Népújság, 1987. február (38. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-04 / 29. szám
NÉPÚJSÁG, 1987. február 4., szerda 3. EGY FÜZESABONYI GÉPMUNKÁSNÖ „A többiekért is szelni kell ff Ismerősömmel beszélgetve szóba került egy munkásnő, aki aktivitásával kitűnt a brigádvezetők fórumain, továbbképzéseken és egyéb helyi összejöveteleken. Szókimondása megfontoltsággal párosult, hevülete hitelesítette hozzászólásait. Kiss Ernőné, a Füzesabonyi Cipőipari Kisszövetkezet betanított munkása tizenegy éve dolgozik a futószalag mellett. Több éven át tanácstag, 1986-ban a vezetése alatt álló November 1. szocialista brigád elnyerte az aranykoszorús fokozatot. Csodálkozik, amikor az életéről kérdezem. — Mióta a gyerekek iskoÜj formák időseknek — pályázat „Az élet minőségét kell megjavítani” — Nem történt velem semmi különös, amit megírhatna. Hétköznapi emberek vagyunk mi. Apám diósgyőri munkás volt, édesanyám meg téesztag, amíg nyugdíjba nem mentek. A három lány közül én vagyok a legidősebb. Mivel a gyerekek érdekeltek, bölcsődei gondozóként helyezkedtem el. A fizetésből nem jöttem ki, ezért változtattam. Gépmunkás lettem a Cipőipari Ktsz- ben. Itt volt munkalehetőség. A kezemet nézi? Még mindig merevebben tartom, mert nemrég műtötték. Nehéz, férfiaknak való munkát végeztem, s porcra operálták. Először reumára gyanakodtak, de kiderült, hogy más a baj ... Most köny- nyebb munkát végzek. — Kíváncsi lennék erre a „könnyebb munkára”. Kérem, mesélje el, hogyan telik el egy munkanapja! — Reggel héttől délután négy óráig kisebb pihenőkkel a futószalag mellett cipőket ragasztunk. Pálma Rapiddal bekenem a cipő alját és a talpat, s összeillesztem. A ragasztó erős szagú, viccesen szokták mondani, hogy mi „szipózunk”. Bizony, mire vége a műszaknak a fejünk is megfájdul. Igaz, hogy az új légfrissítő berendezés sokat javított a helyzeten. — Ügy tudom, hogy két éve választották meg az asz- szonyok brigádvezetőjüknek. Hogyan fogadta társai bizalmát? —»Először nem akartam elvállalni, mert érettségire készültem, s 38 évesen már nehéz a matek és nem köny- nyű esténként tanulni. Közben építkeztünk is, s mire kész lett a háromszobás lakás, a gyerekek is hárman lettek. Többen cukkoltak, hogy nem fog sikerülni az iskola, de annál jobban igyekeztem, és nekem lett igazam. Éreztem, hogy a brigád ügyeit fel kell vállalnom, önbizalmat adott a sikeres érettségi is. Jóleső érzés volt, amikor a banketten az egész brigád ott volt és nagyon jót mulattunk, persze szolidan. — Milyen lehetőségei, fórumai vannak, hogy képviselje munkatársai érdekeit? — Egymás között minden munkahelyi problémát nyíltan megbeszélünk. De amikor mondjuk a munkahelyi tanácskozáson az egész kollektíva és a főnökök előtt is el kellene mondani, akkor egymást noszogatják, hogy te szóljál hozzá ... Félnek, hogy nem találják meg a kellő szavakat, vagy nem tudják, hogy jót mondanának-e. Ezért sokszor Inkább hallgatnak. De ha ezt tesz- szük, akkor nem lesz semmi változás. Való igaz, hogy beszédkészség is kell, hogy érthetően el tudjuk mondani a véleményünket. Tanulni kellene a hozzászólásokat is, hogy minél többen merjenek aktívak lenni. Nem értem azokat, akik azért nem szólnak, mert a következményektől tartanak. Nekem soha nem volt kellemetlenségem a szókimondásomból, s a vezetők is igénylik véleményalkotásunkat. A párttaggyűléseken is gyakran foglalkozunk a munkahelyi problémáinkkal. A meleg ebéd hiánya és a szoros norma gyakori téma. A nemrégiben átadott szociális helyiségek javítottak munkakörülményeinken. Most kisszövetkezetté alakultunk, s ebben az új szervezeti keretben talán többet vihetünk haza a borítékban. Ehhez azonban a mi hozzáállásunkon is változtatni kell. Elsősorban a minőség és a termelékenység a döntő. Sokan dolgozunk itt tíz-tizenöt éve. Az