Népújság, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-28 / 74. szám
NÉPÚJSÁG, 1987. március 28., szombat s 9 Demjén Attila: „Autótemető” Nyugat-Németországban fényben” és Önarckép (jobbrai Az Emberről vallanak A Hevesi Szemle Galériájában, a Megyei .Művelődési Központ és a Gárdonyi Géza Színház hathatós közreműködésével, valamint a Galériát támogató meeénatúra anyagi és szellemi bázisán is épülve 9 jövő héten két tárlatot láthat az egri közönség. Március 31-én. délután négy órakor nyílik az MSZMP Oktatási Igazgatóságának földszinti kiállítási termeiben az a bemutató, amelyen az egri möhará- tok Demjén Attila (1926—1973) kétszeres Munkácsy-dijas festőművésznek a képeivel. Szabó Lászlónak, a Dante-bien- nálé bronzérmesének, a kitűnő szobrászművésznek márványszobraival. bronzalkotásaíval. valamint Molnár István egri fotósnak ,táj- és iportréfelvételeivel ismerkedhetnek meg. A Gárdonyi Géza Színházban április másodikára a — megnyitó: délután négy órakor — a Stúdió Nadar tíz fotóművészének gyűjteményes anyagát hozza el Egerbe, ügy. ahogyan az ,az Ernst Múzeumban éppen egy évvel ezelőtt olyan /nagy sikert aratott. A művészek bemutatását Demjén Attilával kell kezdenünk. Életben, magánemberként futólag láttuk őt. tárlatainak sikerét- csak kimondott szavakban nyugtázhattuk, mert ő akkor nem volt annyira egri érdekeltségünk, hogy írtunk volna róla. Történelmi tárgyú képei is valahogyan elkerülték figyelmünket. De most úgy érezzük, a hiteles híradást a művészről, az egyéniségről, mindarról, ami egy kitűnő képességű embert kiemel az átlagból, önarcképén érhetjük tetten. A festő ül, jól előre nyújtott bal lábbal, a jobbot maga alá visszahúzva; fesztelenül, bal hüvelykjével fogja a palettát. leeresztett jobbjában a mozdulatlan ecset. Mögötte szobabelső, nekünk — jobbról ajtóval; hátul a falon maszkszerű látvány, a nyitott ajtón ömlik be a fény. A környezet, egyenes vonalai, a mindent átitató fény úgy kerete az egész alakos* portrénak, hogy. a palettáról visszaverődő fény, a bal arcot még hangsúlyosabbá tegye az a sugárzás, amely nemcsak a lakást. az éppen pihenő festőt vonja be derűs hangulattal. Hangsúlyt ad annak is külön, ami az arcon érvényesül: a határozottság. a feltűnően magas homlok fölött a dús haj; az orr vonalában, a száj szegletében, le az állig játékos fény, a felsőtesten a sötétebb szín — pontos fogalmazás, vallomás egy emberről, aki munkájában, sikereiben a folytonos cselekvést, az alkotást ünnepelhette. Ha volt ráérő ideje! És hogy mennyire jól jellemez az önarckép. mennyire” a csak fontosat hordja fel színekben, vonalakban, arra kisegítő példa az az ugyancsak itt látható másik portré, amelyet Duray Tiborról, a művésznél jóval idősebb pályatársról, az ugyancsak Munkácsy-dí- jas festő-grafikusról készített. Itt még az ecsetkezelés is más. a környezetet is más egyéniséghez szabták: a művész jobb ikönyökén tartja fejét, nagy elgondolkozások közepette. A fény is szeli- debben, több árnyék között lopakodik erre az ábrázolatra. mert ez és így adja a jellem, s talán a sors igazi mintáját. S ha most a két portrét egybevetjük a tájakról, a világról szóló, a természet ezernyi vallomását megörökítő festményekkel, ahol a házak, az utcák, a tengerpart. a rét, a hegyoldal, az autós roncstemető elbeszélik egy érzékeny ember, a lobbanékony hangulatokat sem tagadó, az esti nyugalomban is mozgást kutató művészt, akkor érzékeljük, milyen bonyolult érzelmi világot teremtett a festő. És hogy Eger történelmi levegőjét, a kiállítás egy többletindokát is ideiktassuk: Demjén Attila lelke teljes hevületével vonzódott a történelmi