Népújság, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-07 / 56. szám
8 NÉPÚJSÁG, 1987. március 7., szombat Egy egri festő emlékezete Kedden, március 9-én nyílik id. Kátai Mihály kamarakiállítása. Ebbe a2 anyagba belesoroltattak azok az egész életművet reprezentáló alkotások is. amelyek a festő korábbi alkotói korszakaiból származnak, így adva annak a lehetőségét, hogy a közönség, a műbarátok, a művészi egyéniségre kíváncsiskodók árnyaltabb képet, jellemzést alkothassanak arról az emberről, jellemről, aki szorgos hétköznapjaiban oktatóként élt Egerben negyvenkét évig; miközben mint festő, egyre gazdagodó tartalommal, egyre nagyobb elmélyüléssel emlékezett arra a világra, amely őt derűs, ideillöen, régi szóval fejezve ki talán a legfontosabb jellemzőt, szerelmetes fiatalságához kötötte, fogva tartotta, munkára, művészetre. Lírára, elmélkedésre, cselekvésre késztette. S amikor ez előbbi mondatot leírtuk, nem valami elvont képletre gondoltunk, nem az eszmék világára, hanem az eszmélés. a fiatalkori élmények meghatározó térképrendszerére utaltunk. Mert id. Kátai Mihály, a mi folyton mosolygós Miska bácsink egy olyan alföldi magyar tájat, abban azt a magyar valóságot festette meg sokszor, ezer változatban, tarka, olykor vidáman nevető, de mindig határozott színeivel, ami mára már a múltba változott át. Ezért is érdemes néhány adatot feleleveníteni életrajzából. 1926—1932 között az Ipar- művészeti Főiskolán Györgyi Dénes, Szablya Frischau Ferenc, Haranghy Jenő irányítása alatt állt, de művészi fejlődésére jelentős hatást gyakorolt majd a későbbiek folyamán Szónyi Ottó is. Lexikonokban utána lehet nézni, kik is voltak ezek a fejlődését elindító, szabályo- 7ó mesterek, de imára ezek az adatok átlényegültek, más. újabb kérdésekbe olvadtak bele. Abba ugyanis, hogy a főiskolai stúdiumok után kilenc évig a festő még körbenézett ebben a kicsi hazában, mert a családalapításhoz és a megélhetéshez anyagi biztonság is szükséges, így telepszik le 1941-ben, az oktatási év 'kezdetén, szeptember elsején, Egerben, hogy aztán ne is cseréljen lakást, állomáshelyet haláláig A7 irodalomban, művészetben valamennyire is jártas ember azt hinné, hogy ez a barokk város, a maga monumentális épületeivel, tornyaival, kupoláival, évszázadokat visszaidéző épületeivel, művészi formáival, a freskófestészet olyan remekműveivel, mint amilyenekkel a Líceumban, vagy akár a székesegyházban, a Minoriták templomában, azzal az ikonosztáziával, amit a Rác-templomban szemlélhetünk, akár a hősi múlt emlékét kövekben is prédikáló egri vár bástyáival majd nagy, esetleg életre szóló hatást gyakorol a fogékony fiatal festőművészre. És nyugodtan elmondhatjuk: csaknem nyomát sem leljük ennek a barokk pompának, ennek az egyébként gazdagságot, testi és szellemi eleganciát hirdető stílusnak mintha csak távoli fénye érintette volna. Kátai Mihályt nem ejtik rabul a város maradandó építészeti •emlékei, a 'kecses barokk szobrok sem ringatják abba a ritmusba, amely a suhogó reverendák és a jámborság nyomán kelnek életre. Egerben is elkerüli a barokk várost, mint témát, kikerüli azt a csapdát, amely a fiatalság élményénél távolabbra, idegen tartományokba csábítaná képzeletét, ecsetjét. Visszafordul a gyermekkor, a fiatalság em- ilékeihez, az alföldi világhoz. a tanyák csendjébe, a Karcag 'környéki rónák végtelenjéhez, ahol az ember szinte