Népújság, 1987. február (38. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-07 / 32. szám

NÉPÚJSÁG, 1987. február 7., szombat 9 f Vak Bottyán (Részlet) valahogyan, valahol átjutna, mi vár rá? A Dunántúl füs­tölgő romhalmaz; Haister többszörös erejével hogyan birkózzék meg? Vigye vá­góhídra a vitézlő népet? A Dunántúlt mégsem hagyhat­ja cserben. Üj haditervet eszelt ki. Hirtelen északnak fordult. Serege bámulatos gyorsa­sággal haladt: augusztus 19- én indultak el, és 22-én már a Vác feletti császári őrséget verték tönkre. Útközben so­kasodott is a hadinép. Szol­nokról és Hatvanból hajdúk és tüzérek jöttek, azután az Ipolyság, Korpona környé­kén állomásozó csapatok csatlakoztak, s a környék­ről jobbágyok vasvillákkal, cséphadarókkal. Mintegy 6— 7 ezer főnyi haderővel ért augusztus 23-án Selmecbá­nya elé. Jól számított, mert amint a császáriak észbe kaptak, hogy veszélyben a bányavá­rosok, Heisternek készen kellett állnia, hogy otthagy­ja a Dunántúlt. Bottyán ereje most is a gyors, váratlan támadás. A város előtt a hegyszorosban erős sáncrendszer védte az ország gazdaságilag legérté­kesebb vidékét, s a sáncőr­ség csak a kurucok heves tüzelésére riadt fel. A sánc­parancsnok kétségbéesett üzenetekkel ugrasztottá szét futárjait, a Besztercebányán és Zólyomban állomásozó tábornokok, Viard, Tollet és Steinville egyesítették ha­daikat, és hatalmas sereg­gel indultak Selmec felmen­tésére. A kurucok elsöprő rohammal éppen bevették a sáncokat, mikor Viard-ék hadereje megérkezett. Boty- tyán szégyenletesnek érezte a hátrálást, inkább felvet­te a harcot, fáradtan is a túlerővel. Hatalmas, véres ütközet fejlődött ki a köny- nyűnek indult sáncroham­ból. Csak nézték a hajdúk, hogy Bottyán apánk lováról leszállva ott harcol közöt­tük. Ahol legsűrűbb a ve­szedelem, ott csillan meg kis ezüstbaltája, ott hang­zik fel a sok vezénylésben, parancsolásban elrekedt ka­tona hangja, ott biztatja a vitézlő népet: — Rajta, édes fiam! Lő­jed, vágjad, apád, anyád, nemzeted nyomorítóját! A császáriak háromszor támadtak, s mindháromszor visszaverték őket a sáncok mögé. Lovasok elfogták Tol­let tábornokot, s a sáncok körül kétezer császári s ta­lán ugyanannyi kuruc, ösz- szesen négyezer vitéz hevert. Még Viard tábornok is elis­meréssel csodálta az ősz ku­ruc generális és katonái pá­ratlan győzelmét. Bottyán készült tovább, hogy felsza­badítsa a bányavárosokat. Csakhogy futárok jönnél? tá­borába, Sőtér Tamás ezre­deskapitány, a Duna-Tisza közén hagyott sereg parancs­noka levelét hozza az egyik. Veszélyben az Alföld, dél­ről nagy támadás készül. A másik Hatvanból jött: sies­sen Bottyán, mert áruló van közöttük, s hódolásról tár­gyalnak a budai császári pa­rancsnokkal. Nem maradt vesztegetni való ideje. Ha Hatvan el­vész, oda az egész Mátra- vidék és a Zagyva-völgye. Selmecet ostromzárral vette körül, s indult hadaival az Alföldre. Közben ment Hat­vanba, a bűnösöket vasra verette, s küldte Egerbe Rá­kóczihoz. S azután kiszállt a lőrinckátai táborba, hogy az új hadjáratra felkészül­jön. Kémek jelentéseit hall­gatta. parancsokat, leveleket körmöltetett a seregdeákok­kal napestig, s ezredeskapi­tányaival tárgyalt. Azután borbályokért, orvosokért küldött. 