témákhoz. Legalább annyira, mint az olasz tájakhoz, hiszen Itáliát többször is bejárta, s ott nemcsak öt. de tárlatait is szívesen fogadták A lélek egészen más tájairól indít a szobrász Szabó László, aki 1927-ben született Egerben és a főiskolai évek után ide is jött haza. Ez a ..haza” ma sem változott Szabó Lászlónál, pedig 1959-től a szolnoki művésztelepen él és dolgozik. Mesterei Mikus Sándor. Beck András és Pátzay Pál voltak, járt tanulmányúton a Szovjetunióban és Olaszországban. Minden jelentős hazai tárlaton látjuk alkotásait, néhány műve a Szovjetunióban. Franciaországban. Bulgáriában, az NDK- ban talált gazdára. Egerben eddig 1956-ban és 1973-ban állított ki, az ő műve, az Egészségház utcai díszkút. Szolnok megyében kétszer kapott művészeti díjat, de műterem-látogatásunkkor büszkén említette, hogy 1981- ben a ravennai Dante-bien- nálé bronzérmese lett. A befelé élő, a nem bőbeszédű művészek közül való. A pszichológusok szerint ő az a bizonyos vívódó típus, aki anyaggal és főleg önmagával küzd. viaskodik az igény megvalósítása, a forma megteremtése közben. Nemes érzések sugallják témáit. Talán azt is hozzátehetnénk, a családi érzés, az embértársaihoz, a rokonaihoz fűződő mély érzelmi kapcsolat legfőbb ihletforrása. Ha anyját mintázza, ha Ágit faragja kőbe, a szeretet vezeti ujjait. Ezért aztán ezek az egyébként érzéketlen kövek, anyagok, vasak, bronzok kivallják a leglényegesebbet: minden kapcsolat a szíven keresztül a legbizalmasabb, a legidőt- állóbb. Molnár Istvánt, az egri fotóst nem kell" bemutatnunk. hiszen a megyei ás helybéli kiállítások állandó résztvevője. Magánarchívumában bizonyára több ezer felvételt tárol Egerről. A műemlékek, utcák, terek, szobrok, tornyok, barokk házak. kecses kupolák megunhatatlan rendjét ás élvezetét őrzi archívumában. Aki Egerről tanulmányt ír, bizalommal fordulhat hozzá illusztrációért, de a falvak, hóstyák ezerráncú öregarcait is ismeri, ahol a szemekben, a redők közt a kor és az elemed ett bölcsesség hallgat. Fotói a paravánokon hozzájárulnak majd az együttes látvány gazdagodásához. Farkas András — ön tehát úgy látja, hogy a színháznál is érvényes a hiánygazdálkodás? — Itt vegyesebb a dolog. Elébb már említettem — s bizonyára nem mindenki ért egyet velem —. hogy egyesek azt állítják, hogy olyan színházat kell összehozni, amilyent ők elképzelnek, s ha tetszik az embereknek, tetszik, ha nem, nem. Ez persze, az az álláspont, amely figyelmen kívül hagyja a fogyasztót. — Kérem, árulja el, hogyan kereshet a Vidám Színpadon egy színész többet az alapbérénél. — Van egy tervezett előadásszámunk, egy tervezett bevétellel. Az e fölötti pluszelö- adások pluszbevételeket hoznak, s ebből részesednek. Játszunk továbbá éjszaka is és külső helyeken is, ahová olyan programokat viszünk, amelyeket nálunk nem adunk elő. Kapcsolatban állunk a televízióval, s az ottani produkciók bevétele is a miénk. Egy közös kooperáció 'órán átépítettük a kisszínházat. mégpedig olyanná, hogy majdnem kétszázas nézőtere van. A költség kétharmadát mi biztosítottuk, a fennmaradó részt a tévé. Ez mindkét félnek előnyős, hiszen az ottani bevétel minket illet, a televíziónak viszont nem kell terembért fizetnie, mert az említett módon több évre beszálltak. Megtakarítás az egyik oldalon, több pénz a másikon, azaz mindenki jól jár. Meg kell jegyezni persze, hagy itt nemcsak a mi gárdánk lép fel. hanem más társulatokból is jönnek. — Ezek a törekvések idéztek-e elő valamilyen polarizációt a művészek között? — A pluszelfoglaltságot vagy vállalja valaki, vagy nem az ő dolga. Meggyőződésem, hogy ez az elgondolás jó. s most