Népújság, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-24 / 70. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1987. március 24., kedd EGY HASZNOS DIVAT NYOMÁBAN Zeneiskolák-jelen időben V ajon hogyan szolgálja a jelenlegi intézmény- rendszer ezeket az igényeket? Válaszért dr. Bú­zás Zoltánhoz, a Heves Me­gyei Tanács megbízott cso­portvezetőjéhez, a terület gazdájához fordultunk. — Nagyot változtak a ze­neoktatás feltételei az el­múlt 20—25 esztendőben — tájékoztat beszélgetőpartne­rünk. — Míg korábban csak három ilyen intézmény volt, most Eger, Gyöngyös és tJatvan mellett Füzesabony­ban, Hevesen és Lőrinciben is önálló zeneiskola műkö­dik. összesen 1733 gyerek tanul jelenleg 93 pedagógus szakavatott irányításával. A legnépszerűbb a zongora és a hegedű, de minden hang­szert megtalálnak azok a fiatalok, akik a sikeres fel­vételi után részt vehetnek a hatosztályos alapfokú kép­zésben. A legtehetségeseb­bek külön, feszítettebb tan­tervű tagozatokon tanulnak. Akiik zenei pályára akarnak lépni, a miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába jelent­kezhetnek, majd felsőfokú zenetanári és előadóművészi diplomát is szerezhetnek. A nagy többségből persze nem lesz ünnepelt sztár, de így is kamatoztathatják a zene­iskolai éveket: elmélyül műveltségük, kitágul hori­zontjuk. A növendékek rendszeresen összemérhe­tik erejüket a különböző versenyeken, ez is fontos ré­teremmel bővült. A megyei tanács 60—80 ezer forintot ad évente minden iskolának hangszervásárlásra. Több pénz természetesen itt is jól jönne, de tudomásul kell venni, hogy jelenleg az anyagi források végesek. — Mostanában inkább a kis lépésekben haladás éve­it éljük, de úgy vélem, hogy a jelenlegi zeneiskolai há­lózat kielégíti az igényeket és nem újabbak létesítésére, hanem a meglevők fejlesz­tésére van inkább szükség — összegezte véleményét dr. Búzás Zoltán. A kép teljesebbé tételére ellátogattunk az egri zene­iskolába is. A műemlék épület szobácskáit egykor szerzetesek lakták, ma kla­rinét, zongora, trombita, s ki tudja még, hányféle inst­rumentum hangja szűrődik ki a folyosóra. 1981-ben köl­tözött ide az 515 növendéket és 32 tanárt foglalkoztató intézmény. Mint dr. Szepesi György igazgatótól megtudtuk, rend­kívül nagy az érdeklődés a városban, a jelentkezőknek mindössze egybarmadát tud­ják felvenni. Joggal lehet büszke arra az iskola, hogy itt tanult valamikor Kroó György, Pászthy Júlia, Pán- czél Éva, Lugossy Melinda, hogy csak néhány nevet em­lítsünk. A tanárok egy része is itt koptatta növendékként a hangszereket valaha. — A hangszerállományunk­kal most már elégedett va­gyok — mondja az igazgató —, a létszámnövelés viszont csak új tantermek kialakí­tásával lehetséges. A bővíté­si tervek most készülnek, a megvalósítás üteme a pénz­forrásoktól függ. Kialakí­tunk egy 120 személyes hang­versenytermet is. Ezt városi rendezvények céljaira is szívesen odaadjuk majd, és próbalehetőséget biztosítunk az Egri Szimfonikus Zene­karnak. Van egy szép belső udvarunk, itt nyaranta hang­versenyeket, kisebb színielő­adásokat lehet rendezni. Ha a felújítással elkészülünk, szerintem a miénk lesz Észak-Magyarország leg­szebb zeneiskolája, a muzsi­ka méltó otthona . . . Koncz János Tanár és tanítványa — Egerben Ágoston Ottó, az ütőtanszak vezetője munka közben (Fotó: Tóth Gizella) 1983-ban a Művelődési Mi­nisztérium átfogó vizsgálatot végzett a megye zeneiskolái­ban, amely egyértelmű di­csérettel