Népújság, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-28 / 74. szám
NÉPÚJSÁG, 1987. március 28., szombat 7. BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL '87 Morzsák a terített asztalról „10 nap 100 helyszín, 1000 program” — hirdeti a Budapesti , Tavaszi Fesztivál idei jelmondata. Erről a gazdag kínálatról szinte lehetetlen átfogó, ugyanakkor részletes képét adni, így a tudósító mindössze arra vállalkozhat, hogy saját személyes élményeit megosz- sza az olvasóval, morzsákat szedegessen a szépen megterített, hatalmas asztalról. A kopasz énekes (március 20.) Az Universitas együttes új előadásának szokatlan címe — A kopasz énekes — Karinthy Frigyes két kevéssé ismert abszurdját takarja. A Szabályos lélektani dráma, avagy Marie-Anne három szíve című darabban emberi kapcsolataink felszínességét leplezi le az író, rámutatva, hogy életünk válaszútjain sokszor a megszokás kínálta sablonmegoldásokat választjuk. Ahelyett. hogy gondolkodva cselekednénk, a környezetünk kívánalmainak igyekszünk inkább megfelelni. A bűvös szék című alkotásában a hatalom kettős torzító hatására figyelmeztet Karinthy: egy elidegenedett, bürokratikus hierarchiában a szamárlétrán magasabbra igyekvő főhős főnöke előtt az elvtelenül hízelgő beosztottat alakítja, míg alárendeltjeivel szemben hatalmasodik, s ugyanúgy elvárja tőlünk a talpnyalást, ahogy belőle is kikényszerítik a fölötte levők. Az Universitas előadásában ezek az eltúlzott, lehetetlen alakok és helyzetek minden,-elidegenítő effektus a játékstílus „megemelése” ellenére is kínosan reálisnak hatottak, s — mint minden igazi abszurd — rádöbbentettek életünk időnkénti lehetetlenségére. Remekül kidolgozott, pantomimele- mekkel bőségesen megtűzdelt előadást rendezett Ván- dorfi László az Egyetemi Színpadon. Egy ízig-vérig modern Karinthyt állított elénk, aki szinte fizikailag is jelen volt: óriásira nagyított fotójáról átható tekintettel nézte a közönséget: ismerlek és sajnállak, de megértelek és elfogadlak benneteket — olvasgattuk a szemeiben. Gitárpárbaj, szellemidézés (március 21?) A nagy ifjúsági klubok is kitesznek magukért a fesztivál alatt: a KEK-en például este 7-től éjjel 2-ig tartanak a programok. Papíron legalábbis, mert szombaton a magyar rock élvonalbeli gitárosainak közös fellépésére fél 9-ig kellett várni. Bencsik László, Menyhárt Jánas, Felkai Miklós, Závodi János, Varga János és társaik igyekeztek kitenni magukért, Tátrai Tibor ezt meg sem próbálta. Tes- sék-lássék eljátszott egy sablonos bluest, aztán összecsomagolt és hazament. Egyszerre ennyi „gitáros impozáns látvány a színpadon, de az igazi élmény mégis elmaradt. Nem éreztük a közös játék örömét, aminek az ilyen fellépéseket kísérnie kell, különben nem emelkednek felül a hakni- színvonalon. Az estét a Hobo Blues Band föllépése mentette meg. Az elmúlt kilenc évben kialakult egy sajátos HBB-mitológia, amelynek alakjai most sorra megidé- ződtek. Mick dagger és Jim Morrison Allen Ginsberg és József Attila dalai, versei sorjáztak, történelmi múltunk és félmúltunk helyszínein jártunk. A zenekar mellől kikoptak lassan a csápolók. Ezt a zenét csak odafigyelve, elmélyül- ten lehet hallgatni, mert a gondolatok nagyon fontosak. De nem szorult háttérbe a muzsika sem: az új felállásban igazi segítőtársak veszik körül Földes Lászlót, akik követni tudják hangulatainak hullámzásait. „Azt mondják, hogy a kultúra helyzete egyre romlik, és lám, mégis lehet diszkóban szavalni.” — mondta az énekes, Ginsberg