csaknem magányosan, a családba kivéshetetlenül beleágyazottan, a családnak és a mindennapi küzdelemnek élve — kicsiny, de mindig is számon tartott környezetében állatainak meghitt rendjével együtt — éli, leéli az életét. Azzal a szívóssággal, makacssággal, ahogyan a küzdelemhez szokott emberek felvállalják a tennivalót. Életre-halálra — mondják. Ebben a tanyaméretben — cseppben a tenger! — a gyermek megszületése, az öregek eltemetése, a Bibliában feljegyezni valót adat, de a gazda nem felejti el. melyik tehene mikor ellett, mikor és hogyan törte a lábát ez vagy az a címeres állat. A lakóház, az udvar, a pajta, a7. ól. a hidas, elválaszt- hatátlan egység, az a soha mértéken felül — még tán karácsonykor sem! — feldíszített emberi színpad, ahol az élet drámája, az élet le- morzsolása, az idő csodálatos eltüntetése és átélése úgy történik, hogy közben mosolyogni is lehet rajta. Mármint azon a kérlelhetetlen egyszerűségen, ahogy a Nap feljön és lemegy, ahogyan a tavasz idehívja a nyarat, az ősz meg beköszönd a telet és akkor se be, se ki. Csak elmorfondí- rozás, a pipa, a téli munka, a bóklászás, a holnapra gondolás között. Itt eső esik, szél fúj. vihar tombol, rügy •fakad, a termés beérik, az idő őrli a magáét és a miénket és ahogyan ez a két őrlemény egybeszakad — no, azt kellene valahogyan megfogni. Ha nincs más, hál ■akkor az ecsettel. Ha ezzel tetten érhető, nyomon követhető, elkapható a múló tartalom, amiért itt rostokolunk, vagy kérgesre törjük a 'tenyerünket. Ennek a széles, derűvel átitatott, csendes alföldi •világnak a festője maradt itt is, Egerben is, az egri belváros legközepén is, a Mecset utcában is Kátai Mihály. Akik legutóbbi budapesti kiállításának és nyomában a Rudnay-teremben rendezett tárlatának képsorait látták, sikerének örülhettek, érthették-érezhették igazán, ki is volt ő. Annak a délutáni napfénynek, annak az eső utáni fülledt nyári napnak a költője, annak az időnek, ami a múltban volt. Amit fiatalként megélt. Amikor még az alföldi tanyákon évszázados szokások szerint tették a maguk sorsát az emberek. És ezeket az életképeket úgy festette meg, olyan testközelbe állította fel a festőállványt, olyan baráti levegőben „álltak neki modellt" az emberek, az állatok is, hogy nem lehet letagadni: itt a látványnál mélyebb kapcsolati rend uralkodik. A legelő birkanyáj, a lomhán elnyúló tehén, villámhárítónak látszó két szarvával a bika, egy eltűnt létezést ta'kar ki elénk ezeken a képeken. Ha Proust halhatatlan regényében, Az eltűnt idő nyomában című esemény folyamában, vagy gondolati villódzásában a XIX. századi francia ember sorsát írta meg lelkének eposzaként, Kátai Mihály ezekben az érzelmi pillanat- felvételekben azt nem hagyja elveszni, ami itt. a szomszédunkban lévő-élő-elnyúló Alföldön a tegnapi volt. a földek használati módja forradalmának. a lelkek átváltásának előestéjén. A hetvenes évek második felében, amikor a sors kíméletlen csapásai miatt megroggyant állapotából felépült, olyan másodvirágzása következett be. amelynek szemérmes szirmait Japánig is elröpítette a kereskedelmi forgószél. Kezdett •divatba jönni az. amit a félmúltból Kátai Mihály csinált. Kezdték megszeretni azt az elmerülő alföldi jelenséget, ami mögött a romantika és a ma annyira időszerű nosztalgia 'kiolvasható volt. És Miska bácsi megfestette az ő tanyasi emlékeit, úgy is, ahogyan a lovak a jászolnál