zárult. Ez a tény is mutatja az itt folyó munka színvonalát. A tanácsok igen sokat ál­doztak az utóbbi években a működési feltételek, a hang- szerpark fejlesztésére. Az egri és a hevesi intézmény nagyobb épületbe költözött, a füzesabonyi három tan­Divat a zenetanulás. Örömmel nyugtázhatjuk ezt a tényt, ha a kevésbé hasznos divatok sorára gondolunk. Bartók és Kodály or­szágában ez így természetes, mondhatjuk büszkén az érdeklődő külországbelieknek, de azért közben ne feledkezzünk meg arról, hogy ez a zenepedagógusok szívós munkájának is köszönhető. sze a tehetséggondozásnak. Elmélyült küzdelem a pisztonnal ... A lépésről A Petőfi rádió vasárnapi, közel másfél órás adásával életünk fontos lépéseiről ké­szítettek riportokat olyan munkatársak, akik külön-kü- lön is önálló műsorok szer­kesztői, riporterei. Mindez érződött a műsor egészén, a téma megközelítésén, a be­szélgetések oldottságán, a közvetlen hangulaton. Ügy közelítettek alanyaikhoz, hogy a kívánt, sokoldalúan megvilágítható történetek a fő gondolatot szolgálják még akkor is, ha látszólag elka­landoznak. A társalgás szak­szerű irányítása csak ruti­nos, széleskörűen felkészült, érdeklődő riporter jellem­zője. A Szivárvány — Szi- gethy Anna szerkesztésében — változatos és fordulatok­ban gazdag anyagon keresz­tül mutatta be azt a sok­sok lépésformát, amelyek életünk meghatározói lehet­nek, jobbá, kellemesebbé te­hetik napjainkat, hosszabb távra is meghatározzák lé­tünket. összeveti a nehézsé­geket, gondokat a várható eredménnyel, felmutatva azt az utat, amelyen lépéseink, történeteink segítői vagy gáncsolói, hogyan befolyá­solják céljaink elérését. Ta­lán nincs is olyan jelentős vállalkozásunk, amely nem próbára tevő, mégis vállal­juk abban a reményben, hogy képesek leszünk meg­birkózni vele. A tenniakaró ember legtermészetesebb próbatételei ezek. Másként nem is érdemes. A műsor­ban megszólaló, szuterénben élő, lakó család, a felelős gazdasági szakember, a mi­niszterhelyettes, a nyugdíjas házaspár és mások jól ér­zékeltették azt, hogy aki a sikert jól viseli, a kudarcot is jobban el tudja viselni. Lépésváltásokra szükség van. Napjaink követelménye a gyorsléptű emberek törek­véseit segíteni, akik a vál­toztatás szándékával dol­goznak, egyéni és közügye­ink jobbításáért, mert tal­pon maradásunk nagy erő­feszítések árán lehetséges. A nehezen mozdulást, a visszahúzó erők káros hatá­sát mutatta be egy ered­ménytelen értekezlet részt­vevőit megszólaltató riport. A műsor végén Németh Mik­lós Attila olvasta fel írását, amelyben az elhangzott be­szélgetésekből leszűrhető leg­fontosabb gondolatokat ad­ta közre, szimbolikus törté­netekbe sűrítve. Megerősí­tette azokat a gondolattar- talmakat, amelyeket kollégái az adásban partnereik ré­vén érintettek. Olyan érzé­seket, hangulatokat idézett fel, amelyek jól szolgálták a műsor célját. Lövei Gyula A jelige: emberség Már hagyomány az, hogy a szombat reggelenként je­lentkező Családi tükör igé­nyesen összeválogatott, ren­dezett riportokkal lep meg minket, olyan kínálattal, amelynek minden egyes da­rabja az emberség jegyében született. A műsorgazdák nem elégszenek meg azzal — dicséretes ez a törekvés —, hogy a hétköznapok so­rán kamatoztatható infor­mációkat sorjáztatnak, en­nél sokkal többre töreksze­nek. Tudják: az előbbiekre szükség van, ám az utób­biakat szomjúhozzuk iga­zán. mert valamennyi nyo- matékolja az egymással való törődést, a megértést, a se­gítőkészség fontosságát. Március 