ez a feladat, hogy ismét előre kell lépni. Jelenleg az a rendszer, hogy van egy alapfizetés, s ezért a művész elsősorban ennek a színháznak a tagja, másodszor köteles egész esztendőben próbákra járni. Mi azt tesszük, hogy egy-egy előadásért — a színész „nagyságától”, a szerep jellegétől függően — száztól ötszáz forintig terjedően osztunk sfcél kategóriapénzeket. Miért találtam ki? Láttam olyan fiatal színészt, aki kiköpte a tüdejét, annyit játszott éjjel-nappal, de mert ő „fiatal színész”, csak kis pén2t visz haza, mert a kezdőfizetése olyan, hogy abból csak éhen halni lehet, hiszen még a lakbért sem tudja kifizetni. Na már most... Ha agy ifjúra nagy szükség van, és nagyon sokat játszik, akkor — bár az «alapfizetése kicsi — a kategóriapénzekkel pláne, ha fő szerepet kap — mégiscsak jobb anyagi kő rülményeket teremthet magának. Ha valaki abszolút főszereplő, mindegy, hogy hám éves, kap négyszázötven-ötszáz forintot. Ha nagyon nagy színész, játszik egy közepe« szerepet, annak is annyi jár. Abszurd dolgot mondok. . . Tegyük fel, van egy ifjú titán. aki csupa főszerepet játszik, s ráadásul havonta harmincakat. . . Az ugye, harmincszor ötszáz forint, jóllehet, az alapja csak háromezerkettőszáz. Igaz. máshogy is lehet boldogulni, hiszen van olyan, akinek ugyancsak alacsony a bére, s csak kettőkei- hármakat vállal, de ott vannak a szabadnapjai, s olyankor másutt lép fel. Mi még ennél is előbbre akarunk jutni, s jelenleg tárgyalunk egy olyan ügyletről, ami a tőkés világban már kialakult dolog. Ezt mi a saját rendszerünk keretei között, azaz erre adaptálva szeretnénk véghez vinni. Mire gondolok? Arra. hogy a színház menedzselhetné a saját színészeit, vagyis azok külső munkáit is megpróbálhatná megszervezni. A színház a tevékenységéért — természetesen — részesedést kapna. Hadd világítsam meg ezt egy példával. Tegyük fel, engem húsz előadásra meghívnak Egerbe. Akkor a Vidám Színpad biztosítja nekem az ehhez szükséges időt, azaz úgy alakítja az itten! műsorát, úgy egyeztet, hogy éh elmehessek. Mint az én tulajdonosom, megállapodik az egriekkel, mennyiért vihetnek oda. Később ezt az összeget a megrendelők átutalják, s ebből a színházam levesz — mondjuk — tíz százalékot, a többi az enyém. Ez azt .is eredményezné, hogy ha nem egy száz-, hanem egy ötszázszemélyes helyen zajlik le a produkció, akkor én is, de a színházam is többet kereshetne. — Hazánkban pillanatnyilag eléggé ,jneg- csontosodott” gázsik vannak ... — Igen. mert ugyanannyit kap valaki akkor is, ha egy falusi kultúrházban lép fel 150—200 ember előtt, mint amikor egy zsúfolt sportcsarnok közönségét, szórakoztatja. Ha a menedzselés megvalósulna, abban az esetben a színház azt mondhatná, ez megéri neked is, nekünk is, így hát érdemes bajlódni. A mostani állapot szerint az a legkifizetődőbb. ha sok kicsi kultúrházban fordul meg az ember, mert ugye, három előadást képes végigcsinálni. Mindenki boldog. jól érzi magát. Jó lenne, ha az értékkülönbségek is markánsabban kirajzolódnának Most a művészek kategóriákban vannak, de nem úgy, hogy kit mennyire taksálnak egy személyben, hanem oly módon, hogy azt mondják: ez a száz ennyit ér. az meg amannyit. Ismét egy példa . . . Vegyünk egy színészt, aki tíz évvel ezelőtt egy fellépéséért ötezer forintot kért, aztán annyi lett a gázsija. Eltelt az idő, most szívesen vinnék öt ezerért, de neki ötezer a taksája Saját magát kellene degradálnia, ezért inkább nem megy. Az én elméletem az. hogy ha mi megállapodnánk, akkor nem úgy tennénk, hogy ilyen vagy olyan a kategóriád, hanem úgy, hogy nézd, ennyit tudnál keresni .. . Nincs megalázás, nincs