abrakolnak. ahogyan az a néhány paci vágtat; vagy éppen szánt. Az ember nem elsőrangú főszereplője ezeknek a tájba illesztett, színes elmélkedéseknek, de mindig ,is ott érezzük a tevékeny, teremtő kéz nyomát. Amikor csak a nagy szalmakazal fénnyel átitatott tömegét •teszi a látvány közepébe, ,nem is távoli emlék a munka, hisz a kazlát még nem ,is fejezték be. jelzi, hogy itt minden az embertől függ, az ember munkája lelkesíti át ezt a környezetet. Egerből is kiment a szép falusi fasorokat, házsorokat festeni a Bükk falvaiba, inert a fény, az idő változó párhuzamából vélte kiolvasni, miit is kell. hogyan is kell lejegyzetelnie. . Gondolt olykor magára is. Akkor inkább egy magányos tölgyet vett ki a térből. Volt, lehetett elszánt hősi pillanata is ennek az alapjában véve megveszte- getően derűs, szelíd embernek. A történelemből neki is szólt Dobó, de őt nem a küzdelem, nem a dráma érdekelte ebben a reneszánsz magyar sorsban és egyéniségben. hanem az a külsőben, az az öltözetében, tartásában is parancsot adó jellem, aki egy adott végveszélyben hatalmassá — és nem hatalmassággá! — tudott lenni. , Együtt élt és gondolkodott ,1népével, mert régi megállapítás: az igazi tehetség tudja mit ér, hogy népének ereje nélkül ő csak gyengeség; még ha többet is teremthet. mint a vékonyabb pénzűek. És ezt nem aranyakban értjük. Ritkán adódott alkalma nagy kompozíciók létrehozására, de az általa festett templomi freskók elképzelhetővé teszik, mekkora arányokba lett volna képes, ha az idő, a kor, meg a történelem nem srófolja lejjebb a jelen petróleumlámpáját. Az Árpád-háziakat szerette, azok közül is a mindenét elosztó Szent Erzsébetet, mert mindenét elajándékozta szeretett nyomorultjai között. És mert a kendőben rózsává változtak a falatok. Egy bölcs, derűs művész emléke előtt hajtjuk meg a fejünket ezzel a kiállítással és ezzel a néhány sorral. Farkas András A Megyei Művelődési Központ és a Hevesi Szemle Galériájában id. Kátai Mihály emlék- kiállítása Március 9-én délután 4 órai kezdettel nyílik meg Egerben - a megyei pártbizottság oktatási igazgatóságán - id. Kátai Mihály festőművész emlékkiállítása. Megnyitót mond: dr. Göczó Gézáné, oz egri városi tanács művelődési osztályának vezetője. Tárlatot vezet. ifj. Kátai Mihály festőművész, a tűzzománc műfajának mestere. Ezt követően Gáli Lászlóval, az egri Gárdonyi Géza Színház igazgatójával készít nyilvános riportot dr. Farkas András galériavezető és Pécsi István, a folyóirat felelős szerkesztője. PÉCSI IS Tudod-e gyermekem: milyen 'káprázatosak a reggelek, a mindenkori újrakezdés illúziószülő pillanatai. A homályból Héliosz diadalszekerére férkőznek a nappal aranyözönné diadalmaskodó bíborszínek, hogy megmelengessék még az ilyen búcsúzó öreg festők sápado- zó lelkét is. Minek kukkantottál rám alvókamrádból, előtted még káprázatos szimfóniákat komponálhat a nagy hitegető, a fényeivel kábító, de majd mindig borongással fizető csalárd komédiás, a rövidre mért, de folyvást hosszúnak hitt, remélt élet. Mellettem vagy. mert megfertőzött szuggesztiv lényem, a melankolikus Alkony varázslata. Itt sündörögsz, hogy tanulhass tőlem. Ecsétkezelést, technikát. Mástól is elleshetnéd. Nem kell ehhez a sokak által csodált, a még többektől irigyelt Leonardo da Vinci, a rozzant, az öregség, az elmúlás törvényeivel reménytelenül birkózó morózus piktor, akit szerettek, gyűlöl-