21-én Juhász Ju­dit vizsgázott ismét jelesre. Bepillanthattunk egy örök- befogadási ügy bürokratikus szövevényeibe, képet alkot­hattunk arról, hogy hová ve­zet a .nemtörődömség, az ér­dektelenség, a csak azért is aktaszemlélet. Nyilatkoztak a témában érintettek, s rá kellett döbbennünk arra. hogy az illetékesek néha — szerencsére nem ez a jellemző — leglényegesebb kötelme­ikre sem gondolnak. Énektanításunk problé­máit taglalta egy másik egy­ség. Szót kaptak a diákok, s elmondta véleményét a pe­dagógus is, aki bivatásszere- tettől vezérelve óhajtana minél hiánytalanabbul meg­felelni a gyerekek jövőjét szolgáló követelményeknek. Külön öröm az, hogy ez­úttal elmaradtak az üresjá­ratok, a sablonos, az időrab­ló motívumok, s a megkér­dezettek kizárólag a közpon­ti témára koncentráltak. Nemcsak panaszkodva, ha­nem kiutat is keresve. Kevés a szabad percünk, így aztán példaként is em­líthetjük ezt a rendkívül tö­mör ajánlatot, az izgalmas mozaikkockák ügyes, talpra­esett ötvözését egy olyan egésszé, amely valamilyen módon tovább munkál ben­nünk, s ha áttételesen is. de csak befolyásolja ítéle­teinket. hoszabb távon reak­cióinkat, cselekedeteinket is. Az sem mellékes, hogy a veretes humánum jegyében. Pécsi István (II 2.) alami kiszakadt belő­lem, ami hozzád kö­tött, valami kiszakadt belőled, ami összefűzött, ami egymásra utalt, és elindul­tunk — látszólag másfelé —. hogy minduntalan egymás­ba ütközzünk, mert attól a pillanattól fogva úgyszólván minden utunk ahhoz a lány­hoz vezetett, vastag, szőke frufruja alól zöld szeme csillogott felénk (feléd és fe­lém) ; talán olykor egyszer­re is), egyike volt ez szá­mos trükkjeinek, amelyek ellen akkor még nem vol­tunk fölvértezve (és így le­hettünk egyazon pillanat­ban boldogok és boldogtala­nok), amelyek közül azon­ban rövidesen jó párat meg­ismerhettünk (én tudni vél­tem, hogy ki is ismerhet­tem), önfeledt izgalommal mesélted, hogy a verandán az öledbe ült, és a fekete klottgatya képtelen volt meg­védeni feszülő kamasztiitko- dat, én pedig beleremegtem az elbeszélésbe, hiszen még meztelen hátamon éreztem a fonott karosszék mintáit, amint belenyomódtak a bő­römbe, és pontosan ismertem azt a zavart büszkeséget, amely sugárzott belőled, mi­képpen tenyerem is bármikor megformálhatta volna göm­bölyű mellét, olyan ponto­san följegyezte hajlatait; me­sélted csókját a híd alatt (ott, ahol korábban a cigaret- tázás művészetét próbálgat­tuk), én pedig elhallgattam, ami nekem jutott; minden akkor kezdődött: a rajongás, a vetélkedés, a ragaszkodás, a féltékenység, a szerepek gondos kiosztása, a tekin­télyt hajszoló kíméletlenség, öröm és szenvedés, hiány, majdnem-beteljesülés, ál­landósult izgalom, düh és kínlódás, harag, cívódás, köztük pedig — közted és közöttem — valami szótlan és mélabús egyezség a méltatlan helyzetek kerülé­sére, állhatatos fegyelem a viszonyunkban, az ütközé­sek kerülése, eredendő ta­pintat, jóllehet, könnyek (szó szerint is), fogcsikorga- tások közepette, hogy aztán együtt bukjék fölszínre be­lőlünk az elkeseredés, az első kamaszos lerészegedés után, a bor mámorában be­lőled is, belőlem is ugyan­az a név bugyogott elő má­niákus ismétlődéssel, keserű FÁP> LÁSZLÓ : epe, a hányás keserűsége, a reménytelenség keserűsége, a fájdalomé és a kijátszottsá- gé, tompa kiáltozások egy­más felé a hajsuhogás fö­lött. kapkodás egy elmosó­dó arc után, amely — egyetlen pillanatra — csábí­tó élességgel rajzolódik ki, mint