Népújság, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-14 / 62. szám
NÉPÚJSÁG, 1987. március 14., szombdf 9. Szabálytalan kritika egy értékes könyvről Kezdem egy önkritikus vallomással. Lassan húsz esztendeje ismerem Pásztor Emilt, a Toldi-szótár szerzőjét. Tudtam róla, hogy képzett nyelvész, igényes tollforgató, de azt aligha képzeltem, hogy egy ilyen hiánypótló, a nagyközönségnek is szóló művel lepi meg az olvasót. Hatalmas munkába fogott, olyanba, amilyenre korábban még nem volt 'példa. Hazánkban ugyanis először produkált olyan művet, amely egy kincses alkotás teljes kifejezésanyagának taglalására vállalkozik. Azt megértem, hogy nem véletlenül választotta Arany János elbeszélő költeményét, hiszen ez a rendkívüli adottságú poéta rögvest teljes fegyverzetben lépett az iro-' dalom porondjára. így aztán érthető, hogy Petőfi ekként fogalmazott: „Olvastam. kölitőtárs, olvastam művedet. S nagy az én szívemnek ő gyönyörűsége.” Eötvös József főhajtása is megkapó. Ö mondta: ezért a remekért mindent odaadna' amit életében papírra vetett és írni fog. Sütő András se fukarkodik az elismeréssel : Nyelvünk erdőzúgását hallgattam benne.. .A lehetetlen sajgó kísértéseit éreztem: fölszippantani szavanként az egészet, utolsó jelzőjét is eltárolni az üres kamarákban.” Meglepetéseim sora mindezzel nem zárult. Korábban is elkápráztattak a versek, a balladák, az öszikék mesterdarabjai. mégis e kötetei tanulmányozva döbbentem rá. hogy a szerény, a polgári külső századonként egyszer, ha születő kiválóság utánozhatatlan stiluseré- nyeit takarta. A kiadvány szerzője irigylendő precizitással szorgoskodva, ráadásul vérbeli ismeretterjesztőként. olvasmányosan bizonyította, hogy ez a költő a mindent tudók fehérhollófajtájába tartozott. Elképzelem, mennyit kínlódhatott. amikor az őt ostromló versfaragók, megrögzött grafománíások kézirataival bíbelődött, ö. aki sze- relmetes nyélvünk hagyatékának ápolója, krőzusi gazdagítója lett, ő. aki — hogy csak néhány példát említsek — a mintegy tízezerszavas elbeszélő költeményében csupán negyven- ötször nevezte meg a főszereplőt, harmincszor Bencét, s mindössze hatvannégyszer közkeletű lét igénk múlt idejű alakját, a voltot. i Ügy vélem, ennyi is elég annak hangsúlyozására, hogy ez a kötet nemcsak szakberkekben tevékenykedők csemegéje, hanem a katedrán állók, s az iskolapadokban ülők leghatásosabb segédeszköze lehet. Persze csak akkor, ha keresik, ha felhívják rá a figyelmet. Mint most én. Tisztában lévén azfcal, hogy ez a legkevesebb, amit egy újságírószerkesztő megtehet. , Bár megkésve, de annál lelkesebben. (pán) BS333BBEBBB [élő költeményből Ennyit mondott anyja: többet nem is szólna, Ha mindjárt a széles Hortobágyon volna. Ott is úgy ölelné, szive elfogódnék. Szája hosszú néma csókra kulcsolódnék. Érzi Miklós, hogy mint reszket az ölében, Tán lerogyna, ha ő nem talrtaná szépen: Pedig ö is szörnyen meg vala indulva, Nem is felelt mindjárt, csak jó idő múlva. Tartani akarta magát, de hiába! Mintha tüt szúrnának orra cimpájába. Vagy mintha alatta reszelnének tormát. Tekerő nyilallást