1709. szeptember 18-án így ír Bercsényinek a lő­rinckátai táborból: „Magam beteges állapot­tal vagyok, úgy hogy csak az ágyot kell nyomnom, mi­vel az napokban oly hirte­len nyavalya ütközött be­lém; ha nem éltek volna ér­vágással a borbélyok, — ta­lán azonnal meghaltam vol­na.’’ A halálról mindig úgy írt. csúfolódva, mint aki tudja, egy hajszálon függ mindig az élete, „Majd el rúgtam a patkót” — zsörtölődik, mikor Pápa ostrománál megsebe­sült. Túljárt a hatvanadik évén. az állandó hadiélet megedzette, de soha nem kímélte magát, még akkor sem. mikor utolsó éveiben lába fájdalmasan megdagadt, úgyhogy alig tudott járni. Nem sokat törődött a be­tegséggel, gyerekségétől far­kasszemet nézett a halállal nap mint nap, a bajt, nya­valyát csak az annyiszor megvetett látogató előhírnö­keként tartotta. Sokáig úgy tudták, hogy agyhártyagyul­ladás okozta halálát. Való­színűleg a pestis, a fekete halál csavarta ki kezéből a kardot. Nem csatában halt meg, de életének utolsó pillana­táig a szabadságért harcolt; mint írják: „utolsó eszivel elbocsátá a Bácskasqgra az hadakat”. Bercsényi szeptember 27- én elszomorodva tudatja a fejedelemmel: „Most hozták a hírit, szegény Bottyán vak sógor tegnap 8 óra tájban behunyta az másik szemét is.” Ügy intézkedett, hogy a pestis miatt ne legyen semmi hadi ceremónia. Hűséges vitézei ráfektet­ték kedves törökbársony vánkosára, letakarták ko­pott kacagányával, és este, fáklyák világa mellett elte­mették csendesen. Az egykorú történetíró az egész nemzet veszteségét ér­zékelteti Bottyán haláláról írva: „Fejedelem Rákóczi ereje hovatovább megcsökkene, mivel hív és híres segítőjét, Vak Bottyánt a halál tűle elválasztá.” A szabadságharc 1711-ben elbukott. Rákóczi hűséges híveivel együtt elhagyta ha­záját. Bujdosása idején meg­írta a szabadságharc törté­netét — emlékiratait. Boty- tyánnak így állított örök emléket benne: „Szerette a népet, és a nép is nagyon szerette öt.” TERMÉKENY ESZTENDŐK A gyöngyösi szakközépiskola útja Gyöngyös ipari fejlődése a II. és a III. ötéves tervben jelentősen felgyorsult. Az ötvenes években települt üzemek megerősödtek, profiljuk korszerűsödött. A vá­ros lakói közül egyre többen dolgoztak az iparban, így sürgetővé vált, hogy a szakmunkásképző iskola mellett más oktatási intézmény is álljon az utánpótlás nevelésének szolgálatában. A lehetőséget az teremtette meg, hogy 1959-ben bevezették az úgynevezett 54-1-es politechnikai képzést, amelyre alapozni lehetett a ké­sőbbiekben. Az 1961-es évben szüle­tett meg az a törvény, amelynek alapján 1962-ben a gimnáziumban mechani­kai műszerész szakközépis­kolai osztály indult, amely­hez hamarosan csatlakoztak az elektroműszerészek. Kez­detben a személyi és tárgyi feltételek szűkösek és hiá­nyosak voltak. Átmenetileg gondot jelentett, hogy nem volt elegendő szaktanár, a tanműhely számára helyisé­get és berendezéseket sem tudtak azonnal biztosítani. A körülmények csak lassan javultak. Közben 1960-ban bevezették a gimnáziumi felnőttoktatás keretein be­lül a gépipari technikuskép­zést. Ez 1962-től önállóan működött 20-as Számú Álta­lános Gépipari Technikum néven. A szakmai tantárgya­kat a város üzemeiben dol­gozó szakemberek, a közis­meretieket pedig a gimnázi­um tanárai tanították. Az esti tagozat tovább bővült a dolgozók kétéves szakkö­zépiskolájával, ahol még érettségi vizsgát is