benne az, hogy ő visszacsúszott, hisz ezt mindenki szeretné elkerülni. — A művészek partnerek ehhez? — Ha kidolgozzuk a dolgot, ha ismertethetjük, hogy pontosan mire gondolunk, akkor talán. Persze, először csak kísérleteznénk, ezzel esetleg két-három embert megkérnénk arra, hogy próbálja ezt velünk egy évig csinálni. Ha rájönnek az előnyeire, úgyis támogatják majd. hiszen a boríték vastagsága nem lényegtelen. Nem láttam még köztünk olyat, aki azért irigyelte volna a másikat, mert annak jobban csillog a szeme, ám olyat már inkább, aki azért acsárkodott. mert a másik valamivel többet keresett. Tudom, a pénzről beszélni csúnya dolog, de azért valakinek csak meg kell ezt tenni. Cseppet sem tartom magam anyagiasnak, s mástól sem sajnálom a bankákat. Azon kevesek közé tartozom, akik — amikor a fizetési lapjukat aláírják — csak a saját nevüket nézik. Az előbb szóltam már a differenciálás szükségességéről . .. Magát a munkát kisebbíti, ha a gyengébb teljesítményért is ugyanannyi jár, mint a kiemelkedőért. Még akkor is igaz ez, ha valaki lejön a színpadról, s azt mondják a produkciójára: Hú, de vacak volt. Nagy dolog! Pénz a zsebben! Egyébiránt úgy sem tudunk többet kifizetni, mint amennyit megkerestünk. Ez végtelenül egyszerű tétel. Jóllehet, mintegy ennek ellensúlyozására szokták adni az ilyen-olyan pluszokat. Ez az. amit én teljesen megfordítanék: ahol sok a bevétel, oda adnám a támogatást, mert így van értelme. Ahol kevés, ott már minden hiába. ott a pénztől már nem sok minden függ. Ha egy produkciót egymillióból ki lehet hozni hiába költenek rá másfél vagy kéi milliót, attól a minőség — sajnos — nem lesz jobb. Csak vannak, akik éppen a minőség elleplezésére csinálnak monumentális díszletcsodákat, azért, hogv ne látsszon, mi megy előttünk. Ha veszék egy előadást, — s most csak azt számolom, akik ebben szerepelnek. s ez nem több. mint 15 ember — amit legalább ötszázszemélyes színházban, telt házakkal adnak, s arra semmi mást nem terhelnek rá. csak azoknak a gázsiját, akik ténylegesen játszanak, akkor különös dolog derül ki. Nevezetesen az. hogy ezek a színészek abból igen jól megélhetnének, remekül kereshetnének. Csakhogy minden színházi' produkcióra, amiben csak tizenket- ten játszanak, az ugyanaznapi másik 118 személy is rá »»n terhelve. Ilyen alapon rettentő könnyen bebizonyítható, hogy az ügy ráfizetéses. Mert a tizenkettőhöz számolok tizenkét műszakit, két adminisztrátort, pénztárost, igazgatót stb. A mechanizmus tehát elég furcsa. Mi, itt — s ezt mondom a többieknek — egy picike kis „ország' vagyunk. Az egyes elemek ugyanúgy fellelhetők nálunk, mint az országban, mármint a nagyobban. Ha megpróbálkozunk új dolgokkal, azok hatását cövidesen lemérhetjük Jó lenne, ha megvalósulna, hogy ahol például negyven színész van, ott esetleg negyven fizetési kategória is lgnne. Tisztában vagyok azzal, hogy mindezt látványosan is meg lehetne csinálni, azonnal, de ez csak afféle buborék lenne, márpedig maradandóra kell törekedni. Nem a gyávaság miatt említettem a fokozatosságot, hanem amiatt, mert a buborék* hamar szétpukkadna. Ha mi most rögtön lépnénk, az visszatetszést keltene, mert nincsenek meg ennek a társadalmi előzményei, így az ügy önmagát robbantaná szét. Óvakodni kell tehát a túl nagy ugrástól. — Az egész beszélgetésünk során az volt a benyomásom: egyáltalán nem bánta meg ezt az öt esztendőt... — ötvenkét éves vagyok. Elárulom magának, hogy az egész ötvenkét évet nem bántam meg. Tudom, hogy ez a „siralomvölgye”. de mégis így vélekedem. Egyetlen napomra sem gondolok vissza úgy, hogy: na. ezért kár volt. .. Sárhegyi István