Varsói Kávéházának előadása után. A baj csak az, hogy ezt lassan már csak ő képes véghezvinni és elhitetni velünk . . . Stíluszsonglőr az USA-ból (március 22.) A hatalmas zongoránál ülő szőke fiatalember kisfiús mosolyával és virtuóz játékával, gyorsan megnyerte magának a közönséget. John Bayless különleges koncertet adott a Vigadóban vasárnap este. Akárcsak a dzsesszben, játéka hamar szétfeszítette az eredeti téma kereteit, hogy aztán visz- sza-visszatérjen hozzá. Csakhogy Bayless mindvégig a klasszikus zene határain belül maradt, komoly zenész" módjára rögtönzött. Ügy bánt a zongorával, mint gyermek a kedves játékával, ugyanakkor maximálisan kihasználta a hangszer lehetőségeit. Erőszakos, mély futamokkal ijesztgetett, Mozart-té- mákra előadott improvizációiban, hogy utána a magas regiszterek csilingelősével elandalítson. Később a közönség által megadótt dallamokra rögtönzött Gershwin, Debussy, Chopin stílusában, tökéletes illúziót keltve. , Ki ő? Parodista? Stílus- zsonglőr? Zseniális hamisító? Leginkább Woody Allen egyik filmhőséhez, Leonard Zelighez hasonlít ő, aki ugyancsak a hasonulás nagymestere volt, Zelig a négerek között megfeketedett, az olaszok között hatalmas bajuszt növesztett, s ha beállt két rabbi közé. rögtön hosszú szakálla nőtt. Bayless is így idomul játékában Bachhoz, Beethovenhez, Bartókhoz, s az illúzió nála is tökéletes. Azt est harmadik részében az is kiderül, hogy a töméntelen „klasszikusok popritmusban” felvétel után Bayless megfordította a módszert, ő beatdalokat ad elő klasszikus hangszerelésben. A Beatles híres számait: a Michelle-t, a Pennie Lane-t „írja át” Mozart. Beethoven, Bach stílusába. John Bayless háromévesen már zongorázott. Abszolút hallása birtokában hétévesen egész darabokat játszott el idősebb társai után. Tizenegy éves korában kezdett koncertezni, akkor csodagyerekként ünnepelték. Jelenleg 32 esztendős, bár ezt nehéz elhinni róla. Kisfiú maradt, olyan eminens tanuló, aki elölröl-hátra, hátulról előre fújja a tankönyveket, és örömét leli abban, hogy kitűnőre felel. Koncz János Tiszteletadás Berénynek Száz éve, 1887. márciusban született Berény Róbert, XX. századi festészetünk egyik legjelentősebb mestere. Jellegzetesen nagyvárosi művész volt, intelligens, nyugtalan, töprengő alkat, aki a századelő forrongó lelkűidének megfelelő művészi kifejezést Jfe- resve néhány társával együtt a magyar festészet késésben lévő óráját az akkoriban vezető francia haladáshoz igazította. Budapesten született. A polgári jólét, amely gyermekségében körülvette, módot adott kivételes képességei kifejlesztésére. Korán feltűnt nemcsak festői, de zenei hajlama is. Gyermekkori jóbarátai közé tartozott Reiner Frigyes és Weiner Leó, akikkel sok bensőséges házimuzsikálás élményé is összefűzte. Wei- nert 1911-ben meg is festette. A festészetben kezdetben Munkácsy Mihály képei vonzották: „Igen sokáig Munkácsy^ volt az ideálom. Munkácsy szeretete Rembrandthoz vezetett.” Tanulmányait 1904-ben a Mintarajziskolában Zemplé- nyi Tivadarnál kezdte el, de az idejétmúlt akadémikus festői irányban csalódva 1905-ben Párizsba, az új művészetek Mekkájába utazott, ahol a Julian Akadémián képezte tovább magát. A századelő izgalmas útkereséseiben Cézanne, Picasso, Matisse műveivel megismerkedve hatásuk alá került. Első, 1903- ban festett önarcképe a hazai hagyományt követve még tónusos megoldásúidé 1909 körül festett művein, különösen korai főművén a Kancsós csendéleten Cézanne sugallatára a látványt már szigorú szerkezeti rend szerint elemeire bontva, rálátásban ábrázolta. 