amikor a mozigépész a vetítés élességét próbál­ja beállítani, mindössze any- nyi a különbség, hogy ez­úttal a folyamatos vetítés züllik szét szürke foltokká, hiába nyúlnál, nyúlnék utá­na olyan sóvárgó mozdulat­tal, és benned ott ragadt ez a semmivé foszló lánykép is a legélesebbek között (én kijózanodtam), cipelted ma­gadban tovább, ámbár — láthatólag megroggyantál terhe alatt (én csak elkép­zelem azt a sajogást), újra meg újra visszavarázsoltad azt a bizonytalan állapotot, amikor a legpontosabb kép, a legvilágosabb lenyo­mat is távolodni kezd vala­hová a végtelen mélyére (bennem a felejtés gyógyí­tó eufóriája, valamint újabb, kiérleltebb és raffináltabb kísérletek), túl a szőlőlugas árnyékán, a zizegő nádas sűrűjén, a petrencék ren­dezett halmain, aláúszik a folyó megújuló hullámain, és nem merül föl szirénkép­pen a habokból, ámbár ül­tödben ott az átforrósodott fövenyen mintha csakis ar­ra vártál volna, kiáltoztam a füledbe, hogy visszatérít­selek, és megrémültem a gondolatomtól; megértettem hosszúra nyújtott menekü­lésedet, előbb a hajtóvadá­szatot. amit elrabolt vágya­id után indítottál, mert minden akkor kezdődött: ro­hantál utána, hátha megra­gadhatod szoknyáját, bo­lyongtál egy ismeretlen vá­ros ismeretlen falai kö­zött, netán föllelhetnéd, hogy a véletlen segítségedre lesz, eleinte minden szabad pillanatod erre az esztelen kutatásra szántad, valami kegyben reménykedtél, talán ha megadatnék (én még ezt a kegyet sem hajkurász- tam, mégis ráakadtam egy komor őszi délutánon, ami­korra már elnyugodisak a fegyverek, ugyanabban a városban), és nem tudtad, nincs ilyen kegy, számodra csak a kocsmák kegyelme marad, valami suta csodában bíztál, hiszen benned csoda­ként élt a megjelenése, csodaként legócskább trükk­jei is; képzelegtél, egyszer- csak beállít a versenyistál­lóba, ahol a kecses állatok közelében megfelelő elfog­laltságra akadtál, megáll majd az ajtóban, zöld sze­me átvillog a félhomályon, a hajnal málladozó szürkü­letén, lappangó mosolyára a lovak egyszerre fölnyerí­tenek, mintha köszönteni akarnák, de lehet ez akár a kancák irigysége is, min­denesetre te megérezted őt. te őt érezted, őt te érez­ted. csillapíthatatlan vágya­kozásod eredménye ő, meg­késett közeledés annyi vélt vagy gyanított ígéret után, amik benned kicsíráztak, sőt, majdhogynem szárba szök­kentek (bennem dehogy, én a józanság mintaképe: élni kockázat nélkül), sze­med mereven ráfeszül a jelenésre, annyi esztendő í után is a csodára, amit — talán azért tudod — egy kis csalással varázsoltál magad­nak, szédületed mutatványa ez (enyhe savanykás illat lengedez az istálló szagában), | tántorgásod egyre bizonyta­lanabbá teszi lépteidet, té­tován kapaszkodók után ta­pogatsz, indulsz a fény felé, ' a zöld szemek jelzése felé, zizzenő szempillák felé (én már kiáltozom, a neveden ' szólítlak, mint hajdan utca­ajtótokból), kezedből kötő- fék lóg, olyan rendezetlenül |j húzod magad után, ahogy sose tetted volna, arcodon fölpiroslik a hajnali nap fé­nye, mi több, némi glória fedezhető föl erősen kopa­szodó fejed fölött (ellenfény, bizony ellenfény — mondo­gatom ostoba tudálékosság­gal), tétovázásodból is ret­tenetes bizonyosság süt fe­lém) szólongatlak olyan han­gon, amely — sajnos — töb­bé már semmiképpen el nem érhet), a padlás felé visz: elindultál abba a kirekeszt- hetetlen és föltéphetetlen ma­gányba — fejfádnál állva szólongatlak. (Vége)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents