Népújság, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-31 / 76. szám

Szépet vagy igazat?

Főiskolai tanulmányaim kezdete előtt jó darabig dolgoztam az ország egyik legnagyobb gyárában. Szívesen gondolok vissza azokra az időkre, mert kollégáimmal nagyszerűen kijöttem, ráadásul a munkámat is szerettem. Ottani ténykedésemnek csupán néhány olyan epizódja volt. amelyet örömest elfelejtenék. Igen, mert ezekre emlékezve még ma is elfog a ..harctéri" idegesség, akkortájt pedig kifejezetten felháborítónak találtam a dolgot. Vállalatunk ugyanis azok közé a cégek közé tartozott, amelyeket szinte nap mint nap felkeresett valamilyen — hazai vagy külföldi — delegáció.

S ezek — hátrányunkra — minden alkalommal megszemlélték a mi kis részlegünket. A látogatás ténye nem aggasztott volna bennünket, de az azt megelőző procedúra annál inkább. Mert nekünk — mielőtt a küldöttségek megérkeztek volna hozzánk — ész nélkül takarítanunk kellett. Ész nélkül, mondom, mert nem csupán rendet kellett tennünk, ami még hagyján is lett volna. Ehelyett azonban csúsztunk-másztunk a földön, felkutattuk az elejtett gyufa- és cérnaszálakat, felszedtük a milliméteres papírdarabkákat. Főnökünk pedig — akárcsak Sherlock Holmes — vizslaszemekkel kereste a még megmaradt áruló nyomokat. Akkoriban még nem tudtam, ma már viszont sejtem: bizonyára

azt nem volt szabad elárulnunk, hogy ott mi valójában dolgoztunk. Sikerült is alaposan félrevezetni vendégeinket — már legalábbis azokat, akik még az életben nem jártak efféle munkahelyen —, mert aligha vélhették a látottak után. hogy itt nemcsak söpröge- téssel telik el egy nap, hanem olykor-olykor termelünk is. Hiába, mi inkább hasonlítottunk valamiféle patikához, orvosi rendelőhöz, laboratóriumhoz, mint üzemhez.

Ezek a gondolatok nemrégiben, a barátomnál üldögélve jutottak az eszembe. Éppen beszélgettünk, amikor hazarobogott másodikos gimnazista fia.

— Apa, képzeld — kezdte el nagy vigyorgások közepette a történetet —, ma egy külföldi pedagógusküldöttség járt az iskolánkban, s megnézték a számítógépes óránkat. Csak ámultak- bámultak, hogy mi mennyire tudunk, pedig alaposan átvágtuk őket. A tanáraink kiválogatták az iskolánk legjobb számítógépeseit, meg aztán olyan anyagot vetettek velünk, amit tavaly már régen megtanultunk. Azok meg azt hitték, itt csupa zseni van . . .

Kényszeredetten mosolyogtam. Hja. igen! Ügy látszik. az iskola ténylegesen

az életre készít fel. De talán pont arra. amire nem kellene. Mert mi mást mutat az előbbi példa, mint a kettős nevelést. Egyrészt arra okítjuk gyermekeinket, hogy ne féljenek kimondani az igazat, a valóságot — lett-légyen az kevésbé szívderítő is —. másrészt pedig azt sugalljuk nekik, hogy esetenként azért mégis jó, ha az elleplezéshez folyamodunk.

Manapság annyi szó esik arról — s azt hiszem, ez így is van rendjén —, hogy a hibáinkkal szembe kell néznünk. Felesleges takargatni gyengeségeinket. hiszen a kritikus, önkritikus alapállás — túl azon. hogy az erő egyfajta megnyilvánulási formája — mindenkor kifizetődőbb. Igen. kétségtelenül sokat és sokszor halljuk, hogy ez lenne a célravezetőbb, de a gyakorlat — nem kevésszer — mégis ennek az ellenkezőjét mutatja. Kozmetikázunk, szé- pítgetünk. lakkozunk megállás nélkül. De felmerül-e csak egyszer is bennünk a kérdés: ténylegesen kit vagy kiket csapunk be ezzel a szándékos torzítással?

Jó, jó, magam is tisztában vagyok azzal, hogy a fogyatékosságok cseppet sem örömteli dolgok. Ezekkel még magunknak sem számolunk el szívesen. nemhogy esetleg kívülállóknak — idegeneknek — teregessük ki a „szennyest”. Hibás szemlélet ez, hiszen miért lenne baj, hogy nem vagyunk tökéletesek, nem vagyunk angyalok.

