Népújság, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-14 / 62. szám

8.

NÉPÚJSÁG, 1987. március 14., szombat

PÉCSI ISTVÁN

Nincs búcsúszimfőnia

Mindig vonzott az ősz. Akkor is, amikor még nem sejtettem, hogy a búcsúszirnfó- niia tételeit sugallja. Mint most, itt az apáca-királylány szigetén, ebben az aranylóan simogató színka- valkádban. Innen messze menekült a dübörgő Budapest, errefelé a szelídszemű béke fogad, s társamul szegődik az emlékezés, az időskor végső, annyi mindenért kárpótló ajándéka. A sápadozó lombsátrak alatt az ódon padokra telepszik a múlt, a morózus, a szótlan vénemberek kitartó vállalója.

Senki sem ismer, nem riaszt a szalonképesen üres tisztelet burjánzó mondatsora. Magammal perlekedhetek, szigorral, évődve, csípe- lődve, búsongva, tépelődve, míg végül a töprengés go- molyfelhői mögül felbukkannak a jelzők, a képek ritmusba rendelt sugárnyalábjai, hogy néhány percre tündököljenek a gondolat bágyadtkék egén.

Hasonlatok szekere röpít vissza a dúsfürtű ifjúság és a szófukar férfikor rég letarolt erdőrengetegébe, s azok közt a sudár fák közt egykori lényem botladozik.

A barnatekintetű, pelyhes- állú legényt — nem furcsa, hogy régi kifejezéseim buk- dosnak elém — észre se vettem, a hozzáhajló felcico- mázott szenzációra éhes hölgy hangja azonban idegembe metszett.

— Az ott Arany, a koszorús költő. Biztos az ihlet pillanataiban ...

Émelyegtem, űzött vadként futottam tovább. Mindig riadoztam a nyilvános szereplés arcpirító közelségétől. Titkaimat a szürkék köntösébe rejtettem. Hőseim szerelmét megénekeltem, de az enyémet némasággal fedeztem. A hivatalnok álruhája mögött háborogtak a poéta megregulázott indulatai. Csak semmi művészallűr, látványos mesteri színjáték — hűtöttem a bennem bezenkedő másságot. Bezzeg a mai utódok! Több a füstjük, mint a lángjuk. Vaskalapos, ódivatú nagyságnak ^evezhetnek egymás között, irigyelve tőlem a csalóka dicshimnuszt, a sosem sóvárgott címeket. Ez a fiú is versfaragó, műkedvelő lehet, társa meg harsány sznob, a legelviselhetetle- nebb fajtából. Valamennyien a magaslatra, a szédítő ormokra vágynak, de Makó- jeruzsálemnyire tőlük az onnan lepillantok bölcsessége.

Hát megint erre járkál, ezúttal egyedül. Zavart kalapemelés. A válasz rezze- netlen érdektelenség. Legalább öt évtizednyi szakadék. Ezt hidaljam át? Gyür- kőzzem a lehetetlennel? Verekedjem át magam a közhelyek dzsungelén. Képtelenség. Ne sarkalljatok kábító Illúziók! A távozók csak meghajolni tudnak, idegen tőlük már a csak azért is terefere, az. érvelés. a meggyőzés. Amott a törekvés hevítő láza. emitt egy történet záróoldala.

Űjra mellettem sétál el. Nem születtem Napnak, hogy bolygók rendeltessenek körém. Különben is, mindössze világosságot sugároznék rájuk, de közelebb soha nem ívelhetne hozzám egyikőjük sem. mert a megfoghatatlan Irányító rendelte így.

S egyszer a vakító fények is kialszanak. Eh, fáradt, keserű vagy, ám az a biztató szó mégsem hangzik el. Minek? A Mindenséget adtad nekik. Zengzetes hangszerré formáltad a korábban akadozó, ám mégis sze- relmetes anyanyelvet. Már a Toldival. Hagyatékot kaptál, később majd megjegyzik rólad: brilliánssá csiszoltad a nyers gyémántot. Még a rajtkor, mert készültél a nekifutásra, s hittél abban, ■ hogy kizárólag a küldetés, a munka, a mű a fontos, az üzenet, amit továbbítanod kell a majdan próbálkozónak. A mindennél fontosabb Szépség igézete, ami bár hosszú távon, végül is jobbá, igazabbá neveli nemcsak a testamentumőrzőket, de a rájuk figyelmezőket is.

Minek beszéljek az írás varázserejéről, létektől lélekig ívelő erejéről. Fedezzék fel, érezzék át. Ez a süvölvény, s a vele egyívá- súak is. Tudorkodjak, díszelegjek azzal, hogy a majd tízezer szavas elbeszélő költeményben, a hű, a kezes Bence neve alig harmincszor fordul elő, az e kérdőszócska pedig csak tizenihat- szor. Nincs szükségem efféle pulpitusra. Ott a kincs, kibányásszák azok, akik vájtfülűek, akik rádöbbennek sok évtized múlva arra. hogy avittságom a valódi modernség, hiszen a divat- áramlatok t i sza v i r ág -él et ű - ek, az ezerarcúság viszont mindig frissként hat.

Az a számos küldemény. Viszolyogva. de csak felbontottam őket. Az egyenetlen szintű Madách-Tragédiából milyen készségesen mintáztam olyat, amilyenné válnia kellett. Hogy elszállt az a tartózkodás, mert elbűvölt a rendkívüli, s szolgálatában famulussá szerényed- tem. Furcsállták is jó né- hányan, talán kiapadt energiáimra is célozgattak, holott a tökéletesség lehetősége kápráztatott el. engem, aki e stiláris torzóban felcsillanó szellemi monumentalitáshoz képest csak hibátlan iminiiatűrökkel ajándékoztam meg az irodalmat.

A benső hangokra figyeltem, azokat postáztam míves foglalatban. A Duna al- konyi oázisán is rájuk lesek, mert általuk tisztulok meg. s hiszem: számosán sóvárognak erre. Ekként sejdült fel idegeimben, hogy a búcsúintés már nincs messzi, s hamarosan felcsendül a^.az utolsó akkord.

Megint főhajtás. Megszólítom.

— Mondani kíván valamit?

Milyen tétova. Főfedőjét gyűrköKii. Hellyel kínálom. Megszólaltatom.

Kézzel odavetett sorok között kutatok. Igen. ez a fordulat. Hamisítatlanul eredeti. A jambusok olykor döccennek. de szívem melengetik a metaforák..

Szokatlan megnyilatkozás. Tőlem elütő, de borzongatóan érdekes. Valami belőlem is, de több futam már az övé.

Vajon kezembe kerül-e kötete, a kínnal szült igazgyöngyfüzér.

Megy a csúcsok felé. Az úton elmúlááilllaitú levelek közt bóklászik a közelgő este gyorsabb lábú széltestvére. Ő meg lépdel a gyermekarcú jövőbe. No. nagy Karmester sebezheszt. következhetnek a végső akkordok, de ott találkozunk.

Nem úgy mint itt az apáca-királylány szigetén, hanem benne, általa is hirdetve a tiszta. a tündökletes szavak diadalmát, őzt, hogy nincs, nem lehet búcsúszim- fónia...

A poéta humora

Még nagykőrösi tanárkodása éveiben érte Arany Jánost az a kivételes tiszteletadás, hogy — 1858- ban, negyvenegy éves korában — megválasztották az Akadémia tagjának. A költőnek és tudósnak szólt ez a megtiszteltetés, mint ahogy a nemsokára ezt követő fővárosi meghívás, az ott reá váró, egyre nagyobb fénnyel övezett irodalmi, akadémiai tisztség, a a nemzet őszinte megbecsülése is. Hadd idézzem meg most a kevéssé ismert, a hétköznapokon gyakran derűs szavú, tréfálódó, csipkelődő Arany Jánost. Köszönet érte az életrajzíró Keresz- tury Dezsőnek és Törös László tanár úrnak, hki a kilenc nagykőrösi esztendő apró részleteit is megörökítette könyvében.

