Népújság, 1987. február (38. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-07 / 32. szám
A z üdülő és a fenyves között hófalak emeltek kerítést, a keskeny gyalogút vékonyka szeletnek tűnt egv nagy habostorta közepén. Az alvó fák gyökérmarkukba szorították a föld melegét, a fenyők földig leengedték hószoknyájukat. Péter szerette az erdőt, a havas téli világot és ha tehette, túrázott, nézelődött, fényképezett a saját kedvtelésére. Ezért fogadta el a felajánlott beutalót, ezért jött a hegyek közé télen „nyaralni”, ahogyan a munkatársai ugratták. A fenyves előtt kéfelé ágazott az út. amely mindössze egy tolólapátnyi széles volt a méteres hóban. — Jobbra vagy balra? Ekkor váratlanul hqgolyó csattant a hátán. Visszafordulitában érte a második, amelyik már pontosan szíven találta, de úgy, hogy a szeme, a szája is tele lett por- 'hóval. — Dobj vissza! — kiáltott egy gyerek és már gyúrta is a harmadik hólabdát. — Találj el, ha tudsz! Péter belement a játékba, havat markolt fel a földről, már emelte is a karját, amikor egy fiatal nő bukkant fel a hófal mögül. — Mit csinálsz, Peti? — Hógolyózunk! — lihegte a gyerek és izgalmában harapni kezdte a havat. — Bocsásson meg! Én vagyok a hibás, elbámészkodtam és csak most értem utol a fiamat. Célt talált közben a harmadik hógolyó is a férfi irhabundáján. — Ez csak egy gyönge vállövés, Peti! Az ellenfél hógolyója pontosan középen érte a kisfiút, aki neki bátorodva, a csata hevében egymás után gyúrta és dobta a parányi bombákat. — Hagyd abba Peti! Nem érted? A férfi rápillantott a mamára. — Engedje csak! Küzdelem ez a javából... Két-három perc múlva a gyerek feladta. — Egyszer azért szíven találtam, anyu! A férfi eldobta a félig meggyúrt hógolyót, közelébb lépett és a kisfiúnak nyúj- ' tóttá a kezét. — Az ellenfelek ismerjék meg egymást! — Dunai Péter — nyújtott kezet lihegve, nekipirulva a fiúcska. — Vadas Péter — mutatkozott be a ve- télyitárs és mosolyogva az asszony felé fordult jelezve, hogy mindenekelőtt ide szól a bemutatkozás. — Ne haragudjon! Igazán röstellem. — Só sincs haragról! Egy kellemes kis téli ütközet volt az egész, amelyikből egy „szívdobással" valóban Dunai Péter úr került ki győztesen Az asszony nevetett. A gyerek a maga részéről végleg befejezettnek nyilvánította a csatát és győztes diadalkiáltással rohant a fenyőfák félé. A mama és a harcostárs egymás mellett lépegettek egy véletlen és váratlan ismeretség folytán, amelyhez egyetlen kínálkozó téma került; a csodálatos, havas tél, amelyhez hasonló ritkán — talán tízévenként egyszer — szerencsélteti a Mátrában üdülőket. Ebédre várva a hallban Péter már mesz- sziről hallotta a gyerek örömujjongását. — Figyelj, anyu! Itt a harcostársam. Az asszonynak ez a helyzet, ha lehet — még kínosabb volt, mint a délelőtti, hiszen Peti még a tiltó szó előtt az idegen férfi ölébe ugrott: — Ha a bácsi is akarja, holnap megismételhetjük a csatát! Az első csoport vendégei már az órájukat lesték, a rádióban delet harangoztak, de a szálló nagy. fehér ajtaja még zárva maradt. — Eddig mindig pontosak voltak! — jegyezte meg méltatlankodva egy idős hölgy. — Ugyan drágám! — legyintett a barátnője, de ebben a pillanatban már jó étvágyat is kívánt a vendégeknek a pincér. Vadas Péter a harmadik asztalnál ült az ablak mellett, szemben Peti mamájával. Egy házaspár és egy magas szemüveges férfi voltak az asztaltársai, akiknek' már