Népújság, 1987. február (38. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-21 / 44. szám
NÉPÚJSÁG, 1987. február 21., szombat 9* rgy grafikái a családját állította kérdések elé azzal, amit csinált. Ahogyan megalkotja, megteremti ezeket az illusztrációkat. Mert beszédes grafikáinak most még nem ad más címet. Ügy érzi, nem illenek az ő munkái fölé még hangzatos feliratok, hamar megjegyezhető ötletes szavak, ö csak teszi a magáét, ahogyan belülről az a bizonyos kis kényszer — kicsi? — kisürgeti a tennivalót, a formát. És amire még külön nem is gondol, a tartalmat, azt a mindennél sa- játabb világot, amit csak ő teremt, csak ő teremthet meg. Egyelőre csak ceruzával- A külső, az eszközigénytelenség, a formai köpeny még csak a kezdetet, a küszöböt mintázza. Mik is ezek az illusztrációk? Támpontunk az olvasmányélményekről nincs! Nem is fontos tudnunk, hogy ezek a vonalakba rögzített harmóniák honnan is vették indítékaikat. Vannak. Úgy látszanak! Mintha a múlt század romantikáját is közvetítették volna az ősök az ő génjeihez, mert ezek az arcok, alakok, alakzatok tisz. ták, szűziek, valahonnan a romantikából, a szellemi teremtésnek arról a napfényben fürdő erdei tisztásáról lebegtek ide, ahol a manók szoktak olykor táncra perdülni azokkal a hamvas bőrű'és mindig is játékra ingerlő tündérkékkel. Az élethez, a sikerhez, a fejlődéshez azonban a romlatlan képességen túl és felül sok minden kell: önismeret, szorgalom, fegyelem. És még egyszer fegyelem! A lelkiismereté, amely az adott pillanatban mindig is tudja, hol kell elindulnia a ceruzának és az akaratnak, a gondolatnak, a cselekvésnek, a szenvedélynek. És hol. is kell, mikor is kell parancsot adnia a folytatás abbahagyására. A mi útra indító gesztusunknak ez a hangsúlyosabb része. A többi már az alkotó és a befogadó közönség magatartásán múlik. Farkas András (Gál Gábor reprodukciói) LÖRINCZY ISTVÁN fantasztikus szimfónia I. álmok a Nap megfagyott az égben tengerszinen kék jéghegyek 5 öregasszony holt szeméért sírnak a fáradt fellegek II. szenvedélyek reggel iszol a sivatag véréből és a szemed új férfira tekint aztán fekszel álmodó fák alatt s egy lovagra vársz ki az ujjával int III. bál a szabadság haldoklik hősök arcán rőt ráncok a honban holt erdőkben futnak az őzek s báltermekben az áradó táncok IV. jelenet a mezőkön ördögszaga van a leesett villámnak kék bogarat esznek a cikázó fecskék a fűvön asszonyok combját szívja a nap s csillagok mézétől részegek az esték V. menetelés a vérpadra herceg ha egyszer halálra ítélnek menetelsz majd reggel a vérpadra a széplányok meg röhögnek bajodon i szőke falevél hull a keskeny váltadra VI. álom falevélhajadban farkas szeme villog egy másik nőé lett a szerelmesed .vérpiros száddal a kezed harapdálod és vetélytársnődet reggel megmérgezed VII. 'éj a boszorkánytanyán álomszemű asszony fején egy madárral valaha talán még Villont is bújiatta vén esőfelhőkben ázik most a szeme s haját egy jó püspök tőből levágatta ballada egy kiskatonáról i. három gombja lóg az égen úgyis mondhatni leszakadt tűjét cérnáját elhagyta míg járta a városokat II. kék vermutok várták a restikben a vonatokon meg ismerkedő lányok nagy mellükről álmodik vasárnap míg őrá meg a tizedesek várnak ajánlás herceg ha majd lóg 3 gombod és elhagytad a tűdet meg a cérnád akkor gondolj a kiskatonákra és mondass értük egy ávemáriát egyperces vers i. de rég volt hogy valakire vártam és mostanában engem sem vár senki halaim hallgatnak az akváriumban alig mernek a szemeimbe nézni II. csizmámra az égen rótt porok rakódtak kiröhögtek a sápadt angyalok de rég volt hogy valakire vártam este halaimmal kék rockot hallgatok MARKÖ PÁL Nézd. a világ felett hófelhő lóg Tör ránk a tél. Lassan csak csont leszek, amin a szél bitangol. Mintha sűrű léckerítésen át diskurálnak szomszéddal, szép növel. Alig vettem észre, hogy felnőttem. A fészek alá tüzet gyújtókat, a fákra mászó nadrágszaggatókat megvetettem