lehetett szerezni. Az építőipar igé­nyei alapján az Ybl Miklós Építőipari Technikum egy osztályt helyezett Gyöngyös­re. Megkezdődött a környék­beli lignitvagyon feltárása és a hőerőmű építése, amely szintén fokozta a középfokú végzettségűek iránti igényt. A képzés új, korszerűbb formáinak kibontakoztatá­sára nyújtott lehetőséget egy 1965-ös rendelet. A gimná­zium épülete egyébként sem felelt már meg a várako­zásnak, ezért Heves Me­gye Tanácsa önálló szakkö­zépiskola építéséről dön­tött. Ez a barátok temploma kolostorkertjében valósult meg. Az első épületrészt 1970-ben, az egészet 1971­ben vehette birtokba a ta­nulóifjúság és a tantestület. Ez 16 osztály befogadására volt alkalmas. Az új iskola neve Vak Bottyán János Ipa­ri Szakközépiskola lett, mi­vel a szomszédságában lévő templomban nyugszanak a generális földi maradványai. A hatvanas évek végén fel­élénkültek a viták a képzés körül, ebből egy új változat született: o szakmacsoportos oktatás. Ezért már ilyen módon kezdtek az új he­lyen: két osztály általános gépészként, kettő pedig fi­nommechanikai-műszeripari szakon indult. Már az első időszakban jelentkeztek gondok, nehe­zen lehetett a hátteret ma­gas szinten biztosítani mind­ehhez. Ennek ellenére a vál­lalatoktól sorra jöttek az elismerések: 1974-ben tet­tek érettségi vizsgát a szak­macsoportos képzésben részt vett tanulók, s munkáltatóik elégedettek voltak tudásuk­kal. Sajnos, 1978-ban egy döntés megváltoztatta azt. ami bevált, és újra egyes szakmákat tanított az iskola. Az elektro-, elektronikai-, mechanikai- és irányítás- technikai műszerészek, esz­tergályosok, marósok és gép­szerelő karbantartók kerül­tek ki a pádból. Felépült az intézmény mellett egy 250 személyes kollégium is, de sajnos közös helyiségek és tanulószobák nélkül, melyeknek hiánya egyre inkább érződik. Lát­ható volt már 1981-ben. hogy a demográfiai hullám a nyolcvanas évek végére tetőzik a középiskolákban, ezért eggyel több osztályt kell indítani. Így került sor 1982-ben az ötödik megszer­vezésére, amely gép- és ké­szülékszerkesztő szakos lett A szükséges berendezéseket központi keretből nem tudta beszerezni a szakközépisko­la, ezért a szakmai gyakor­lat keretében bérmunkát vállalt, és az ebből szerzett jövedelmet használta kor­szerűsítésre. Ez is segítette, hogy folyamatosan megújít­sák a világítást, a padlóza­tot, a villamos hálózatot, s más körülményeket. Az 1985—86-os tanév már húsz osztállyal kezdődött Ezért a szomszédos kolostor­ban három tantermet igény­be kellett venni. Ezért min­denképpen négy tanterem és két műhely építése vált szük­ségessé. Ez már nemsokára elkészül. Az iskola Heves, Hatvan. Gyöngyös városból és von­záskörzetéből, illetve Nógrád és Szolnok megye szükebb hazánkkal határos helysé­geiből várja a jelentkezőket. A tanulmányi átlag kiegyen súlyozott, a tantestület össze­tétele sok év óta lényegében változatlan. Ónálló MSZMP, valamint pedagógus- és KISZ-szervezet működik. Szoros kapcsolat alakult ki a Mikroelektronikai, a Ga­garin Hőerőmű és a Köny nyűipari Gépgyártó Vállala­tokkal, a tanulók oda járnak gyakorlatra. Sokan jelent­keznek továbbtanulni, és a felvételi eredmények szépek. Gazdag az oktatáson túl is az iskola élete, a tanulók szívesen vesznek részt a programokon.

Next

/
Thumbnails
Contents