Népújság, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-07 / 56. szám
NÉPÚJSÁG, 1987. március 7., szombat 9. Ih#mi 1 UHHitUHMH 4 A titoktudó tek. becsültek, lenéztek, aki körül százak sürögtek-foroR- tak. de aki mindig mindenütt egyedül volt és maradt. Álmosan pislogsz, de szemeidben kíváncsiság fénye csillan. Nem, nincs különös pii'kadás. Csak szendereg- tem ar éjszaka, s szembenézem titkaimmal. Itt az Itáliától távol eső Francia- országban, ahová Ferenc király kegye rendelt, mert megtagadott a honi Itáj. ez a számos apró fejedelemségre, városállamra szakadt édes, sosem felejthető haza. Hát idejöttem az utolsó felvonásra. Meddig tart, mi lesz a csattanó? De jó, hogy ezt a nagy Irányító nem közli velünk, mégis sejtem: rövid már a futam. Unokám lehetnél, ám mivel asszonyom se volt. utóddal se lephettem meg a világot. No nem bánom, mert nem venhém a lelkemre, hogy végigszenvedje azokat a stációkat, amelyeket számomra parancsolt a sors. Különben is: rideggé lettem Irtóztam attól, hogy apró és múló örömök fejében évtizedekig mellettem szuszogjon, zsörtölődjön, értetlenkedjen valaki. Meg aztán: az utolsó harsonára senki se társával jelentkezik, a fájdalmas kürtszó csak az ő tudatában rezdül. A messzi nemzedékek se értenek szót, pedig a böl- csebbek, az érettebbek úgv szeretnék átadni nekik sorsuk esszenciáját, mert többek között ez a küldetésük. , Szerencsém van. Figyelsz, tehetséged sarkall erre, meg egészséges önzésed, tanúja lehetsz mestered számvetésének. Hol vannak már a csalárd hiúság kísértései, a rendkívüliségből fakadó útvesztők. Vétkeimért adóztam, kizárólag a lét értelme munkál bennem. Azt mondták rólam: zseni vagyok, de eltékozlom energiámat. Hát persze: engem minden érdekelt. Nemcsak a festészet, hanem a tudomány valamennyi ága. Hogy vágytam arra, hogy a magasságokig szárnyalhasson az ember. Jó néhányan azt hitték álmodoztam, de nem jöttem rá a repülés nyitjára. Fogalmuk sincs róla, hogy magamba zártam rejtélyt: gépeket gyártanak majd, s egvre tökéletesebbre fejlesztik azokat. hogy minél eredményesebben irtsák egymást. Ezt nem kívánom, nem óhajtom, nem akarom. Készítettem én elég erődítménytervet ostoba zsarnokoknak. Kövessék el ezt a bűnt mások, évszázadokkal később. Ügy vagyok, mint ez a görög előd, aki a lovakat négykerekű, gyorsan száguldó járművel pótolhatta volna, de megelégedett azzal, hogy leleményét játéknak tekintsék. Mennyi kis gyilkossal, „nagyhatalmú” tiranussal vetett össze a véletlen. Mecénásaim lettek. Hányán utáltak azért, hogy díszes, drága kelmékbe öltözve, ékszerekkel teleaggasztva. illatfelhővel körítve hajlongtam előttük. Rohantam volna ne kik? Hősnek nem rendeltek, de ha ez a parancs, akkor is tiltakoztam volna ellene. Az esztendők célja kizárólag az alkotás. Arra senki sem döbbent rá, hogy amikor ■tekinteteink összevillantak, akkor egy isten égtiszta szeme csapdosta gőgjük bástyáit. Nemcsak a megbocsátóé. hanem a nevelőé is. Ekként lett közülük egy- kettő mecénás, a végesben megborzongva a megfoghatatlan csodától. És dolgozhattam. Megérthettem velük — igaz csak kévésükkel —. hogy kizárólag a művészet örök, hogy portréjuk olyan, amilyenekké ők válhatnának, s hogy az utolsó vacsorán én nem kívánom elárulni Krisztust. . Mégis futhattam: hol ide, hol oda. Tanítványaim hűtlenek lettek hozzám. Sebaj. Újakat kerestem és találtam. Végül Téged. Azt szeretném, ha megértenéd. hogy a Szépség, az ifjú testekbe véletlen költözött, a művekben bujdokló csak külsődlegesség. Már Platón, aztán Szókratész — az ördögi asszonytól, Xan- .tippétől gyötörve is — megéreztette, hogy ehhez a lélek, a magatartás, a jellem, a cselekvésmód nemességéinek, jóságának kell csatlakoznia. Ennek a hosszú ezredévekre méretezett küzdelemnek vagyunk mi sarzsis ■vagy anélküli katonái. Eg.y kép, egy szobor, egy vers tökéletessége megborzongat, gyönyörűséggel lep meg. Persze csak akikor, ha az általuk sugárzott üzenetet felfogod, s értik az utánunk következők. Erre okítani. szoktatni kell őket. Csiszolva ízlésüket, hogy megkülönböztessék az útkeresés — erre szükség volt és lesz is — badarságait a letisztult igétől. ■ Ne légy türelmetlen, s a ■fiaidat, az unokáidat se erre serkentsd. Ha kettejükben tovább rezdül a szólam, akkor nem volt hiába, mert ők felerősítve adják tovább. ■ Hadd áruljak el Neked egy titkot. Mennyit töprengenek majd Mona Lisa mosolyán. Mindaddig, amíg fel nem fedezik, hogy az én sej- telmességemmel találkoznak a vásznon. Az asszony, a férfi egyben azonos, tagadva. bevallva az emberségre szomjúhozik. s közben a hiúság bálványa előtt áldozva hibát-hibára hatványoz. Hát ezt szemlélem majd odaföntről. a titoktudó. aki bízik abban, hogy egyre ■többen lesznek, akiket ilyenkor elbűvöl Héliosz gyorsan száguldó szekere, később ■aranyözönné gazdagodó bi- horszíneivel...