Nehezen állt kötélnek, amikor a nagyszalontai kényszerű visszavonultságából 1851-ben a magyar irodalom tanárának hívták Nagykőrösre. Mintha csak érezte volna, hogy nehezebb napok várnak rá és családjára. Sokszor panaszolja a nagy drágaságot, a méltatlan lakáskörülményeket, a rengeteg fejfájdító dolgozatjavi- tást. Lehet, hogy csak pi- hentetőül kevert tréfás szavakat, mondatokat a növendékek dolgozatait bíráló megjegyzéseibe? Sokat őriznek még ezek közül ma is a nagykőrösi Arany János- emlékmúzeum tárolóiban.

Erős Dániel növendékének gyarló verse alá ezt írta: „Dániel ugyan erős, de a vers gyenge”. Hoffner Endrének pedig egy novellakísérletére: „Nagy szélű de- relye: sok a tésztája, kevés a túrója”. Mészáros Zsig- mond dolgozata alá: „Igen jó! Azt hiszem azonban, hegedűs még jobban elhúzta volna”.

Petőfihez fűződő őszinte, testvéri, baráti érzése, az elvesztett költőtárs hiánya, fájdalma egész életén át elkíséri. Szerencsére ennek a csodálatos barátságnak néma tanúi, leveleik jórészt

megmaradtak, könyvekbe is bekerültek. Megható legtöbbnél még a megszólítás is: „Lelkem, fattyam!” „Sán- dorcsám!” „Kedves jó Sándorom!” Majd egy kis félreértést oszlatva, csöndesít- ve: „Kedves makrancos

öcsém!” Később pedig: „Mylord!” „Vitéz kapitány uram”. Sosem tudta kiheverni Petőfi elvesztését, de a derű visszatért barátaihoz fűződő kapcsolatában. Tompa Mihálynak írta a legtöbb levelet, egyszer például rig- musos bevezetővel: „Drága barát Hamván! hozzád siet íme, rohanván?-/ Kőrösön írt levelem, hol sok uborka terem”.

Gyulai Pálnak gyakran ilyenképpen: „Kedves kicsim”, „Kicsi Palim!” (Tudvalévőén Gyulai alacsony termetű volt.) Szász Károly- nak: „Fiam, Kari!” — Talán ezek a tréfás hangú levelek oldották fel gyakran szorongó érzéseit, melyet a császári önkény sokféle né- metesítő intézkedése is kiváltott.

Külön tanujmányt érdemelnének a baráti alkalmakra írt rigmusok, akkori szóval, latinosán: kádenciák. Ezek közül közismert a Névnapra című, melyet Fodor Gerzson tiszteletére írt. de a legtöbb csak kéziratban, barátok között terjedt és máradt fenn. Akad köztük pajzán és népiesen szókimondó is. Például tanártársa, Szilágyi Sándor disznajának versbéli búcsúztatása a baráti társaságban, mintha a disznó búcsúzna gazdájától. Amolyan kálvinista kántori halottbúcsúztatás ez: „Ha valami éjjel paplanodba korog, Az én lelkem lesz az, amely ott kucorog, Az lesz, mely a legszebb női társaságban, Egyszer csak megröffen hátul a nadrágban ..Majd a disznó végső elköszönése- ként: „Baráti emlékül azt a gyűrűt hagyom, / Melybe, ha jól sejtem, farkam dugva vagyon”.

Nem apadt el tréfálódó kedve akkor sem, amikor már a fővárosban saját irodalmi lapja, A koszorú hasábjairól üzenhetett olvasóinak és a kéziratok szerzőinek. „G. K. úrnak, Sz.- fehérvár. ön sok verset írt, mondja. Majd ha kevesebbet ír, azokból küldjön”. „Az epigrammák jeligére: Él-etlenek és élet-lenek”. „Tündér múltja, Nincs jövője”. „Abony. Cikkeit vettük, jóízűen ettük, köszönet érte”.

Nem kell idézgetni, csak elővenni versei gyűjteményét. hogy lássuk, még öreg napjaiban sem tudott olyan fáradt és elgyötört lenni, hogy akadémiai jegyzeteiben, úti céduláin, leveleiben elő ne csillanjon egy-egy fanyar humorú sor, időnként, vagy tán legtöbbször versbe szedve. Ilyen a Búcsú a fürdőtől című ötsorosa is: „Isten veled Karlsbad szép tája! ’ Örökké az ember nem állja, Rothad neki tüdeje-mája, / így végződik a földi pálya. Alás’szolgá- ja!"