emberek nem szívesen változtatnak, főleg ha a közösség is ide köti őket. — Egy fárasztó nap után marad-e még energia a családra, esetleg szórakozásra, művelődésre? lások a házimunkával nincs annyi gondom. A férjem is segít, a vöm a „szakács”. Esténként otthon bedolgozást is vállalunk. Jól jön a fizetéskiegészítés. Munka után jut idő társadalmi munkára is. Az óvodát és az öregek napköziotthonát patronáljuk. Elsősorban azonban a kikapcsolódást, a szórakozást keressük. Brigádtársaimmal összejárunk, s közösen szoktunk a művelődési közont- ba. színházba, moziba menni. Legutóbb Sass József humorestjén voltunk. Kár, hogy ugyanazt a műsort adta elő, amit a tévéből már ismertünk. Nagyon jól sikerült tavaly nyáron a tiszafüredi kirándulásunk. Az idén többször is le fogunk menni a folyópartra. A víz, a jó levegő, a pihenés mindenkit felüdített, szinte „belefáradtunk” a ki- kapcsolódásba ... B. Szabó Pál (Tudósítónktól): Társadalmunk elöregedőben van. A Statisztikai Hivatal előrejelzése szerint három év múlva, 1990-ben hazánk lakosságának 22 százaléka lesz nyugdíjaskorú. Ezzel a ténnyel nemcsak a családoknak, egyéneknek, de a társadalom felelősen gondolkodó intézményeinek és szervezeteinek is számolniuk kell. A nyugdíjaskort elérőknél az élet aktív szakaszát kell meghosszabbítani, javítva ezzel életük minőségét is. Olyan környezetet kell számukra —, majdan a magunk számára is! — kialakítani, mely az idős emberek igényeit messzemenően figyelembe veszi. E társadalmi program megvalósításánál abból kell kiindulnunk. hogy a munkában megfáradt emberek csak olyan környezetben érzik magukat jól — fizikai- tag és szellemileg —. melyben önállóak maradhatnak. A nagyméretű társadalmi vállalkozás eredményességét kívánja elősegíteni az Űj formák időseknek című nyilvános és országos pályázat. Építészek, belsőépítészek és iparművészek mellett bárki indulhat ezen a pályázaton, akinek olyan megvalósítható ötlete, javaslata van, mely hazai viszonyaink között is alkalmazható. A beküldött pályamű lehet grafikai, belsőépítészeti, építészeti megoldás vagy terv, ami tetszőleges formában és méretben készülhet. A pályázatot kiíró hat, egymással társuló intézmény — élén a Gödöllői Művelődési Központ — a következő témákban várja a jobbító szándékú pályamunkákat: mozgást, helyváltoztatást segítő felszerelések és alkalmazható megoldások; tájékozódást, eligazodást köny- nyítő, érzékelési problémákat áthidaló jelrendszerek intézményekben és köztereken; lakásban alkalmazható újítások, funkcionális tárgyi környezetet kialakító formák; a felfrissülést, pihenést és szórakozást elősegítő megoldások; egyéb ötletek, javaslatok. A jeligével ellátott pályamunkákat két helyen is — Gödöllői Művelődési Központ, 2100 Gödöllő, Szabadság u. 6. és Design Center, 1052 Budapest, Gerlóczy u. 1. — lehet beadni 1987. szeptember 11-ig. Ugyanitt részletes felvilágosítással is szolgálnak az érdeklődők. Eredményhirdetés október 2-án lesz, mely után kiállításon mutatják be a beérkezett pályamunkákat. Az ötlet című hetilap ismerteti is azokat, míg a Magyar Televízió Felkínálom szerkesztősége vállalja, hogy sajátos eszközeivel igyekszik elősegíteni a megvalósulást, egy-egy ötlet termékké válását. A szervezők megszívlelendő kérése és figyelmeztetése, hogy az elkészült pályamunkák hasznosítási joga (gyártás, forgalmazás) a pályázóé; így, ha szükséges, a jogvédelemről már a nyilvánosságra hozatal előtt gondoskodjék. Ilosvai Ferenc Kell lennie középútnak is... Fiatalasszony ismerősöm homlokán újabban mélyebbek a redők. Számol. Oszt, szoroz, kivon, s a végén mindig elkeseredve teszi le a ceruzát. Baj van? — kérdem, arra gondolva, hogy valami váratlan kiadással került szembe, mert egyébként — én legalábbis úgy tudom —, valamennyire egyenesben van a családi kasszával. Letelt a bútorrészlet, anyjáéktól megkapták a tévét, apósáék odaadták nekik a kis „trabicse- ket”, mikor megszületett a „trónörökös”. Azzal járnak haza az öregekhez, mert kiszámították. akár milyen drága a benzin, olcsóbb, mintha ők vásárolnak be két napra. No meg, anyuka annyit pakol mindig, hogy hét közepéig alig van gondjuk a bevásárlásra. Baj? — kérdez vissza. Hát éppen nagy baj nincs, csak arról beszélgettünk Bandival, hogy nagyobb lakás kell. Ezt visszaveszi ugyan az OTP, de nem kapunk érte annyit, hogy licitálhassunk egy nagyobbra. Nagyobbra? — adom Visz- sza a kérdést. Ez miért nem elég —, nézek körül. A nagyobbik szobában a szokásos szekrénysor, az ülőgarnitúra. amit egy mozdulattal kétszemélyes ággyá lehet alakítani. A gyerekek szobája is csinos. Az élénkpi- ro* szekrénykék, polcain ott sorakoznak a játékok. A kislány színes huzatú rekamié- ja mellett, a fiúcska ott szendereg a rácsos áayban. Igaz, a pólyázót be kellett szorítani a szekrény mellé, de mire nem lesz rá szükség, helyén éppen elfér a járóka. Mi tagadás, nem táncterem egyik szoba sem, de azért elfértek —, jegyzem meg. Jó-jó, most még el —, feleli —, de Gyurika is nő. s hogy hagyjuk a kétnemű gyereket egy szobában? Legalább két és fél szobás kellene, de inkább három. Ez a lakás most kb. félmilliót ér, a háromszobás egymillióba kerül. Ha összegereblyézünk minden pénzt a családban. akkor is kell még bankkölcsön, s a bútorról még nem is beszéltünk. Elgondolkozva nézem gondterhelt arcát, s már a nyelvemen a válasz, de inkább hallgatok. Mert mivel Is kezdhetném? Mondjam, hogy bezzeg a mi időnkben? Most meséljem el neki, hogyan laktunk mi? Hogyan is? Volt egy vályog falú ház, de annak csak egy része a mienk. A szoba fenn a „nagyházban”, a konyha, kamra, meg egy parányi szobává átalakított valami a melléképületben. Apám, anyám meg a húgom fenn aludtak a nagyszobában, a két bátyám meg én a kicsiben, nagyanyám a konyhában. Apám nagy álma volt, hogy egyszer mienk legyen az egész ház. Kerek tíz esztendőbe telt, mire elérte. Jócskán a serdülőkorban voltunk, mikor az utolsó negyedét is megvette a háznak. Akkor az első szoba az övék lett, a parányi előszobából nyíló kisszoba a két fiúé. Mi a húgommal, meg a nagyanyámmal osztoztunk a harmadik szobán. A konyhából parányi fürdőszobát falazott le, s élete végéig tervezte, hogyan vezeti be a vizet. Két bátyámmal esténként papírok fölé görnyedtek, rajzolgatták. hová kerüljön a padláson a víztartó edény, ahová a kút- ból felszivattyúzzák a vizet. A tervezgetésnek korai halála vetett véget, a kivitelezésnek az, hogy az élet szétszórta a családot az ország négy tájára. Vagy meséljek neki arról, hegy az anyósom hét gyerekkel szorongott a szoba, konyha kamrás lakásban. Hogy a gyerekek „lábast” feküdtek, ami azt jelenti, kettesével egy ágyon. fejjel, lábbal egymásnak? Mire ők is felépítették a ve- randás nagy házat, magukra maradtak. Mondjam? Minek, hiszen tulajdonképpen nem lenne igazam. Miért is hivatkoznék arra. hogy bezzeg mi még ... hiszen ki akarná, hogy ők is így éljenek? Semmiképpen senki. Örülök, hogy ők is, meg az én gyerekeim is már másképp laknak. Nem, igazán nem lenne igazam, ha ezekre a nem is oly régmúlt időkre hivatkoznék. De motoszkál bennem, hogy azért valamiképp nekik sincs egészen igazuk. Nekik sem, meg a többi fiatalnak sem. Valahol a kettő között van az igazság. Valahol lennie kell egy józan középútnak. Hallgattam a múltkoriban a fiatalok fórumát. Égető problémájukról, a lakásszerzésről beszéltek. Hogy elképzelhetetlenül nagy terheket ró ez, a családalapító fiatalokra. A válások egyik eredőjét is ebben kell talán keresnünk. Mert albérletben nem élet az élet. Oda csak a legmerészebbek szülnek gyereket. Nem is cáfolhatnám igazukat. Mert, hogy is lehet nyugodtan élni, mikor lesni kell a pillanatot, amikor bemehetnek a fürdőszobába (ha bemehetnek) lábujjhegyen kell járni, s ha a házinéni észreveszi az asszonyka gömbölyödő pociját, jó eset, ha udvariasan kéri őket, keressenek más lakást. Hát igen. Kell a lakás, és a lakás méregdrága. És jön a túlóra, a vgmk orrvérzésig, a maszekolás, a vagonpakolás, a túlhajtott meló, hogy este fadarabként beesnek az ágyba. Még szombat, vasárnap se örülhetnek az együttlétnek, mert a maszek kőműves legalább 500-at fizet a téglahordásért. Azután mire összehozzák a lakást olyan idegenül néznek egymásra, mint akiket csak véletlenül hoz a sors egymás mellé. Kell, nagyon kell az önálló lakás! De milyen lakás kell? ! Hajdan volt ifjúkoromban szívesen sétálgattam városunk egyik széles, árnyas utcájában. Rá-ráfeled- ikeztem a régi szép házakra. Most idegennek érzem magam benne, ha arra kerülök. Félrecsapott tetejű, sokszögletű házak állnak benne. Tetőik alatt is ablakok csillognak. Négy-öt szobásak. Egy-, kétemeletesek. Hát igen, örülnöm kellene annak, hogy a régi horpadt tetejű házaik helyén ilyen elegáns palotácskák húzzák kj magukat, de nem tudok igazán szívből örülni. Mert a falak mögött látom a halálra fáradt fiatalokat, akiknek a ház felépítése után már nincs energiájuk arra, hogy egymásra is figyeljenek. Mert eszembe jut mit összegürcölnek nyugdíjas szülők, mire tető alá kerül egy ilyen ház, melynek négy szobáján hárman osztoznak. Még jó, ha négyen. Kerülgetik benne egymást, s gondolatban már osztoznak rajta. Amíg tető alá került a lakás — az ekkora nagy lakás — nem értek rá beszélgetni egymással. Most már nem találnak közös témát. Legfeljebb azt, ki maradjon birtokon belül a válás után. — Harmincéves vagyok és még gondolni sem merek egy kocsira — panaszolja a fiatal férfi, s irigységgel nézi a házuk előtt sorakozó autókat. Lassan mindenkinek van már. — Nem, mert te nem tudod megbecsülni a pénzt — harsogja rá az asszony. Meg se melegszik a pénz a zsebedben, mégy sörözni a barátoddal. — Ennyi csak jár nekem is — vág a válasz. Vitájukba nem tudok beleszólni. Nem tudok érvelni sem. Mert az érveim nem hatnak el hozzájuk. Meg mivel is érvelnék? Hogy nekem, nekünk negyven-, ötvenéves korunkban telt valami használt kocsira. hogy nyugdíjra érünk, mire összejön a bérelt földön a kis faház, amit nagyképűen nyaralónak becézünk? ök csak azt érzik, lassan átlépik a harmadik X-et és még hiányzik a kocsi. a nyaraló, s kétszobás lakásban kénytelenek „meghúzni” magukat. Érveljek azzal, hogy nekem és társaimnak kopottas bútorunk egyidős a gyermekeinkkel, mert, amink van odaadjuk egy olyan kényszerképzet miatt, hogy nekik ne kelljen küszködni. Dolgozunk, s életünk értelme az, hogy minél gyorsabban megépüljön a lakásuk, amelynek csak addig örülnek, amíg be nem teszik maguk mögött az ajtót. Mert tulajdonosi örömük * egyből megkeseredik, ha eszükbe jut. hogy még nagyobb kellene? Tudom én azt, hogy nem volt jó az, ahogy mi éltünk. De ez sem jó, ahogy ők élnek! Az a rohamtempó, amivel minden és azonnal kell, mert ha nem, becsapottnak, megcsalatottnak érzik magukat. Kell, hogy legyen valamiféle középút. Kellene, hogy egy kicsit lassabb léptekkel akarjanak előbbrejutni. Mert ebben a rohanásban nincs idő a gyerekekre, egymáshoz, önmagukhoz. A pillanatok örömeiről maradnak le. Sétákról, ahol még egy kicsit összeér a kezük. A sétákról, ami közben rányithatják a gyerek szemét arra, ami szép. Minderről lemondanak, egy pluszszobáért, egy kocsiért. Aztán mire elérik, fáradtak lesznek, kiégnek. Azon kapom magam, hogy tulajdonképpen sajnálom őket, hiszen e nagy rohanásban elszaladnak az élet mellett. Emberek, fiatalok! Hát kell, hogy legyen valami ésszerű középút. Amin, ha lassabban is, többre jut az ember, s közben nem veszíti el önmagát. Deák Rózsi