Alig láttam, amint újra elhervadtak a virágok a kertben. Sírt anyám a csatalázban, nem mosolyogtak esténként a húgaim. Életem mégis csak rövid lehetett. hiszen a sötét ég alatt a nyári zivatar után a fészkükből kipottyant madarakat még csak alig tettem a helyükre vissza! Hová lettek azok a vitorlázó, napégető délutánok? A zsengehajtású akácból készült csúzlik? A gondokat felejtő játszótér? Szemem, ahol úgy elidőzött a szőkehajú nőkön! Most hiába huzigálom sorsom szekerét: még kigyulladnak az ostornyél-lámpák. de tetejük tejszín ködökbe nyúl. Most kiváncsi ablakok lesnek fehér nászt sápadt szeretőket . Költözködés A múltat, a szánalmas viskók sorát látom emlékeimben: A sublót fiókjából előkerült cseréptálak, vizespoharak, repedt tányérok s néhány aluminiumkanál most együtt a ruháskosárban mosatlanul diskurálnak Szívemen terebélyesedik el a szomorúság: kertjükben hagyott bimbós virágokon pipiskedik már az őszi dér; eldőlni retteg a tűzre ritkított léckerítés ... A tetőantennákon híre megy, hogy egy sovány arcocskájú asszony felszállt a lovas kocsira, kopott bútorok lyukas . ponyvával letakarva ringtak, róluk riogatott a sápadt, ritka mosolyú sok apró gyerek ... Nézek az ablakon át. Tavalyi akácfalevél sodródik szélseprő alatt Valamikor a sarokban pincében éjszakázó macskák lapultak kettesével; a szemétkupában egér zörgött... A szennyvíz a máló kutyaszőrre csordogált. De most már Szeged rendezett utcáin is emelő-tornyok bordái szürkélienek. Az éjjeli műszakban, a darukosárból egy lányarc az üvegtetőn átragyog. .Lucskos hajnalokon itt betoncölöpöket vernek a földbe. A lebontásra ítélt vályogkunyhók leomlanak, a régi házak helyén az otthagyott rongy- és papírcafatokat éhes varjak cibálják. Ám új fészket raknak madár-ösztönű emberek Elvész a kiáltás Nyugalom boglyáját elhordták a kegyetlen éjszakák denevérei, .csak gyermekkorom vacogtató rémületei maradtak. A völgyben egy ember sikolt. Kínlódásában a fagyos hóra lép .. . Te vad lány, hallgasd meg könyörgő, el-elcsukló szavam! Egyedül vagyok. Még a lélegzetem is eláll a mélység iszonyától. A rosszat rejtsed el a viharos időben. Ellenségeimet szórd szét. szégyenítsd meg őket. .. Elvész a kiáltás a hegyek között. Állok lehajtott fővel. Magányomban szenvedélyes kórusok énekelnek: És mintha gyűjtögetném az állandóság kőzet-virágait Tisza-parti alkonyat (Juhász Gyula emlékére) .Vízbe lógatják lombjukat a füzek, bozontos fodrok táncolják körül, mint bakfislány az első tábortüzet, hogyha közelgő estének örül. De a sugarak földön összetörtek ... Kék házából kiballagott a hold, a Fény árnyékmezőkön rögvert, gubancos subában némán haldokolt. Két fényes szemedből nincs már semmi. Tűz-parazsának nincsen hamuja sem ... Kár volna érzést hunyó tűzre tenni, már nem gyújtaná fel dermedt szívem. i. Csánki, a modern Zéróval a hasán és farán Csánki, a modern, kegyetlen riszál! A semmivel tüntet... Járja és rágja a régi lemezt, mint izgatott kecske a füvet. II. Csánki és a konzervdoboz A semmiből a semminek hálózva szavakat, Dunánk partján bővítve is csak egyre rontva a mondatot, A merész ívelésű keskeny ajkak megigézettjük hiába voltam én?! — a némaság mély kútjává apadtak. Most hideg ráncok ülnek szád peremén .. . Szomjaz a lelkem! Hát nincs, nincsen tovább?! Temetve, él a fa hótakaró alatt. — Viszonzatlan szerelem üli torát, míg fázva alszik a fagyos gondolat... Csöndes-szavú éjben új nászra várja gyepszőnyegén a Tisza-part a tested. Holdfényből szőve — nézlek holttá válva — káprázatod üres szívemben reszket. forog új hálójába veszve Csánki s mit ő sem ért, terajtad kéri számon. mert oly modern és fényes, akár egy felnyitott, üres konzervdoboz. III. Csánki, a várostervező Csánki, a bölcs, ha nem is az agorán .. . Ott biztos kitépték volna a fülét, ha akkor úgy tervezi és azt, amit itt építenek a szabad helóták . . . Várost, szavára, lelkűk ellen ... TAKÁTS GYULA Triptychon Csonkiról Utazás a télben
