férjem mindenképpen meg­érdemelte, hogy ha csak há­rom napig is, de az ő nevén legyen a diploma. Én most is neki tulajdonítom a fe­lét. — A gyes miatt sokáig tá­vol volt a munkahelyétől. Hogyan fogadta a közösség, akik között régi kollégái is vannak? — Sokan nyugdíjba men­tek az egykori munkatár­saim közül, s így rengeteg új arccal találkoztam. Rosz­Hagymási József (Fotó: Tóth Gizella) szabb fogadtatásra számítot­tam, de úgy érzem, örültek nekem. Még csak rövid ide­je dolgozom, egyelőre azt tartom a legfontosabbnak, hogy beilleszkedjek, és a gyakorlatban is megszerez­zem a szükséges vezetői is­mereteket. Meg kell szok­nom azt is, hogy nálam idő­sebbeknek is szólok, hogy miként végezzék a munkát. — A diploma már meg­van. Mire készül a jövőben? — Szeretném elvégezni a mérlegképes könyvelői tan­folyamot. Ügy hallottam új számítógépek érkeznek a gyárba. Nekem már a főis­kolán is tetszett a Basic- nyelv, s azt hiszem, nyílik rá módom, hogy behatóbban foglalkozzak vele. Egyszó­val, szeretek itt dolgozni a gyárban. Kezdetben ugyan bántott a kubai dohány erős illata, de már ezt is meg­szoktam. Útlevél az érvényesüléshez A véletlen úgy hozta, hogy újabb beszélgetőtársam egy másik káros szenvedély „oko­zójával”, a borral foglalko­zik. Hagymási József, az eg­ri borkombinát kutatási és termelésfejlesztési központjá­nak pincevezetője. — A megyeszékhelyről ke­rültem a Sátoraljaújhelyi Kertészeti és Borászati Tech­nikumba. Első munkahelyem lett a borkombinát, bár előbb a városi kertészetnél jelent­keztem munkára, s egy dél­előttöt ültem az irodában, a főnökre várva, ö azonban nem jött, így átsétáltam a borkombináthoz és felvet­tek. Itt pinceszakmunkás­ként a szőlő feldolgozásától a borpalackozásig, minden munkafolyamatban részt vet­tem. Később művezető is lettem, majd átkerültem ide, a kőlyuktetői pincébe. Üjságban olvastam a SZET- ről, s elhatároztam, hogy je­lentkezem. Egy évvel később már a kecskeméti főiskolán tanultam, levelezőn. — A napi munka mellett nem lehetett könnyű. — Sokkal keményebb volt, mintha nappalira jártam volna. Sokszor még éjfélkor is tanultam, mert szégyell­tem éppen csak átcsúszni a vizsgán. Különösen a szak­mai tárgyakból nem akar­tam lemaradni. Ráadásul a feleségem is morgott, hiszen egyedül volt a két gyerek­kel, s kevesebbet láttak en­gem, mint amennyi szüksé­ges lett volna. — Mi változott a diploma megszerzése óta? — Elsősorban az önbecsü­lésemhez volt fontos ez a négy év. Ráadásul technikus­ként nem sokra vittem volna, hiszen itt a legtöbben egye­temet, főiskolát végeztek. A diploma kaput, útlevelet je­lentett. Annak idején csak álmodoztam: de jó lenne pin­cevezetőnek lenni. Mikor az lettem, hirtelen azt hittem, ez a csúcs. — Mivel foglalkozik egy pincevezető? — Attól kezdve, hogy mi­kor szedjék le a szőlőt, min­den munkafolyamatba bele­szólhatok. Itt dől el, milyen szőlőfajták érdemesek arra, hogy jó minőségű bor le­gyen belőlük. Szüret idején előfordul, hogy napi 18 órát is dolgozunk. Jól érzem itt magam, mindenben szabad kezet kaptam, s az új igaz­gatóval is megértjük egy­mást. A bort elsősorban mint a munka tárgyát és nem mint italt szeretem . . . Kovács Attila Szabolcsi Andrásné

Next

/
Thumbnails
Contents