Félreértés ne essék, nincs szándékomban azt állítani, hogy a még meglévő negatívumokat nagydobra kell verni, vagy azt, hogy ezekkel kifejezetten dicsekednünk kell. Nem, erről szó sincs. Az azonban feltétlenül szükséges, mondhatni, minimális követelmény lenne, hogy bárki előtt nyíltan vállaljuk azt, amilyenek valóságosan vagyunk. Mert, bár lehet, hogy ez a valóság nem olyan szép, mint amilyennek mi szeretnénk, ez az igaz.

Sárhegyi István

Az Abasári Rákóczi Termelőszövetkezet 450 hektáros háztáji és közös szőlőtermő tábláin dolgoznak a szorgos asszonyok. Az időszerű tavaszi munkáknál, a fagykárok miatt, gondosabb munkát igényelnek a tőkék, hogy pótolni tudják a természet által okozott kieséseket. A Sárhegy tövében lévő ..Bicska-dűlőben” Tóth Miklósné és társai az olaszrizling- tőkek szál vesszőkötözését végzik

(Fotó: Szabó Sándor)

Tavaszi munkák az abasári szőlőkben

A LAKÓ NEM „KVITTEL ..

A Házigazda ügyel äs figyel

Van ugyan már szövetkezeti és társasház, OTP-la- kás és családi otthon ugyancsak szép számban, de azért a legtekintélyesebb házigazda még mindig a tanácsi vállalat: az ingatlan- kezelő. A legtekintélyesebb? A vállalata válogatja. A bérlőktől hallani rá éppen elég megjegyzést, elmarasztalót is, de vannak, akik égbeemelik.

Azt hiszem, nagyon nehéz egy ilyen házigazdával szemben elfogulatlannak lenni. A lakók mindannyian érdekelt felek, tehát objektivitásuk szinte eleve kizárt. Akkor hát... ?

Legjobb, ha a tényéknél maradunk.

Néhány jellemző adat elő- keresésében a segítségemre volt a Gyöngyösi Ingatlan- kezelő Vállalat főkönyvelője, Melicher Lászióné.

A távfűtéssel kezdtük.

Több mint 51 milliót kell fordítaniuk arra, hogy a helyiségekben az előírásnak megfelelő, átlagos 20 fokot tartani tudják. Ha valaki most azzal áll elő, ez nem ügy, hiszen a hőszolgáltatásért a bérlő fizet, neki azt mondhatom: az állam ennek az előbbi összegnek jóval több mint a felét adja. A lakó tehát nem „kvittel”.

Ne nagyon rázzuk hát az öklünket, ha keveselljük a hőmérsékletet a falak között. Bár . . . ! Nem titkolom, én ennek az „állam adja” kifejezésnek nem vagyok a híve. Ugyanis az állam csak „visszaadja”. Abból, amit az állampolgároktól, illetve az üzemektől elvesz. Az állam tehát én vagyok, mondhatom a neves francia király- lyal együtt.

A bérlő annyit fizet, amennyit kiszabnak rá.

Hallottam egy másik számot: 16,2 millió forint. Eny- nyi kell a lakások, bérlemények „üzemeltetéséhez"

évente. Történetesen az idén. Mindez villanykörtére, felmosórongyra, seprőre, hi- póra? Képtelenség. Az is. Mert magába foglalja még nemcsak a lépcsőházak világítását is, hanem azt a hihetetlen mennyiségű vizet, amit elhasználnak az épületekben.

A legkülönbözőbb javításokra ebben az évben megközelítően 47 milliót költ az ingatlankezelő. A nagyobbik hányada a felújításokra és a korszerűsítésekre megy el. A hibák megszüntetésére és a karbantartásra pedig 21 millió? Igen. Az az összeg,

amit a lakók adnak

a költségek ötven százalékának a vállalásaként, az évente alig éri el az egymilliót.

Milyen házakat varázsolnak újjá, milyen lakásokat tesznek kényelmesebbé? Erre a kérdésre már az igazgató, Szabó Gyula adja meg a választ.

— A Kossuth falcában majdnem Iharminc, a Verseny utcában, több [mint ötven, míg ,a iBajcsy-Zsilinsz- ky utcáiban :az ötvennél alig valamivel kevesebb '■ lakás szerepel ‘a címjegyzéken. Ezeknek \egy részében fürdőszobát alakítunk jki, másokban a gázt ;vezetjük be és lesznek 'plyan épületek, amelyekben \a munkákat i csak jövőre tudjuk befejezni. De idetartozik az ‘is, ihogy saját beruházásban la Táncsics Mihály utcában 124 lakást építtetünk meg, amelyekbe azokat költöztetjük,

akiknek a bérleményét teljesen felújítjuk.