két napja, érkezésükkor bemutatkozott, sőt a szemüvegesről már' azt is tudta, hogy zongoratanár. Valamennyien tartózkodó, száraz emberek voltak, az idős házaspárnak hangját sem lehetett hallani, az italt kínáló pincér- lányoknak is csak a fejükkel bólintottak nemet. A zongora tanár megdicsérte a levest és szégyenlősen újra szedett. Péter a szobájában csendes unalomban töltötte a délutánt. Jólesett egy kis békesség itt. az ország tetején a fagyos, téli világban. Este a vacsoránál bólintással üdvözölte a fiatalasszonyt, a kisfiút, aki ezúttal — nyilván az anyai szigor miatt — szinte durcásan tekintett felé. Vacsora után egy rövid sétát tett, aztán beült a hallba. Ott látta meg újra ismerősét, aki helyszűkében maga mellé mutatott: — Foglaljon helyet! Sokan vagyunk, úgy mondják érdekes lesz a film. Banális szerelmi történet sült ki az egészből, a harmincas években lehetett sláger Amerikában. Többen is elmentek, másoknak viszont tetszett a fordulatos mese. Vadas Péter az idő egy részét felhasználta arra, hogy — amennyire a szürke fény engedte — szemügyre vegye új ismerősét. Harminc körüli, vékony, szőke, hosz- szú hajú nő volt a Peti mamája. Finom ívelt ‘szája, kicsit pisze orra inkább őrizte, mint rontotta a fiatalságát. A film után Péter meghívta egy italra a bárba. A nő elfogadta azzal a kikötéssel, hogy előbb fejszalad a szobába, rápillant Petire. Vadas Péter nem szerette a kellemetlen, nehéz helyzeteket, ezért, ha kellett, kockáztatott is: — Szólítson Péternek! — Maga pedig Mártinak! A gyors megoldás láthatóan mindkettőjüknek tetszett, Péter nagyvonalú stílusa imponált az asszonynak. — Mit keres itt egyedül? — Amit maga! Telelek a fiammal, aki már a második napon a szó szoros értelmében felcsípte magát. — Engem nem lehet felcsíni! Ha a csípés nem tetszik, én visszacsípek. — Csak tessék! A gyereknek nincs apja. itt barátai sincsenek, így aztán olyan, mint a kiscica. Mindenkivel játszani akar. Péter kifejezetten jól érezte magát. Legalább tíz éve nem kötött hasonló hamar ismeretséget, a fiatalasszony is megnyerte a tetszését. Mérsékelten tartózkodó volt. nem fennhéjázó, az idő múlásának, az ismeretség elmélyülésének megfelelően, pózolás nélkül viselkedett. Szóban, tréfában, őszinteségben azt adta vissza, amit kapott — Elváltak? — Nem! össze sem házasodtunk. — És most mi van? — Semmi! Mit tehet egy faképnél hagyott nő? Élek a fiamnak és magamnak.. A bárban párok táncoltak, szokatlanul halkan szólt a zene, kellemes fény és melegség áradt mindenfelől. Péter a tenyerébe vette a nő kezét és megcsókolta. — Szóval rámhajtott? — Csak magához dobtam a hógolyót! — Akkor hógolyózzunk. Táncoltak. Péter magához ölelte Mártát, szinte érezte a vére lüktetését, puhán megcsókolta a nyakát. A nő kedvesen visszahúzta a fejét. — Hideg, mint a hógolyó! — Mint egy hóember — nevetett Márta és kibontotta magát az ölelésből. — Jöjjön! Kísérjen fel a szobámba és nézze meg a harcostársát. Ott álltak a gyerek ágya fölött, aki mélyen az igazak álmát aludta, aztán Márta belekarolt Péterbe és az ajtóig kísérte. — Köszönöm a szép estét. Péter meg akarta csókolni, de ö finoman. bájosan, kitért. — A hóemberek nem csókolóznak, Péter! Ezt maga is tudhatná .. . V adas Péter boldognak érezte magát és egyedül nekivágott a holdvilágos téli éjszakának, a havas erdőnek Amikor visszatért olyan volt, mint egy valódi hóember . . Szalay István