F. Tóth Pál

S

zépen süt le a hold Nagyfalu tornyára. Gyepszélen fejérlik Toldi Lőrinc háza;

Háta megett annak naigy gyümölcs kert zöldéi. Mely fölérne holmi alföldi erdővel.

Kertre nyílik a ház egyik ajtócskája;

Ott van Toldinénak a hálószobája;

Rozmarin bekor van gyászos ablakában;

A körül leskődik a fiú magában.

Farkasait Miklós, amint oda éré.

Létévé a kertnek harmatos gyepére.

Ö meg, mintha lopni jöne, lábujjhegyen Édesanyja záros ajtajához megyen.

Soká hallgatózik. mindenütt hiában;

Mert csak egy szú perceg a szemöldökfában; Zörgetne is, nem is; bátorsága nincsen.

Csak úgy tétovázik keze a kilincsen.

Ejnye, hát hol járhat most ez a félsz benne? Máskor a sárkánnyal is bírókra menne;

Édesanyját félti igen-igen nagyon.

Nehogy a zörejre szörnyen felriadjon.

Az is megeshetnék, hogyha így fölverné.

Ablakát, ajtóját megnyitni se merné.

Hanem zajt csinálna hangos sikoltással.

S tán nem is tudnának szólni majd egymással.

Azért a két farkast fölveszi vállára:

Elkerül a háznak másik oldalára:

Minden élő állat elpihent ott. kinn. benn:

Még csak a kutyák is alusznak egy színben.

Nyitva áll az ajtó: látszik a György ágya:

Hosszú fejér kendőt terít a hold rája;

Alatta pediglen a ház ereszének Örálló legényi sorban heverésznek.

Minden alszik. Miklós sem tétováz sokat.

Küszöbre fekteti le a farkasokat.

Aztán a lándzsákat a kezébe kapja.

Melyek a fal mellé voltak támogatva;

Őrállók ruháit földre szegzi vélek.

Hogy ne kelhessenek, majd mikor kelnének,

S bemegy a szobába. Jaj! most Toldi Györgyöt. Ha még el nem vitte, elviszi az ördög.

Ott lesi Miklós a szúnyogháló mellett. Györgyből mikép hortyog ki s be a lehel let: Egy marokszorítás — s ha száz lelke volna. Mégis elhallgatna, többet nem horkolna.

De Miklós elkezdi: „No megölhetnélek. Megérdemelnéd, ha rávinne a lélek,

Hanem most egyszer nem leszek ártáaodra. Csak hogy itt is voltám. azt adom tud tódra.”

Azzal a két farkast az ölébe vette.

Az öreg nyoszolya szélire fektette, így beszélve nékik: „tente, tente szépen:

A testvérbátyátok fekszik itten épen.”

Maga pedig ment a benyíló szobába,

Melyben asztalnál ült anyja gyászruhába. Asztalon két öklét egymásra fektette, Búbánatos fejét arra eresztette.

Hasztalan leskődött ott az édes álom.

Nem birt átaltörni a szomorúságon.

És utoljára is csalással ejté meg,

Köntösét elkérte a hideglelésnek;

Ügy furá magát be tarkójába hátul. Futkosott sarkáig s vissza a sarkéiul, összezsib basztotta, megrészegi tette,

Ennyibe került, míg elszenderítlhette.

Még így sem sokáig tartott szunnyadása: Elrebbenté Miklós csendes kopogása;

Felriadt az asszony, mihelyt meghallotta.

De Miklós előre igy bátorította:

..Édes anyámasszony, ne féljen kegyelmed: Nem hozok a házra semmi veszedelmet. Jóllehet, hogy éjjel járok, mint a lélek.

De ha nappal jőnék. tudja, megölnének.

Nem is félt az özvegy, amint ezt hallotta. Karjával a fiát átalszorította,

Egy fillér kis darab, de annyi hely sincsen. Hová az orcáján csókvetést ne hintsen.

„Jaj, hát látlak ismét! be sose go dől tana. Majd kétségbeestem, érted majd megholtam. De Istenem! minek beszélek oly nagyon: Bátyádurad itt a másik házban vágyon."