1908 végén itthon a Párizst járt, kubista festő- áramlatot követő művészekhez, Kernstock Károlyhoz, Czigány Dezsőhöz, Pór Bertalanhoz, Tihanyi Lajoshoz és Orbán Dezsőhöz csatlakozott. ök hozták létre a haladó avantgárd művészcsoportot. amelyet a hazai polgári radikalizmus szűk köre, köztük a fiatal Lukács György támogatott. 1911-ben léptek először a hazai közönség elé műveikkel, amelyekben a gondolati beállítottság, az intellektuális ízű elemzés, az objektív részletproblémák tanulmányozása, az anyag szerkezeti elemeire bontása az érzelmi indíttatású hagyományos alkotásmóddal szemben forradalmian hatott. Berény, anyagilag független lévén, következetesen végigpróbálhatta a modern képalkotás lehetőségeit. Művein az építményes szerkezeti rendet hangsúlyozta, tájképein is merész átvágásokkal konstruktív rendbe szorította a természet- adta látvány elemeit. Leegyszerűsített, de felfokozott erejű színeket használt, Matisse hatására. Elkötelezett művész volt, aki 1919-ben a Magyar Tanácsköztársaság megalakulásakor a művészeti ügyek irányításában tevékenyen részt vett. Fegyverbe, Fegyverbe! — című toborzóp lakát ja agitatív erejével a magyar plakátművészet klasszikus eredménye. A Tanácsköztársaság bukása után neki is, mint haladó értelmiségünk legjobbjainak, emigrálnia kellett. 1926-ig Berlinben élt. Keveset dolgozott, a levert forradalom után nehezen talált magára. Hazatérve munkásságának új szakasza kezdődött meg. Festészetében kezdetben a „Vadak” hatása alatt állt, (Csellózó nő, 1927), majd a hazai hagyományokhoz tért vissza. Ä nagybányai hagyományt oldottabb festői megoldásokkal követő posztimpresszionista festőcsoport egyik oszlopos tagja lett Szőnyi István és Bernáth Aurél mellett. Képein e korszakában a formák elvesztették szigorú szerkezeti felépítettségüket, lágy átmenetekkel olvadnak a szűk mélységű térbe. Érett munkásságának maradandó remeke a Kapirgáló (1933). A harmincas évek végén előre megérezné a bekövetkező háborús események megrázkódtatásait, a természethez menekült. Művein egyre nagyobb szerepet kapott Zebegény, a DunakaÖnarckép (MTI-fotó — KS) nyár festői szépsége. Folytonosan forrongó formák, ideges. érzékeny színezés, zilált, gyors ecsetvonások jellemzik műveit. A felszabadulás hozta meg számára a tiszta horizontot. Pályája újból felívelt, végre monumentális kompozíciókat festhetett, és a Képzőművészeti Főiskola tanáraként az ifjúság neveléséből is kivette a részét. Grafikai munkássága festészetével egyenértékű. Plakátjaival máig ható iskolát csinált, sok ötlettel, a német Bauhaus, az új tár- gyiasság formavilágát plántálta át a hazai földbe (Flóra szappan, Cordatic, Palma kaucsuksarok, Mo- diano) 1953-ban bekövetkezett halála képzőművészetünk érzékeny vesztesége volt. B. I. Guatemala A Budapest Kiállítóteremben megnyílt Paul Almasy Franciaországban élő magyar származású fotóművész kiállítása. A Bejártam a világot című tárlaton több mint 70 feketefehér felvétel reprezentálja a 30-as évektől külföldön alkotó világhírű, 80 esztendős fotós életművét. Első hazai kiállításán a világ legkülönbözőbb tájain készült város- és életképeit, szociofotóit, és portréit mutatják be. Képünkön „Guatemala” című fotója. A tárlat április végéig várja a látogatókat. (MTI-fotó: E. Várkonyi Péter — KS) Mindennapi nyelvünk „Közbevetőleg mondva és írva...” Napjainkban mind gyakrabban tapasztalhatjuk, hogy egy-egy latin