érze olyanformát. Megáradva hulla könnye két szemének Az ábrázatjára kedves szülőjének. S mint mikor két hegyről összefut a patak, A kétféle könnyek egy beszakad tanaik. Végre szivét Miklós megkeményítette. Szemét anyja őszes hajához értette, összeszedte magát s fölegyenesedvén, Valahogy erőt vett rinivaló kedvén. És szólott anyjához következő szókkal: „Hagyjon fel kegyelmed fcicssinyég a1 csókkal: Szakmány módra van rám mérve minden óra: Jöttem 'kegyelmedhez búcsú vevő szóra. „Nem remélem, hogy itt maradásom legyen György miá, kit Isten akárhová tegyen; Végre még gyilkosa lennék, attól Ifélek... Nem! az sosem leszek — altról nem .beszélek, Hanem annyit mondok: ne búsuljon Ikelmed: Vesse ki szivéből azt a nagy félelme-: Nem azért megyek el, (hogy vissza ne jőjek; Hiszem a teremtőt. még addig nem öl meg. Nagy erőt érezek mind a két karomban. Nem vesztegetem azt szérűn' és malomban: Édesapámnak is haliám vitézségét: Hát csak én gyaláznám meg a nemzetségét? Felmegyek Budára bajnok katonának. Mutatok valamit ottan a királynak. Olyat, ami nem lesz bátyám szégyenére. Sőt irigység miatt megszakad a lépe. „Azért szépen kérem, édes anyámasszony. Sohase aggódjék, sohase sirasson: Aki meg se halt még, minek azt siratni. Mikor a halott sem fog halott maradni...?” Többet is beszélne még a.szülőjének. Ha az ebek alant nem üvöltenénék. De mihelyt ezt hallá, mindjárt észrevette. Hogy imént egy cjolgát balgatagul tette. S mint mikor egy fészek lódaráZs fellázad. • Olybá képzelhetni most az egész házat: Bukdosnak egymásban a azéles tornácon. Futkosnak szanaszét gyalog vagy lóháton. Merre? vagy hová fut? azt egyik sem tudja. A bolondok útját jobbra-balra futja: Végre György úr őket összeszidva rútul. Megy elől s a többi mind Utána zúdul. Hallja-é az özegy e vadászi lármát, Kürtölést, ikurjantást. köpök csaholását? Hallja, mint kiáltják: elébe! elébe! S tudja ki elébe? hogy Miklós elébe? Nem! ezt ő nem hallja. Eltűntén fiának Gyönge lábinai megtántorodának. Lehanyatlott szépen a megvetett ágyra: Isten tudja, meddig tart az ájulása. A kutyák haragját nem egyéb dkiozta. Hanem hogy a fairkast az udvarba hozta : Mármost felugatják ezek a cselédet: Azért csak rövidre fogta a beszédet: „Nincs időm továbbra hogy maradjak itten. Kegyelmedet pedig áldja meg az Isten; Áldja meg az Isten ezen a világon: Még a imásikon is. szivemből kívánom.” „Áldjon meg, áldjon meg!” .. . anyja eddig mondta. Hogy ki áldjon? vagy kit? azt csak úgy gondolta: Tudta, hogy az, aki a szivet vizsgálja, Minden kívánságát benne megtalálja. Hát mikor melléről elszakadt a gyermek! Lelke volt talán a lánc közöttük, aki Nem kikapcsolódott: tövestül szakadt ki. A kutyák azonban ny itlak és szűköl tök. Csúnya üvöltéssel az ajtóig jöttek. FeltápásZkodtak a szolgák üggyel-bajjal, Györgyöt is fölverték a förtelmes zajjal. „Ki járt itt? mi járt itt?” így óbégaitának. Hogy a két farkasra reá akadának. „Ez a Miklós dolga! ezt más nem tehette’ Utána! utána! ilyen szedtevette!” Mezey István rajzai 1. Fatemplom 2. Rila 3. Faházak t. Kiriliovi vázlat 5. Vologdai rajz