Ezek

az átmeneti lakások.

Arra valók, hogy a lakónak otthon ne kelljen elszenvednie azt a felfordulást, amelyet a kőművesek és a különböző szakmák emberei tudnak akaratukon kívül is csinálni a cél érdekében.

Figyelmesség is, törődés is, önérdek is, hogy ezeket az átmeneti lakásokat teherhordó liftekkel készítik és olyan tágas lépcsőházakkal, hogy a költözködést, minél kényelmesebbé tegyék. Tessék helyeslőén és elismerően bólintani. A gáz . . . valóságos áldás ott, ahol nincs távfűtés. Ezt a kényelmet akarják megteremteni a korábban épült, a Kolozsvári utcában található átmeneti lakásokban is.

Van még valami, amit érdemes a közérdeklődés figyelmébe ajánlani.

— Ahol csak lehet, a tetőtérben lakásokat alakítunk ki. De azokban az épületekben is, a földszinten, amelyekben kályhákat szereltek be annak idején, ma pedig már konvektorok ontják a meleget.

Így lesz a Bajcsy-Zsilihsz- ky utca egyik házában még április végén négy lakás, a Szövetkezet, utcai tömbben pedig további 11 lakás kialakítására van lehetőség.

— Ezeknél | a lakásoknál az összes költséget \beszámítjuk a bérbe, tehát !a jbeköltözőnek egyetlen forintjába sem kerülnek a munkák. Igaz, mi lesak a lehetőséget kínáljuk \fel |ha a tanács a bérlőkijelölést elvégezte. Az építkezés minden feladata a majdani lakóra vár. Ebben aztán segíthetnek a brigádok, az ismerősök és a barátok vagy a családtagok.

Szó, mi szó: manapság így lakáshoz jutni — majdnem egy főnyereménnyel ér fel. Jól van, ne hallgassuk el a másik oldalát is az ügynek: a „házigazda" pedig csak átveszi az új otthont. A városi tanács pedig beírhatja a „nagykönyvbe”, hogy hány bérlakással lett gazdagabb — minden kiadás nélkül.

Mindezzel együtt is nagyon

életrevaló az ötlet.

A lomtárakká vált pincerekeszekből így válhatnak egy kis ügyességgel, leleményességgel lakások. Arra gondolok, milyen kár, hogy annak idején nem épült több pin- cerekeszes ház Gyöngyösön.

De ne ábrándozzunk ezen, mert az Ingatlankezelő Vállalat vezetői sem a múltba révedeznek. Már a jövő évet készítik elő: a címjegyzék

majdnem 150 lakást foglal magába 1988-ra, amelyeknek felújítására sort kerítenek.

A legtekintélyesebb, egyben a legtöbb lehetőségekkel rendelkező házigazda tehát a mátraalji városban is állandóan figyel és ügyel arra, hogy a bérlők jogos igényeit minél teljesebben kielégítse ma is. jövőre is. Ehhez már csak az kell, hogy a lakók is teljesítsék a kötelességeiket és úgy vigyázzanak mindenre az otthonukban, mintha a sajátjuk lenne.

Így lenne az igazi. Mert itt is mindenki rá van utalva a másikra. Ez pedig nem csekély dolog.

G. Molnár Ferenc

CSALÁDFŐ ÉS KONYHAFÖNÖK

Egy egri mester vallomása

Mennyire meghatározó egy ember életében a pályaválasztás? Arra bizonyíték Juhász Csongor eddigi .élete. Neki ugyanis lakóhelyválto- zással járt. de mindenképpen olyan sikerrel, hogy a későbbiek folyamán is ímegtalálta számításait. az önmegvalósítást. A család és a szakma tölti ki életét. Ezt pedig nem sokan mondhatják el magukról manapság.

— Egerben az Orgonás

téren laktunk. Oda jártam iskolába, a gyakorlóba. A rokonság nagy része is egri, s bár már harminc éve elköltöztünk onnan, ennek ellenére még ma is egrinek vallom magam. Abból a praktikus okból jöttünk Miskolcra, hogy én gond nélkül tanulhassak. Apámnak

ugyanis az volt a rögeszméje, hogy mielőbb szakmát szerezzek. Próbált a vendéglátás felé irányítani, s akkoriban a legközelebb csak itt, Miskolcon volt szakácsképzés.

— Mit jelentett jakkoriban a pályakezdés?

— Sokkal nehezebb volt, mint manapság. A legjellemzőbb talán az, hogy egy hónap próbaidőt kellett letölteni, amikor azt vizsgálták,

hogy van-e érzéke, valamiféle készsége a jelentkezőnek a választott szakmája iránt. Szerencsére én megfeleltem ez alatt az idő alatt, s ezt így utólag is szerencsének értékelem.

— Mennyire bíztak a fiatok szakemberekben?

— 1962-ben szabadultam, s hát nem nagyon volt jellemző a túlzott bizalom a friss szakmunkások iránt. Éppen azért érdekes az én esetem. Akkor került a Miskolci Vendéglátóipari Vállalathoz dr. Makai Tibor igazgatónak, aki felkarolta a fiatalokat. így én már szeptemberben konyhafőnök- helyettes lettem a Stadion étteremben. Aztán egy helyre, az Anna étterembe irányította azokat a fiatalokat, akikben látott valamilyen fantáziát. Sokáig együtt dolgozhatott így egy nagyon jó közösség. Egyebek mellett munkatársam volt az a Mátyás Rudolf, aki Mexikóban a labdarúgó-válogatottnak főzött. Utólag sajnálom is ezért szegényt, sok koholt vád érte mexikói munkásságát, de hát ezt már megszokhattuk, ott mindenki hibás volt, csak maguk a labdarúgók nemi?)

— Hogyan került kapcsolatba az oktatással?

— A vállalati központba kerültem 1967-ben szakács instruktornak. 1974-ben átmentem a HungarHotels- hez hasonló beosztásba. 1976-ban pedig a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépiskolából kerestek meg: legyek oktató.

Azonnal igent mondtam, mert mindig szerettem fiatal kollégákkal foglalkozni. Közben elvégeztem a technikumot, majd a Vendéglátóipari Főiskolát is. Ételkészítési gyakorlatot oktatok, nyaranként pedig a szabadságom iava részét azzal töltöm, hogy visszatérek a konyhába és főzök. Soltész János barátom akivel annak idején együtt dolgoztunk az Annában, most egykori munkahelyünk vezetője lett. Ott, ahol tíz évet húztunk le együtt. Megkért, hogy segítsek, s egy szép nyarat töltöttünk eeyütt.

Azt már viszont \nem tőle tudom, hogy jha a szakmájának [bármelyik , területén dolgozott, mindenhol elismerés kísérte a !munkáját. Pedagógiai valamint szakmai kitüntetések I egész sora ibizonyitja ezt.

— .Otthon is ön a konyhafőnök?

— Megbeszéltük a feleségemmel, hogy az otthoni teendőkből mindenki azt csinálja, amihez ért. Talán nem tűnik szerénytelenségnek, hogy ezek után azt mondom, hétvégeken és különböző családi összejövetelek alkalmával én főzök. Igaz, most már segítségem is akad, hiszen a fiam elsős abban az iskolában, ahol én is oktatok. Így a férfiak végleg túlsúlyba kerültek az otthoni konyhában.

— Mi 'az, amit \a >legszívesebben készít iel?

— Húsételek közül a francia konyha foglalkoztat leginkább. Szívesen készítem a halat, a borjút, a zöldségfélét. Mintegy ösztönzés ez a korszerű táplálkozás felé. A sütemények közül is a gyümölcsös, tejszínes készítmények a kedvenceim.

— £ otthon jnit főzi leggyakrabban?

— Nagyon szeretem a paradicsomlevest, a natúr húst, ami nem túl zaftos, nem túl zsíros, s a tejszínes gyümölcskészítményeket. A mélyhűtőbe magam rakom el az epret, a barackot, szóval a gyümölcsöket, s ilyenkor valameny- nyit szívesen használom fel.

— Milyen kapcsolatuk van az egri vendéglátóipari szakközépiskolával?

— Amikor ott megkezdődött a szakirányú oktatás, segítettünk a beindulásnál. Most is van kapcsolatunk, ha nem is túl szoros. S ahogy most erről beszélek, máris megfogalmozódott bennem az igény, hogy hasznos lenne mindkettőnk számára szarosabbra fűzni a kapcsolatot: sokat tanulhatnánk egymástól, s talán én is gyakrabban hazalátogathatnék. mert mint mondtam, én még rna is egrinek vallom magam . .

Kis Szabó Ervin