szó, szókapcsolat és mondattöredék ékelődik bele beszédünk és írásunk nyelvi szövetébe. Ezek a közbeszúrt, közbevetett. közbeékelődött latin nyelvi formák a humán műveltségű hallgatók és olvasók számára nem jelentenek nyelvhasználati zsákutcát a mondanivaló megértése szempontjából. Egy olvasónk azonban úgy érzi, hogy manapság mintha egyesek szinte kérkednek a sűrűn felhasznált latin kifejezésekkel, s így a latinul nem tudó olvasók számára a közbevetőleg mondott és írt szavak csak akadályt jelentenek a megértésben. Ezzel kapcsolatban azzal az olvasóval kell egyetér- tenünk, aki az Élet és Irodalom hasábjain ezt a véleményét fogalmazta meg: „Arról külön vitát lehetne indítani, hogy vajon elkerülni kell-e a magyar nyelv- használatba évszázadok alatt szervesen integrálódott latin kifejezéseket, vagy inkább megérteni, megtanulni (ÉS. 1987. febr. 13.). Mindkét esetben a mondanivaló és az elérendő cél szabhatja meg, melyik módot választjuk. Vannak olyan latin nyelvi közbevetett szövegrészietek. melyek nyelvhasználati örökségként ma már arra érdemesek, hogy szerves alkotórészei lehetnek szövegformálási módozatainknak. Ebből a típusból mutatunk most be néhányat. A televíziós adásokban hangzott el ez a két szöveg- részlet: „Ez nemcsak amolyan ad hoc valami volt" (1987. febr. 5.). — „Nota bene, az is figyelemre tarthat számot” (1987. febr. 22.). A kifejezések felhasználói egy bognár szakmunkás, s egy szociológus akadémikus. Az ad hoc (ez esetre illő alkalmi, egyszeri s egy meghatározott célra való), a nóta bene (jól jegyezd meg, megjegyzem még, hadd tegyem hozzá) latin szó- kapcsolatok már azok ajkára és tollára is tolakodnak, akik nem tanulták a latin nyelvet) de humán műveltségükre méltán büszkék, s nyelvhasználatukban is példát szolgáltatnak arra, hogy meg lehet tanulni ezeket az állandósult nyelvi formákat. Annál is inkább, mert a sajtó hasábjain is sűrűn jelentkeznek a közbevetőleg szövegbe ékelődött latin nyelvű szólásszerű kifejezések. A leggyakrabban olvasható típuspéldákról azért számolunk be, mert ahogyan egyik levélírónk fogalmazott: a deákra, a deák nyelvre „fakadt” újságírók a készen kapott nyelvi formákkal szinte kérkednek. Már aki! Legtöbbjük a nyelvi, a stiláris változatosság igényével használja fel pl. az alábbi szövegrészietekben a latin nyelvi szókapcsolatokat: „Az egész rendezés — a díszletek. a jelmezek — mintha mutatis mutandis megismételné a Vérnász színpadra állítását” (Magyar Hírlap, 1987. febr. 7.). A latin formának sajátos tömörítő szerepe is előtérbe kerül. Ugyanis ezeket a fogalmi és használati értékeket közvetíti számunkra: a szükséges változtatásokkal. a megváltoztatandók megváltoztatásával. A humor, a gunyoíosság szándéka bújkál éppen a latin szó- kapcsolat révén ebbén a szövegrészletben: „Erre ve-, szekedtek egymással egy kicsit: palam et publice (Magyar Nemzet, 1987. febr. 9.). A latin kifejezés itt is a tömörítés célját is szolgálta, s erre a használati értékekre utal: nyilvánosan, mindenki szeme láttára, füle hallatára. A rövi- debb. a tömörebb fogalmazást eredményezheti a latin sine qua non kifejezés felhasználása pl. ebben a szövegösszefüggésben is: „A törvényhozó és végrehajtó hatalom viszonya a demokratikus országvezé- tés sine qua nonja” (Élet és Irodalom, 1987. febr. 13.). Ezekre a magyar használati értékekre utalt a szerző: ami nélkül nem megy, elengedhetetlen követelmény, feltétel, netovábbja a demokratikus vezetésnek. Dr. Bakos József ♦ Fegyverbe! Fegyverbe! — plakát
